Elmémet elönti a düh, tombol bennem a harag, mert egyetlen átkozott pillanatig bíztam benne. Hittem, hogy Karina értem tette mindezt, hogy meg akart szabadítani a fogságból, mert számítok neki. Mit is képzeltem? Persze, hogy csakis az ajánlatom vezérelte. Igaz, hazudtam neki, de már kicsit sem bánom. Megérdemli a sorsát. Önző nőszemély, akárcsak a többi halandó.

Olyan haraggal mérem végig, hogy az állkapcsom is elzsibbad a feszültségtől és egyből éles fájdalom hasít belé. Karina íriszével hitetlenkedve mered rám. Megsemmisülten rogy össze, és ennek látványa elégedettséggel tölt el. Törjön csak meg, legszívesebben darabokra zúznám minden álmát. Sőt. Meg is teszem. Kárörvendő mosoly kúszik ajkaimra. Lassan közelítek felé.

- Ó, te szánalmas, csacsi kislány. Komolyan elhitted? Egy pillanatig is azt gondoltad, hogy van bárki, aki visszaadhatja az életedet? Aki megment a holtak birodalmából? Szóval, a Midgardiak valóban olyan együgyűek, mint mondják! - élvezettel kacagok rajta, mitől azonnal magába roskad.
Félre fordítja arcát, hogy tejfelszőke tincsei takarják vonásait, mintha csak bujkálva igyekezne elrejteni előlem fájdalmát. Vékonyka, csontsovány karjával ingatag támaszkodik, ujjai a padlókő réseibe marnak, míg csupasz vállait reszketni látom, elégedettséggel tölt el. Csak úgy szívom magamba távozni kívánkozó erejét. A szemem láttára távozik belőle a remény, és sodorja kilátástalan, menthetetlen gondolat folyamok közé. Eddig hófehér bőre is fakulni kezd, szürkévé válik. Közelebb somfordálok, hogy megadjam a kegyelem döfést, de Rán támadólag felcsattan ellenem, mintha csak őt védené.

- Te önimádó majom! Van bárki, akit nem használsz fel saját érdekeid érvényesítésére? Loki, Ázok, és Jötunök szégyene. Megvet, kinek csak dolga van veled, bűnbe hajszolsz magad körül mindenkit. Gyalázat neved, minden leszármazottad legyen átkozott! A kilenc birodalom sír, mert létezel. Yggdrasil legszánalmasabbja vagy, élned sem lenne szabad. Világra jöttöd is kudarc volt, és azóta is csalódás vagy mindenkinek.

- Tévedsz. Magamnak sosem okoztam csalódást - vigyorgom. - De mit tudhatsz az élők gondjairól éppen te, holtak bábmestere? - köpöm felé a szavakat. Túlvilági lágysággal indul meg felém, arca megnyúlik az őt elöntő méregtől, fekete szemei szikrákat szórnak, már tudom, feltett szándéka a lelket is kitaposni belőlem, ha teheti.

- Megszabadítom a világot tőled ármányos kígyó, az öröklétig fogsz szenvedni, Loki!

Arra számítok, hogy testhez simuló göncei alól, minimum egy szigonyt ránt majd elő, hogy szúrós végét a szívembe mártsa. Sietve hátrálok, megbotlom. Mire felfogom mi is volt a terve, már a földön fekszem, belegabalyodva átkozott, varázserejű halász hálójába. Szerencsétlenségemen kárörvendőn kacag. Szabadulási kísérletem hiába való, minden mozdulatomra csak jobban rám szorul, körém tekeredik, gúzsba köti tagjaimat. Rán, újra és újra megrántja béklyómat. Egyenest magához vonszol vele.

- Hogy a ragya verne ki, te némber!

