- Szerintem Kicsim, ez jobban illik hozzád - tartotta maga elé a nő az általa választott ruhát, mutatva lányának, aki erre csak a száját húzta - Ne vágj pofákat, kislányom! - korholta le - Ma este lesz apád céges vacsorája és úgy, hogy mi is meg lettünk hívva, az a minimum, hogy szépen fogunk megjelenni.

- Tudom anya, de nem hiszem, hogy kisestélyiben kellene beállítani oda - magyarázta motyogva és  tekintetét inkább másfele vezette.

- A hely, ahova megyünk, az viszont olyan, hogy szerintem illendő lenne - jelentette ki, majd a lányhoz nyomta a ruhát - Na próbáld fel - biccentett fejével a próbafülkék felé. Annabell egy nagy levegőt vett, majd a kijelölt hely felé vette az irányt, ahol levéve utcai öltözékét, húzta magára az elegáns, fehér ruhát. Egy egyszerű, testhez simuló, spagettipántos ruha volt, mely míg derékban bő volt rá, addig máshol tökéletesen passzolt - Készen vagy már? - hallatszott fel anyja hangja, aki a kérdés után, azonnal bedugta fejét, meg sem várva a választ - Mondtam én, hogy ez sokkal jobb! - lépett be és végignézett lányán, aki saját magán nézegette a tükörben, azon gondolkodva, hogy eljátsza-e a beteget egy pár órán belül. Két ujj rántotta vissza gondolatmenetéből a valóságba, amik a derekánál lévő bő anyagot csípték össze- Miért vagy ilyen vékony? Híznod kéne lányom - Annabell sosem volt magas, sem telt. Mellei a testéhez képest arányosak voltak, fenekével együtt, de karjai és lábai vékonyak amiken az izmok is alig látszódtak. Bőre hó fehér volt, ami most a ruha miatt már emberibb színeket öltött rajta. Háta keskeny volt, és gerince szinte kidudorodott bőre alól. Porcelánfigura... - Ha veszünk ehhez egy fehér fűzőt, akkor szerintem rendben is leszünk.

- Egy este miatt, ne költsünk el ennyit, anya.

- Fontos apádnak. A főnöke egy perfekcionista és nem mehetünk oda csak úgy egy utcai kisruhában - magyarázta - Na vedd le, és induljunk.

...

Az autóból kiszállva a látványt ami a kis családot fogadta, szinte lélegzetelállító volt. Hatalmas ház, mely nem igazán illett bele a modern NewYork környezetébe és világába. Bár ez a hely egy félreeső erdő közelében foglalt helyet, de mintha maga a ház megállt volna az időben. Növények ölelték körbe különböző részeit, ezzel egy csipetnyi tanyasias hangulatot adva. Bentről lágy klasszikus zene szűrődött ki, és a teraszon, az elülső kert különböző részeiben Annabell számára idegen személyek beszélgettek jóízűen egy pohár ital, vagy egy cigaretta társaságában.

- Menjünk lányok, már várnak minket - szólalt meg a család feje, mire a másik kettő feleszmélve, követték őt befelé. Ahogy beértek, tucatnyi ember volt szétszórva az épület különböző sarkaiban, míg középen néhányan keringőztek.

- Mr.Doe - köszöntötte egy középkorú, koreai férfi Annabell apját, aki hatalmas mosollyal az ajkain kezetrázott vele - Örülök hogy eljött, már hiányoltuk - tekintete a plusz két vendégre terelődött - És kiket tisztelhetek a gyönyörű hölgyekben?

- Szeretném bemutatni bájos feleségemet, Coraline-t, és a kislányomat, Annabellt - lépett felesége mellé, és kezét, kedvese hátára simította - Lányok, Ő itt Mr. Kim.

- Akárhányszor és ahogy mesélt nekem Annabellről, elhitette már velem, hogy még kicsi - nevetett fel.

- Nekem még mindig egy kislány - mosolygott rá az apja.

- Mennyi idős vagy, Annabell? - szegezte neki a kérdést érdeklődésképp.

- 20, uram - válaszolt a lány zavartan, egy halvány mosoly keretében.

- Az én kisebbik fiam 29, de most lesz 30. Olyan gyorsan felnőnek - nézett újra szomorú arckifejezéssel a család férfi tagjára.

- Túl gyorsan - bólogatott, miközben utánozta a másik arckifejezését.

- Tanulsz még? Vagy már dolgozol? - érdeklődött tovább.

- Egyetemista vagyok, uram. 

