*Loki szemszög*

Remeg a gyomrom, fogalmam sincs miért ez a jóleső szorítás, amint erre a lányra pillantok, de csak úgy zakatol a szívem. Legszívesebben a karjaimba zárnám, hogy elmúljon reszkető félelme. Nem mondja, de tudom, hogy retteg, mióta csak útnak indultunk aggódott. Aggódott, hogy nem jutunk ki élve, mert idebent keresgéltem.

Megmagyarázhatatlan ez az egész. Boldog vagyok, mert még mindig itt van mellettem, holott ő csak egy idegen a számomra, egy idegesítő kis halandót kéne látnom benne, ő valahogy mégis más. Magam sem tudom miért és miben, de más. Hosszú időn át ápolt a cellákban, és nem hagyott magamra, azokután sem, hogy Rán olyan kegyetlen módon megbüntette, tisztán hallottam mit és miként művelt vele. Akkor és ott másodjára fordult elő velem, hogy megesett egy halandón a szívem.

A kínzás, és tiltás ellenére ő mégis felkutatott, hogy megszabadítson ettől a számító fúriától. Ezelőtt soha, senki nem hozott értem ilyen önzetlen áldozatot.

Felsegítem őt. Karina kissé esetlenül mozdul, szemei még mindig engem kutatnak, színtiszta vágyódás sugárzik belőlük, azokból a gyönyörű kristálykék szemekből, amiket tejfelszőke kócos tincsei kereteznek. Holtsápadt bőrén rikítanak apró rózsás ajkai, amik most zavart mosolyra görbülnek. Lecsókolnám azokat a szégyenlős kis görbéket róla, vagy arcának apró kis pettyeit, amik beborítják pisze orra feletti részeket.

Nem fogom engedni, hogy újra bántsák. Nem tudnám elviselni, ahogy ismét halálfélelmében sikolt.

- Valami baj van? - pislog rám kíváncsian.

Rögtön mosoly kúszik ajkaimra. A kotnyeles kis mindenit.

- Dehogy.

Kezemmel ujjait szorítva közelebb húzom, tarkójánál világos tincseibe szántok, a vállamhoz döntöm a fejét. Derekamat átkarolva bújik közelebb, megnyugtat a közelsége, de könnyed békémet hamar aggodalom váltja fel. A padlóra meredek, ahol a szöszi az imént még sérülten feküdt, most mégis sehol egy vérfolt, vagy a lélekzabáló szörnyeteg maradványa.

Valami nem illik a képbe.

Nem régen Karina is épp ezt mondta, de akkor nem hittem neki, de most már biztos vagyok. Ez nem lehet a valóság. Döbbenek rá.

Bevillan egy kép, hogy körülöttem mindent víz lep el, de épp csak egy pillanatra látom magam előtt. Hátrálok. Elengedem a lányt, és ő zavartan néz utánam.

- Loki?

Körbefordulok. Mögöttem a szabadságunkba vezető lépcsősor, előttem Karina és a kincstár hosszú folyosója, aminek talapzatát apró vízzel telt medencék szegélyezik, tele kincsekkel.

Hezitálok.

Mennyi lehet ebből a valóság? Az egész csak képzelgés? A visszaszerzett erőm, Karina, és hogy kijutottam a víz fogságából mind álom volna?

- Ármányos nőszemély... - sziszegem magamban.

Ismét bevillan a rengeteg víz, el fog a hányinger.

- Loki, miről beszélsz? - rázza értetlenül fejét, látszólag őszinte aggodalommal.

Távolabb lépek tőle.

- Ne közelíts - figyelmeztetem.

- Mi ütött beléd...?

- Nem - rázom a fejem. - Te nem vagy valódi...

- Dehogyis nem! Kérlek, kérlek szépen, menjünk innen. Az úrnő hamarosan ránk talál.

- Nem!

Fordulok el. Tenyereim közé szorítom halántékomat, lehunyt szemekkel erőlködöm, koncentrálok. Ismét a vizet látom, már sokkal tisztábban.

Elmormolom a varázst, mely az elme illúzióit töri össze, de nincs hatása. Ezért elismétlem újra, és újra, mígnem tökéletes a koncentrációm és végre teljes valómban megrándulok, mintha egyetlen izommá görcsösödne testem, és felnyílnak a szemeim.

Hatalmas víztömegben lebegek, odalentről fény árasztja el a helyet, mintha egy medencében lennék, ugyanabban, amiből néhány órája már kimenekültem. Körülöttem kezd megfagyni a víz, megduzzadnak az izmaim, elkékül a bőröm, feszül rajtam a ruha anyag, amit rám aggattak. Buborékok lebegnek bent, majd apró jégkristályokká válnak. Baljós előérzet fog el. Úszni kezdek, látom, amint a vízfelszínen jégtáblák alakulnak ki, ezért gyorsítok.

