Remegve sóhajtok fel, ahogy Loki ajkaimra suttog, de valójában azt sem tudom mit mondott, csak duruzsoló hangja cseng a fülemben. Átható, mély pillantásába bele borzongok, csupasznak érzem magamat előtte, mintha egész lényembe látna velük. Vékony szájára siklik tekintetem, lélegzetemet visszafolytva, csendben vágyakozom. Epekedem, hogy egy óvatlan mozdulatában megérintse bőrömet, hogy édes ajkai az enyémre simuljanak. Moccanni sem merek, nehogy tova illanjon a pillanat. Úgy érzem, a közelsége teljesen megbabonázott.

- Indulnunk kell... - leheli.

Tőlem csak egy apró bólintásra telik, míg ő nagyot nyel, mintha neki is nehezére esne elszakadni. Elhajol, felkel mellőlem és kezét nyújtja felém. Ujjaim a tenyerébe csúsztatom. Felsegít, de még így is remegnek a tagjaim, nem is bírok megállni, lábaim összecsuklanak alattam, de Loki szemfüles, azonnal elkap és megtart a karjaiban.

- Sajnálom, nagyon gyengének érzem magam... - kapaszkodom belé.

- A víztől lehet, hamarosan elmúlik.

- Nem. Valami Nagyon kimerült vagyok - pillantok rá. - Loki nem tudlak követni. Indulj, siess, mert hamarosan rájönnek, hogy szökni próbálasz.

- Hagyjalak itt?

- Majd elbújok - pillantok körbe ismét, hátha támad egy hirtelen ötletem, de a lépcsősor az egyetlen kiút, és más rejtek valóban nincs a helységben csak a medence. Ő is a kijáratot figyeli, majd újra felém fordul, látom a tekintetében, hogy hezitál.

- Felmegyünk, utána meglátjuk - de nem is várja meg a válaszom, a karjaiba kap, és elindul felfelé. Sietve próbálom a nyaka köré fonni karjaim, de harmatgyengék a tagjaim, ő viszont úgy fest visszanyerte az erejét. Könnyen felsiet velem egy szintet. Gyorsasága ellenére is csendben oson, és csak hamar a folyosón találjuk magunkat.

- Most balra, és a következő elágazásnál jobbra - irányítom, de ő tépelődik a két út között.

- Nem. Még vissza kell szereznem az erőmet, különben hiába az egész - közli eltökélten.

Végül a másik irány mellett dönt, sietősen haladunk, Loki szinte már fut, mintha a súlyom meg se kottyanna neki. Kanyarodik, majd újabb lépcsőkön haladunk ezúttal lefelé. Egy óriási csarnokba érkezünk, aminek a mennyezetét nem is látom, de valami bíborszínű lötty csöpög a plafonból, rémesen furcsa illata van. Ahogy leérünk a terembe, amit oszlopsorok választanak részekre, a herceg ebbe a vörös folyadékba gázol csupasz talpával. Talán a bokájáig érhet, de lassítja lépteit. Ránk is hullni kezd az apró cseppekből, ami sűrű, akár a vér, és hideg is. Csipp-csepp, az egész csarnok visszhangozza, és beljebb érve a furcsa szag annyira csavarja orromat, hogy erőt véve magam tudom csak elfolytani hányingerem.

- Mi lehet ez a hely? - hangom bezengi az üres termet, és megtöri a csöpögő dallamot.

- Sss... - csitítgat Loki. - Ne ébreszd fel őket - int fejével a mennyezet felé.

Felpillantva elámulva figyelem a keresztbotozatot, de most, hogy bentebb járunk döbbenten látom, hogy furcsa apró szárnyas egérszerű lények lógnak a plafonról, és belőlük csöpög ez a furcsa lötty.

- Fúj... mik ezek...? - suttogok most már én is, és amint Loki térdig gázol a bíborszínű folyadékban a fülembe duruzsol, mitől egész lényemben megborzongok.

- Alvilági denevérek... Rán gonosz kis szolgái. Eddig még egyet sem láttál? - csodálkozik.

A fejemet rázom.
- Mi csöpög belőlük?

- A bűnösök vérét szopogatják ki a sebeken át, akiket a cellában tart fogva, így szipolyozzák ki belőlük lassan az életet, de nem tudják egészen megemészteni, ezért egy része távozik a szájukon át. Annak eredménye ez a bűzös anyag.

- Akkor... Akkor ez vér? - öklendezem, amint a gondolatra újra el fog az undor.

- Olyasmi.

Döbbenten meredek rá, mikor összeáll bennem a története.

- Akkor, a cellában belőled is... vért szipolyoztak ezek a...

- Igen. És egy életre eleget adományoztam ennek a szipirtyónak, szóval, ha egy mód van rá, ne ébresszük fel őket, rendben?