Sebtiben földi kígyóvá alakulok, így egyből könnyedén siklom ki a fogságból. Menekülőre fogom, ám ekkor jégtömbök tucatjával zúdulnak rám az égből. Hát eddig tartott az óriások tétlensége. Mit sem ért a figyelmeztetésem? Megtalál egy nagyobb tömb, és hajlékony hüllő testemre zuhan. Esetlenül siklom ki alóla, és egyből ledobom az álcát, így már isteni alakombam, egyetlen mozdulattal lököm le magamról a súlyt, bár a csapás helye még mindig fáj, szúrja az oldalamat.
Rán a semmiből terem előttem, felém áll, hogy lesújtson. Szúr a szigonnyal, és hogy kikerüljem fájó bordáimra gurulok. Visszafordulva egyetlen pontos támadással hajítom el mérgezett tőreimet. Az egyik a vállába fúródik, a másik nyakon találja és torkát átdöfi, miből nyákos folyadék kezd ömleni. A sebből egyenest mezítelen mellkasára, ruhájára csurog a szutykos fekete anyag. Megpillantom ezüstszálú láncon csüngő medál foglalatba illesztett smaragdszín ékkövet. Abban rejtette el a varázserőmet! Felugrom, hogy letéphessem róla jogos tulajdonom.

- Loki, menekülj!

Karina szavai elfúlón csendülnek, de mit sem törődőm jelentésükkel. Végre visszakaphatom a hatalmamat, alig egy karnyújtásnyira van. Megragadom Rán vállába fúródott tőrömet és közelebb rántom a nőt. Erővel facsarom meg benne a fémet, ajkai üvöltésre nyílnak, de nem hagyják el hangok. A hangszálai oda lettek, késem éle átmetszette őket.

Szabad kezemmel az ékkőre markolok, de már nem tudom lerántani. Szúró fájdalom hasít bordáim közé a hátam irányából. Önkéntelenül is felnyögök, markom összeszorul és a benne lévő kincs szilánkjaira törik. Az öklömbe zárt darabok felfénylenek, és a bennük rejtőző erő lassan kúszik végig ujjaimon, tenyeremen, a kezemen. Beissza magát a bőröm alá, felvándorol karomon, átjárja testemet, és korábbi hatalmam végre az ereimben lüktet. Kellemes bizsergésként liftezik oda-vissza, kering bennem, és íme újra a réginek érzem magam. Végre! Ellököm magamtól Ránt, és ő torkát markolászva a földre zuhan.

Megfordulnék, de valami a hátamnak roskad, egy zsák súlyával nehezedik rám, ruhám anyagát megragadva húzza a föld felé. Az egész egy röpke pillanat csupán, hátra nyúlok, hogy megérintsem, és épp csak el tudom kapni őt. Karina a karjaimba zuhan. Törékeny testébe zord jégdárdák fúródtak. Rögvest felrémlik a hangja. Figyelmeztetett, hogy meneküljek és mit se törődtem vele, és ő a támadás elé vetette magát.

Óvatosan eresztem testét a földre, egyből az oldalára fektetem. Kiegyenesedem, és a halott Jötunök felé fordulok. Előhívom a Tél szelencéjét, egyenesen rájuk szegezem, hogy mindannyian tisztán lássák mi lapul a birtokomban.

- Figyelmeztettelek titeket, és semmibe vettétek a parancsomat hitvány férgek. Térdre!

A szelencét látva főhajtással mindnyájan a kövekre rogynak előttem. Dühöm fintorként ül ki arcomra. Védőburkot vonok magunk köré, majd aktiválom a szelencét. Az ereklye kíméletlen szaggatja darabjaira testüket. Épp olyan kegyetlenül, ahogy ők támadtak engem. A hatalmas díszes udvart jégdarabok, hótörmelék teríti be. A robbanás az üvegkupolát is áttöri, ami csillingelő hanggal ér földet.