Technikás mozdulatokkal sebesen haladok, és amint elérem a felszínt, köhécselve bukkanok fel, levegőért kapkodok. Mély, fájdalmas hangon hörgök, vizet öklendezem, de valahogy elkapálózom a medence széléig, egész testemmel oda húzódom, a köves part szélébe kapaszkodom. Prüszkölve köhögöm ki a lenyelt anyagot. Mostanra az egész tárolót, amiben eddig lebegtem jég fedi, sietve húzom ki magam a kövezetre. Egyből elterülök, ahogy kimerült tagjaim megadják magukat.

- Hű - hallom meg Rán búgó hangját a közelemből. - A benned élő szörnyeteg még mindig, lenyűgöző.

Hangosan krákogom, ahogy több levegő jut a tüdőmbe, még több folyadék ömlik ki belőlem, hányok. Izmaim elernyednek, és ahogy visszanyerem eredeti alakom, egyre kimerültebben reszketek, bőröm színe is fokozatosan fakul vissza.

Amint elég erőt érzek magamban, gyilkos szemeket meresztek fel a némberre, és ekkor a lábától nem messze megpillantom a földön heverő Karinát. Ő is csurom víz, és testére azaz undormány lélekrabló tapad, amit az imént még magam szakítottam le róla. Vagy legalább is azt hittem, ám valójában mindvégig egy illúzióban éltem odalent, a felejtés medrében.

Elfog a düh, a méreg a szipirtyó miatt.

Hogy merészelt így megvezetni? Ha azt képzelni, hogy hagyom a lányt a kezei közt szenvedni, akkor elméje sötétebb, mint ez a hely, amit a birodalmának nevez. Egyetlen pillanat leforgása alatt közel száz féle módot találok rá, hogyan pusztítsam el ezt a perszónát a legkeservesebb módon, mikor ő csodálkozó „ó"-t formál ajkaival.

- Édes, hogy azt gondolod, végezhetsz velem. A gyilkos hajlamaidat tartogasd csak a rokonaidnak, akik ide juttattak.

- Ne félj... - recsegem mély, eltorzult rekedt hangomon - rájuk is lesz gondom.

Felnyomom magam a földről, lassú mozdulattal állok fel. Egész testemről csöpög, folyik a medence furcsa állagú vize. Tekintetem az eszméletlenül fekvő szöszire siklik. Elszorul a szívem, és a látványra a gyomrom is felfordult, amint azt kell látnom, ahogy az a mutáns árny falatozik belőle.

- Jaj, ne - csattan fel Rán. - Csak azt ne mondd, hogy megkedvelted ezt a kis rüfkét. Ne szánd, ami halott már nem halhat meg többé - int felé.

- Te már csak tudod. Sivár kietlen lelked, érzéketlen, akár a holtjaidé.

Megvetőn kuncog.

- Ezt épp te hányod a szememre Loki, akibe cseppnyi jó érzés sem szorult? Te jégszívű óriás! Öntelt, gőgös, és arrogáns alak létedre oly' könnyen ítélkezel mások felett, hisz az együttérzés szikrája sem pislákol benned!

- Én tovább léptem Rán, tedd azt te is - vonom meg a vállam.

- Ó, abban biztos vagyok, hogy te minden gaztetteden könnyedén túllépsz...

- Csak a hibás döntéseken - tárom szét karjaimat.

- Hibás döntés? - sipákol. - Neked csak ennyi volt?

Felsóhajtok. Yggdrasilra, ezt a hisztit. Megadón tartom fel karjaimat, hogy elterelve figyelmét észrevétlen közelíthessek.

- Tudom, hogy nehéz túllépni egy... felejthetetlen élményen - eresztek meg egy pimasz mosolyt - de...

- Felejteni? - sziszegi. - Gondoskodom róla, hogy egy életre képtelen legyél feledni azt, amit velem tettél - emeli meg kék fényben izzó ujjait.

Nem maradt több időm, nincs min gondolkodnom. A tenyeremben jégből teremtett kések jelennek meg, amiket egyből felé hajítok, egyenesen a mellkasára célozva. Mind talál, épp a szíve felé fúródnak. Újabb karlendítéssel a Karina felett terpeszkedő szörnyet veszem célba. Eltalálom őt, még szánalmasan visít, mielőtt egész testében megfagy.

Rán a mellkasába fúródott jégtőrökhöz kap. Megtántorodik, de nem rogy össze. Nyertem egy kis időt!

Neki iramodom, egyenest Karinához futok. Félre rúgom a lélekzabálót, dermedt teste szilánkosra törik, felkapom a szöszit, és rögvest a lépcsőhöz rohanok vele.

- Úgy sem menekülhetsz! - üvölt utánam a hárpia. - Odakint már semmi nem vár téged!

Felérve rögtön balra veszem az irányt, nem is gondolkodom, mit tegyek, a kijutás a legfontosabb, és talán az illúzió, amit imént átéltem nem tévedett. Egy hatalmas csarnokba érek, amit üvegkupola borít, az égről a hold fénye ragyogja be az egész termet. Átfutok a hatalmas téren, egyenest a szemközti folyosó felé szaladok, mikor épp onnét jégóriások érkeznek elállva az utamat. Döbbenten látom a furcsa őrséget.

- Hogy Surtur lehelne pofán titeket... - szitkozódom. - Takarodjatok az utamból pondrók - parancsolom, de Rán már mögöttem közeledik.