- Csak emlegetni kellett - váltott témát azonnal Mr. Kim és az ajtó felé nézett, mire minden tekintet a belépő, fiatal férfira szegeződött - Gyere ide fiam - intett felé, mire az illető azonnal a kis csapat irányába kezdett sétálni. Annabell lélegzete is elállt attól a tökéletességtől ami elé tárult. Nem hitte hogy látott nála jóképűbb teremtést, aki egy isten makulátlanságával rendelkezett. Bár arca semmitmondó volt és unott, mégis festőien tökéletes.

- Jó estét - köszönt karcos, mély hangján ahogy odaért és végigpillantott a társaságon, de az alacsony lánynak kevesebb figyelmet szentelt. Mintha rá sem nézett volna...

- Fiam, bemutatom neked a Doe családot. Doe család, szeretném bemutatni önöknek a fiamat, Kim TaeHyung-ot - a pár mondatos ismerkedést követően mindenki üdvözölt mindenkit, de Annabell úgy érezte, hogy megint ő az akin átnéznek, ami miatt már az első pár percben amióta itt vannak, kezdte kellemetlenül érezni magát - Ha bármit inni akarnak, ott a kis pultnál bármit kérhetnek - mutatott az említett hely irányába.

- Menj, igyál valamit - hajolt az apa a lányához - Most egy kicsit tárgyalnunk kell a főnökkel - mondata után a lány csak biccentett egyet, majd elsétált a pulthoz, ahol egy gyümölcslevet kért ki magának. Kezébe véve a poharat, sétált ki a ház teraszára, élvezve a friss, nyári esti levegőt. Egy kisebb kiülőn foglalt helyet tele díszpárnákkal. Túl sok az ember... Sosem szeretett ilyen helyekre járni, és életében is csak egyszer volt bulihelyen, de ezek után sem változott a hozzáállása. Inkább otthon maradt, de ha ki is tette a lábát a házból, akkor is csak az egyetemig ment, kávézóba vagy a könyvtárba tanulni a csoporttársaival. De a tömeget gyűlölte... Nem igazán mert senkivel sem társalogni, mert hangja megremegett és össze-vissza dadogott vagy inkább csak szótlan maradt és jókislányként inkább csak bólogatott. Félénk személyisége pokollá tette emiatt életét, de ha akart is, nem tudott ezen változtatni, akármennyit beszélt eddig új, egyetemista barátaival, akkor sem múlt el...

- A mostani fiatalok már nem is isznak? - hangzott fel a kérdés mellőre, mire azonnal felkapta fejét ijedten - Csak nem megijesztettelek?

- Nem... - mondta szinte motyogva, ahogy elállt a szava a jóképű, sármos férfitól. Itt állt előtte, és hozzá beszélt... Biztos csak képzelődik. De ott állt mellette, a barna, simára vasalt öltönyében, egy pohár wiskey társaságában.

- Leülhetek? - mutatott a lány melletti üres helyre, mire csak egy bólintással meg is adta az engedélyt. Több se kellett Kim TaeHyung-nak, kecses, kimért léptekkel odasétált, majd helyet foglalt - Szóval? - tette fel az egyszavas kérdését, mire Annabell kérdőn nézett rá, mivel nem hallott felőle semmilyen komolyabb kérdést, vagy csak ámulatában alkalmi süketté vált. Leginkább szívének heves dobogását érezte fülében - A mostani fiatalok nem isznak? - tette fel újfent a kérdést, melyen a lány csodálkozott, hisz a férfi sem tűnt olyan öregnek, hogy ilyesfajta kérdést feltegyen.

- Nem igazán iszok, és még nem szabad... - motyogta, miközben szemeit lehorgasztotta.

- Soha?

- Párszor kóstoltam... - vallotta be.

- Nem vagy beszédes típus - jegyezte meg - De még mindig jobb, mint az öregeket hallgatni odabent - nevetett saját mondatán, mire Annabell orcája belepirult - Ugye nem érzed magad kellemetlenül?

- N-nem... - mosolygott rá lágyan.

- Még úgy se, hogy megzavartam a kis merengésedet? - íncselkedett, szóra bírva a lányt, aki leginkább a deszkákat nézte, és kezeivel a poharat markolászta.

- Tényleg nem zavar - bizonygatta, majd felnézett pillái alól.

- Akkor ennek örülök - kortyolt bele italába, lágy mosollyal az ajkain, majd öltönye belső zsebéből kihalászott egy aprócska, lapos, fekete dobozt, amit ki is nyitott és nyújtotta azonnal a másik felé.

- Nem kérek, köszönöm...

- Nem kell ennyire illedelmesnek lenned. Még azért nem vagyok olyan öreg, mint azok bent - biccentett a ház felé - Nem iszol, nem dohányzol - sorolta fel, miközben kivett egy szálat - Ugye szabad? - kérdésére csak egy biccentést kapott válaszul, majd ez után folytatta mozdulatmenetét - Mit csinálsz akkor?