Aprókat bólintok, és elnémulva szorosabban bújok hozzá. Loki magasabbra emel, mert már derekáig ér az undorító, ragadós és nyúlánk anyag. Meglehetősen lassítja mozgását, arcára kiül az undor, de nem teszi szóvá.
Mire átérünk a túloldalra, rám is több cseppen tapad a nyirkos nedű, olyannyira csípi és marja börömet, hogy legszívesebben visszamásznék a medencébe, hogy lemossam magamról.

Loki csupasz talpa cuppog a köveken, élénkszínű véres lábnyomokat hagy maga után. Mintha csak tudná az irányt, hamar egy loggiára érünk. A folyosót jobb oldalt fal kiséri, balra viszont egy lélegzetelállítóan szép belső udvarra tárul elénk. Ide nem süt be a hold, a kert egészében, mégis apró türkiz fényben ragyog, ami minden növényt átitat. A fákat, bokrokat, szirmaikat nyitó virágokat. Mintha egy másik világban járnánk, nem a ködszállta holtak birodalmában, hanem tündérországban.

Hívogat a hely, legszívesebben kiugranék Loki karjaiból és a virágok közé szaladnék, hogy annyi megfakult év után, újra egy élettel teli természetbe léphessek. Megbabonázva figyelem az apró mégis zsúfolt ligetet, elmerülök a szépségében. A herceg igyekszik mellkasa felé fordítani, mintha csak el akarná takarni előlem a látványt.

- Ne nézd.

- Miért? Mi ez a hely?

- Hogy te mennyit tudsz kérdezni...

- Még sose jártam a palotában, és ez a kert, valami elképesztően gyönyörű!

- Jó, hogy te annak látod, de ne engedj a kísértésnek.

- Hogy érted? Neked talán nem tetszik? Hisz olyan, mintha maguk a növények árasztanák a fényt, és...

- Fáradtan mindig ennyit fecsegsz?

- Hékás. Nem én kértem, hogy hozz magaddal.

- Remek, akkor mindjárt le is teszlek, és majd itt megvársz, amíg én visszalopom, ami az enyém.

- Benne vagyok - kuncogok. De persze nem hagy ott.

Tovább állunk, újabb folyosó következik, és kezdek aggódni, hogy csak bolyong, és valójában ötlete sincs, merre menjünk. Egyre gyakrabban futunk holt szolgákba, de a herceg úgy tesz, mintha mi sem volna természetesebb, elsétál mellettünk, mint akinek épp arra van dolga. Nem is értem, miért nem támadnak ránk, de idővel igenis rossz érzés kerít hatalmába, mintha figyelnének minket. Percek telnek el a palota labirintusában, és egyre biztosabban érzem ezt.

- Loki... valaki követ minket...

- Igen, egy lélekfaló, én is érzem, de ne törődj vele.

- Hogy micsoda? - hűlök el teljesen. A háta mögé akarok pillantani, de megemeli a vállát.

- Ne figyelj rá, most mondtam, hogy ne törődj vele.

- Az úrnő már biztos tudja, hogy megszöktél... - aggodalmaskodom. - Rengeteg holtszolga jött szembe, aztán ott voltak a denevérek, most meg ez az ízé...

- Jól figyelj Karina - torpan meg egy lejárat tetején, és a sötét mélybe tekint. - Ez a lépcsősor a kincstár felé vezet, de ide nem vihetlek magammal.

Tovább sétál, amíg talál egy csigalépcsőt, ami épp felfelé vezet. Belép alá az árnyékba és óvatosan leültet a falmellet. Elém guggol, szigorú tekintetét az enyéimbe fúrja.

- Most itt maradsz, és nem kószálsz el, nem nézel a szolgákra, nem figyeled a lélekfalót, ne szólj senkihez, és ne törődj vele, bárkit is látsz erre járkálni. Értetted?

- De ha észrevesznek, itt könnyen megláthatnak...

- Nem, nem fognak. Maradj itt, és egy hangot se - nyomja mutatóujját ajkaimhoz.

- Jól van - ígérem meg. - Csak ne kezelj úgy, mint egy kislányt - durcáskodom, mire pimaszul somolyog.

- Akkor ne viselkedj úgy - de mielőtt válaszolhatnék, sietve felpattan, és magamra hagy.

Összekuporodom, olyan apróra, amennyire csak tudok, behúzódom a fal mellé, a kövek itt is hidegek és párásan nyirkosak. Inkább háttal fordulok a folyosónak, átkarolom a térdeimet, és lehunyom a szememet. Némán imádkozom a sorsistennőhöz.

Ó, Verdandi, kérlek, segíts meg minket, kérlek, ne engedd, hogy Lokinak baja essék.