- Zúzzátok porrá a kis fattyút - utasítja őket. Megindulnak felénk, de rájuk üvöltök.

- Elég! A királyotok vagyok hitvány férgek!

Sietve veszem fel valódi alakomat, mire zavarodottan torpannak meg.

- Király?! - veti oda gúnyosan Rán. - Talán a gyáva senkiháziaké, akik sehová se tartoznak?

A karjaimban megmoccanó Karinára pillantok, arca fájdalomtól torzul el. Vajon maradt még a lelkéből bármi is?

- Szánalmas... - horkant fel a nő minket látva. - Fogjátok el!

- Jötunnheim törvényes uralkodója vagyok! - ordítok rájuk. - Helheimbe küldöm az összes utódotokat, ha egy ujjal is hozzám értek nyüves szarháziak.

- Persze, hisz megölted Laufeyt te gyilkos. Ez aztán a dicső hatalomátvétel! - veti a boszorka a szememre.

- A családomért tettem! De én legalább nem holtak felett uralkodom - gúnyolódom. - Mi több! Neked valódi alattvalóid sincsenek. Hisz mindet magad ölted meg! Te magad fojtod vízbe őket, hogy legyenek szolgáid, akik körül vesznek, és még engem hívsz gyilkosnak?

- Tévedsz - mosolyog hűvösen - maguktól, vagy idegen kéz által fulladnak meg. Én csak otthont nyújtok szerencsétlen páráknak - int körbe bájosan, majd eltorzult arccal artikulálatlanul rikolt rá az óriásaira. - Végezzetek vele!

Feléjük pillantok, dühös szemeket meresztek a fél tucat szolgára, de nem cselekednek. Tehetetlen mozdulatlanságban néznek egymásra. Elégedett mosoly terül szét arcomon, ismét Ránra pillantok.

- Nem vagy te úrnője senkinek. Csak kényszerből itt ragadt holtak szenvedik a kényeskedő kívánságaidat - vetem oda.

Összerezzenek, mikor Karina felsikolt hirtelen. Döbbenten pillantok le rá. Magához tért, de rettegve üvölt és kapálózik, akkora erővel, hogy kiejtem a karjaimból. A földre zuhan, és rémülten húzódik odébb, minél távolabb tőlem.

- Karina, én vagyok - meresztek rá hatalmas szemeket. Elsőre nem is értem mi ez a hirtelen félelem, mikor felfogom, hogy bizonyára a szokatlan külsőm az oka. Rán kárörvendőn kacag.

- Retteg tőled Loki. - Lépked felénk közelebb, majd rám mutat. - Nézd meg őt jól Karina. Lokit, a hazugságok istenét, végre látod az igazi arcát. A valódi külsejét, amely épp oly visszataszító, akár a lelke - mér végig lenézőn.

Karina reszket, kezein támaszkodik, elhúzódva, félve méreget. Le sem véve rólam tekintetét, ajkai döbbenten nyílnak el, majd Rán felé pillant. Talán elsőre igen kába volt, de kezdi megérteni, hogy, amit eddig átélt csak illúzió volt. Ijedt íriszei ismét engem fürkésznek, mint aki nem hisz saját szemének, újra végig mér.

- Ez a valóság? - rebegi.

- Igen, ez már az - bólintok.

- Hihetetlen ugye? - kuncog a nő. - És te ezt a rémisztő szörnyeteget akartad megmenteni, buta kislány...

Leereszkedő stílusban szól hozzá, mintha csak együgyű kis kedvencéhez gügyögne, míg Karina zavartan néz körül. A többi jégóriást méregeti, majd ismét felém fordul, így inkább visszaöltöm másik alakomat, hogy kevéssé rettegjen tőlem.

Hebegni kezd.

- Loki, mi történik...?

- Kiviszlek innét - ígérem.

- Ugyan hová? - csattan fel Rán. - Ó, igaz is. Azt ígérted, hogy visszaadod az életét - veti oda lekezelőn, mire Karina zavartan bólint, a perszóna meg csak legyint, mintha egy érdektelen rossz vicc volna az egész. - Naiv kislány! Neked innét nincs kiút. Vagy ezt őfensége elfelejtette megemlíteni neked? - mosolyog gúnyosan. - Sosem juthatsz vissza Midgardra, a te életed végérvényesen lezárult. Örökre! Senki sem éleszthet fel.

Karina hitetlenkedő szemeket mereszt rám.

- Loki... azt ígérted visszaadod az életem.

Halkan nyelve magam elé pillantok. Hisz valóban hagytam, hogy hazugságba ringassa magát. Halkan szólok:

- Én ilyet sosem mondtam...

- De, igen - erősködik Karina. - Dehogynem! Azt ajánlottad, hogy...

- Hogy új életet adok neked. Azt egy szóval sem mondtam, hogy visszakaphatod a régit - javítom ki.

Arcára kiülő döbbenete már ismerős, oly' sokakéról láttam már. Tekintetét csakhamar fájdalom lepi el, majd mély csalódottság. Összetörve, hitetlenkedve mered rám, ahogy megérti, hogy mindvégig csak álmokat kergetett.