Lehunyom szemeimet. Adok magamnak egy röpke percet, amíg kiélvezem a bosszú édes ízét. Elégedettséggel tölt el, hogy minden hitvány féreg megkapta a neki járó jutalmat. Elrejtem a szelencét, és megszüntetem a mágikus burkot is. Mind elpusztultak. A Jötunök, Rán... Karina!

A lányhoz sietek. Egész testében reszket, kezével a szívébe fúródott jégdarabokat szorítja, ujjai elszürkültek, ajkai fakó ibolya színét öltöttek magukra. Fázik. Fogalmam sincs ez miként lehetséges? A holtakra is hatna a mágikus erővel átitatott jég?

- Karina... ne mozdulj. Mindjárt eltüntetem, utána könnyebb lesz.

Nem szól, de nincs is rá szükség, írisze fakó a kíntól, és rettegve járatja rajtam tekintetét. Rámarkolok az egyik dárdára, egyből felnyög, és mikor véletlen mozdítom meg a beléfúródott szilánkot, felordít.
Felsóhajtva engedem el. Először azt terveztem egyenként húzom ki őket a testéből, de látva szenvedését, képtelen lennék rá. Ezért a kevésbé fájdalmas módot választom. Kezeimmel vízzé olvasztom fel a darabokat, egyenként, ami tovább tart, de lassacskán megszűnik a testében lüktető fájdalom. Amint mindtől megszabadulok fellélegzik. A kezem után kap és én megszorítom csontos ujjait, míg másikkal óvatosan az ölembe fektetem.

- Megőrültél, te lány...? - sóhajtom, de hangomba jóval több keserűség csendül, mint terveztem.

- Megakartak ölni... téged.

- Nem ők az elsők - húzódnak mosolyra ajkaim.

- Kivégezted őket...

- Megérdemelték. Előre figyelmeztettem őket, mégis támadtak.

Tekintetem a mellkasán lévő sebre vándorol, eltolom vékonyka ruhájának szakadt anyagát, hogy meglessem a befúródások helyét. Egész testét felnyársalták a darabok, megperzselték ott, ahol átütötte a jég, és körülötte már feketedésnek indult minden seb.

- Karina...

- Nagyon vészes? - félve fürkészi tekintetemet.

Szavak nélkül is kiolvassa tekintetemből a választ.

- Mondd csak... Van itt Niflheimben olyan hely, amit szeretsz?

Eltöpreng kérdésemen, de oly' sokáig mereng rajtuk, mintha már nem is egészen lenne itt velem. Felkavar a látványa, ahogy a maga elé mered a semmibe. A közénk ülő néma pillanatok örökké tartónak tűnnek, fogalmam sincs mennyi ideje maradhatott még hátra. Idegesen liftezik a gyomrom, amint lassan felfogom, hogy mindezt értem tette. Mindannak ellenére, amit a fejéhez vágtam, úgy hogy tudta, nem adom vissza az életét. Mennyire alábecsültem őt.

Hangja gyengéden simul a pillanatba, visszahúzva engem is a jelen fájdalmába.

- Létezik az a fényes kert...?

Nagy levegőt véve nyelem vissza feltörő könnyeim. Mi ütött belém...? Mosolyt erőltetek ajkaimra.

- Meglátogatjuk együtt, jó?

Aprót bólint. Gyengéden emelem meg és figyelve kelek fel vele a karjaimban. Ugyanilyen óvatosan vonulunk át a hőn áhított ligetbe, ami épp úgy fest, mint korábbi illúziónkban. Most, hogy Rán talán örökre az enyészeté lett, már közel se tartok e természetfeletti helytől annyira. Nesztelen lépkedem be a türkiz fényű növények közé. Karinára pillantok. Szemei ragyognak a boldogságtól, tekintetével az aranyfényű bogarak táncát fürkészi a fák között. Már nem fél, lelke megkönnyebbült. Ez már a végső elmúlás előtti pillanat.

- Varázslatos - sóhajtja.

- Akárcsak te - bukik ki belőlem váratlanul.