Fogalmam sincs, hogy hallja-e a kérésemet, de alig, hogy elmormogom fohászomat, a vállamon érzek egy hűvös érintést. Meggondolatlanul pillantok hátra.
Egy nyúlánk fekete lénnyel nézek farkas szemet. Négykézláb jár, lábai akár a sáskáé hosszúak, recések, mintha nem is lenne fizikai teste, a fekete anyag, amiből áll folyamatosan párolog, feje akár egy koponya, csontos és nyúlánk, de torz is, szemei üregesek, orra sincs, fogai tűélesek.
Borzalmas látványt nyújt, rettegek tőle, és rémületemben sikoltva a falhoz húzódom, mire fülsiketítő hangján ő is felvisít. Annyira fáj, hogy kezeimet füleimre kell tapasztanom.

- Hagyd abba! - üvöltöm, de ő csak rikolt, én meg úgy érzem, hogy éles hangja menten ketté repeszti a fejemet. Egész testemben megdermedek.
A földre teper, átdöfi vállamat éles, recés lábával, és vonszolni kezd.

- Eressz! Eressz, te undorító, ocsmányság! - sikoltozok.

Kezeimmel a padlóba marok, újra és újra, de nem találok fogást a folyosó kövezetén. A lény behúz a lejáratba, lerángat a lépcsőkön, össze-vissza zúzom magam, a vállamból majd kiszakít egy darabot, olyan erővel vonszol. Halálfélelmemben üvöltök, visítok, rettegek tőle.

Az alagsorban éles, csengő hang hasít a levegőbe, fém koppan a köveken, és a szörny újabb fülsüketítő visításba kezd. A hangjától egy pillanatra elveszítem az eszméletemet. Fejem oldalra bicsaklik, és amint véget ér a kínzó zaj, magamhoz térek. Még forog velem minden, kettőt látok a helyből, a tárgyakból, és ekkor a vállamból a lény kitépi a lábát. Fájdalmamban felnyögök, a sérüléshez kapok, amiből ömlik a vér. Fogszorítva próbálom elnyomni zihálásomat, mikor felfogom, hogy Loki térdel le mellettem. Ellöki a kezemet, és tenyerét a sebemre nyomja, kezét zöld fény derengi körül. Jajgatok, zihálok a fájdalomtól, ami nyomban tompa lüktetéssé enyhül. Pihegve, levegőért kapkodva pillantok fel a hercegre.

- Megmentettél - zihálok csodálkozón, megkönnyebbülten mosolyogva. Boldogságom leírhatatlan, már kezdett elfogni a páni félelem. Loki a fejét rázza, de ajkai sejtelmes mosolyra görbülnek, szemei magabiztos büszkeséggel csillognak.

- Mondtam, hogy ne tégy semmi ostobaságot. És te hallgattál rám...?

Felnyomom magam a földről, és a nyakába kapaszkodva szorosan megölelem.

- Sajnálom, úgy sajnálom! - szaladnak ki könnyeim, amint túl vagyok a hirtelen sokkon. - Annyira... olyan rettenetesen megrémültem tőle...

Szorosan magához ölel, megnyugtatón simogatja a fejemet, tarkómnál a tincseimbe túr, és a hajamba puszil a homlokom mellett.

- Csss... Jól van, nyugodj meg, már vége van.

- Köszönöm - pillantok fel fátyolos szemeimmel, nem is látom tisztán, de hallom, amint elmosolyodik. - Loki, én...

Szenvedélyesen csap le ajkaimra. Erősen magához von, reszketek az érintésétől, óvatos, mégis erős szorításától. Puha szája gyengéden simít végig az enyémen, erős nyelve mégis mohón kéredzkedik bentebb, megadón nyílok meg előtte, mire jólesőn felnyög. Remegnek kezei, amivel tart, de nem ereszt el, bele bújok ölelésébe. Viszonzom édes csókját, ami, ha lehetséges még inkább felbátorítja, ajkaimba harap, majd ugyanott meg is puszilja őket. Gyengéden simítom számat az övére, hogy újra elmélyítsem csókunkat, hollószín tincseibe túrok, megmarkolom őket, az érzéstől jólesőn felmorran, de nyomban utána elszakítja tőlem ajkait.

Vigyorogva leheli:
- Ez járt nekem.

Azonnal elpirulok zavaromban. Az ő tekintete kába, fényük tompa, mint, aki még nem egészen tért magához.

- Innen folytatjuk - pimaszkodik.

Óvatosan elenged, és egyetlen könnyed kézmozdulatával egy alakot jelenített meg, az ő tökéletes mását, aki csak egy pillanatig habozva meredt ránk zavartan, Lokival szavak nélkül is megértik egymást. Az illúzió túlvilágian elmosolyodik és megfordulva elrohan, fel a lépcsőn. Döbbent szemeket meresztek a hasonmás után, soha korábban nem láttam efféle varázslatot.
Csak ekkor ébredek rá, hogy Lokin mostanra egyetlen karcolás sincs, és egy igen előkelő ruházatot visel. Fekete kaftánját mélyzöld szegélyek és minták, az alatta lévő ruházatát, aranyberakások díszítik. Meglepettségemet látva elégedetten mosolyog.

- Igen, visszaszereztem az erőmet.