- Tanulok...

- Egyetemista vagy?

- I-Igen...

- És mit tanulsz?

- Mozgóképkultúra...

- Szóval akkor filmek - jegyezte meg vigyorogva, ahogy egyik kedvenc témájába csöppentek - Imádom a filmeket, de leginkább a régieket - mondta, mire a lány szeme felcsillant. Oda- és vissza volt ezekért a művekért, de sosem gondolta volna, hogy a mellette ülő férfi is hasonóképp vélekedik. Túl tökéletes! - A klasszikusok a kedvenceim. Ne de várj! Te filmeket is készítesz? - kérdezte azonnal ahogy eszébe jutott.

- Szoktunk kapni ilyen feladatot, de az órai forgatásokon kívül, nem igazán szoktunk külön csinálni - válaszolt hosszabban és már oldódott a kettőjük között a hnagulat a téma kapcsán - Sok filmet nézek, és írok, de sosem gondoltam hogy kezdjek ezzel valamit... Csak... Szeretem... - rántotta meg a vállát, ahogy már nem tudott mit mondani.

- Végre aki olyan filmmániás mint én - nevetett fel szórakozottan, majd beleszívott jóízűen a cigarettájába - De majd ha nagy filmrendező leszel, ne feledkezz meg rólam - viccelődött.

- Rendben... - mosolygott rá halványan - És te? Mit dolgozol?

- Az apámnak dolgozom. Hívhatjuk úgy, hogy kisfőnöki pozícióban vagyok. Én intézem a koreai ügyeket a céggel kapcsolatban. Utazok ha kell. Most is, egy hete jöttem vissza... - és csak mondta és mondta, miközben Annabell csak bólintott egyet vagy elmosolyodott. TaeHyung beszédesebb ember volt, mint azt bárki is gondolta volna - ... De még erre a partira sem akartam eljönni. De most már örülök hogy itt vagyok, és hogy van egy jó társaságom - vigyorgott rá, majd felemelve poharát, döntötte le az utolsó pár kortyot - Na de visszatérve az előző, érdekesebb témára, milyen filmeket szeretsz?

- Mindenevő vagyok, de csak pár filmet nem nézek meg. És te?

- Ki vele, mik ezek a filmek?

- A Hobbit... - kezdte volna el sorolni, de a férfi azonnal félbeszakította.

- Az-az egyik legjobb film! Mi bajod vele?! - csodálkozott rá, mire annabell megszeppent.

- Um... Nem tűnik annyira érdekesnek... - suttogta szinte maga elé, ahogy nem tudta hirtelen, hogy ezzel most elásta-e magát vagy sem.

- Dehogyis nem érdekes! Majd megnézetem veled! - mosolygott rá a kipirosodott arcú lányra - Én oda- és vissza vagyok érte!

...

TaeHyung több mint egy órán át mesélt a lánynak a Hobbit filmek és könyv világáról, aki érdeklődő tekintettel hallgatta a másikat. Bár sokszor nem igazán a mondandóra figyelt, hanem a férfi arcát leste, ahogy szépen ívelt ajkaival és mély hangján magyaráz neki. Sötét szemei csillogtak akár a tiszta égbolton a csillagok. Túl tökéletes volt ahhoz, hogy vele beszélgessen... Tudta jól, hogy ő most csak egy unaloműző szerepet játszik ezekben az órákban, amit Kim TaeHyung már egy hét múlva el is fog felejteni. Nem látta értelmét, hogy saját magát hitegesse azzal, hogy a mellette ülő akarna tőle bármit is. Az egészségtelenül vékony alkata, és szinte hullafehér bőre csak taszított minden férfit akivel valaha is összefutott az élete során. Túl sokszor kapta meg élete során, hogy furán néz ki és hogy a kisugárzása is másabb mint másoknak... Emiatt már reménye sem volt hogy bárki is akarja szerelmét vagy hogy pont őt szeresse. Ebben a tudatban már úgy volt vele, hogy nem számít ha igaza is lesz, ma különlegesnek fogja érezni magát.

- Hamarosan vissza kéne mennünk - nézett rá órájára - 10 perc és tálalják a vacsorát - mondta, mire a lány bólintva egyet, felállt. A férfi mellé lépve nyújtotta felé karját behajlítva - Szabad? - Annabell belepirult és egyszerre elmosolyodott ettől a kicsiny, ám de sokat mondó gezstustól és elfogadva azt, kezét a másik felkarjának belső felére vezette, majd elindultak befelé. Bár Annabell tisztában volt azzal, hogy a férfi el fogja felejteni, de ő nem... Nem fogja elfelejteni... Az első férfit, aki kedves volt vele...