Az apró belső kis tó mentén, elővigyázatosan ereszkedem le egy fűzfa tövében. Itt minden növénynek finom, élettel teli illata van, amik feledtetik e világ valódi zordságát. Felhúzom lábaimat, és Karinát óvatosan az ölembe fektetem, magamhoz ölelem.

- Minden rendben lesz.
Arcát erőtlenül a mellkasomnak dönti, szemei csillogásából látom, hogy még mindig a táncoló fényeket figyeli.

- Most is füllentesz - somolyog. - De most jól esik.

- Karina... sajnálom, amiket az imént mondtam - simítom arcomat fejbúbjára. - Áruld el miért tetted? Teljesen összezavarodtam. Nem értelek...

- Mert nem volt helyes, amit az úrnő veled tett. Bármivel is bántottad meg - suttogta.

- Ez volna a valódi oka? Megsajnáltál...?

- Nem, dehogy... én... már... néhány nappal ezelőtt... elfeledtem valami nagyon fontosat - habog. Szinte érzem, ahogy minden perccel gyengül a teste, és könnyebb lesz a karjaim között.

- Eltűntek az emlékeid? - lepődöm meg.

- Idelent az idő vasfoga kikezdi őket. Minden holt elveszti, és mikor már semmi nem marad a lelkükből, a palota szolgái lesznek. - Némi csend után folytatja. - Emlékszem, hogy... mikor utoljára... jártam nálad odalent sokat felejtettem.

Zavarosak a szavai, már alig tudom kivenni jelentésüket.

- Sajnálom - sóhajtom őszintén. - Azért történhetett, mert segíteni akartál. Rán megkínzott engem, ezalatt téged elfogtak. És ezután kegyelemért könyörögtél nála az érdekemben.

- Erre nem emlékszem...

Fájón szorul el a szívem, és ő folytatja.

- De... legalább... már arra sem, hogy mennyire fájt, amit velem tett - körbülnek halvány erőtlen mosolyra ajkai. - Sok minden kiesett - vallja meg. - De oda fent a dombon, az elmúlás kertjében heverve, próbáltam felidézni ki is vagyok, és hogy kerültem ide. Kissé kétségbe estem, hogy minden emlékemet elvesztettem... De ekkor rád valahogy mégis emlékeztem. Eszembe jutott, amire kértél, hogy segítsek, és hogy milyen rég nem láttalak. Boldogsággal töltött el, hogy egyáltalán bevillant mindez. Tudod... rajtad kívül már nem maradt senki, aki fontos a számomra, akire emlékezhetnék. Bűntudatom volt. Úgy éreztem téged is cserbenhagytalak... Holott... segíteni szerettem volna, és azt mondtad te is segítesz.

Könnyeim ellepik arcomat. Sírok, de némán teszem. Nem szakítom félbe, mert képtelen volnék szólni, a hangom elcsuklana. Ujjaim lágyan cirógatják arca vonalát, és ő tovább mesél.

- Ezért visszamentem hozzád a börtönbe... de már nem találtalak. Miután emlékeztem rád, nagyon siettem - mentegetőzik. - Igazán. Mégis... időbe telt rád találni. Úgy sajnálom - sóhajtja.

Óvatos mozdulattal csúsztatom ujjaim az álla alá. Lehunyom szemeimet, remegve simítom össze ajkunkat. Megrezzen, akár egy kis madár. Lélegzete édes hangot hallatva bennakad. Meglepem, hisz biztosan érzi könnyeim. Óvatosan, puhán, szerető odaadással csókolom, szívem minden megmaradt gyengédségével. Ujjaim játékosan futnak tincseibe.

- Bocsáss meg nekem, Karina... - rebegem. - Én...

Súlya ekkor megszűnik, és ő eltűnik a karjaim közül. Döbbenten nyílnak el ajkaim, amint szemem láttára apró fénygömbökké válik ez a csodálatos nő, aki feláldozta magát értem.