Lugasban heverve pihegek lelkem legkedvesebb dallamát dudorászva. Emlékeim egy apró megmaradt morzsájába kapaszkodom, hogy kiűzzem fájó aggodalmamat, ami napok óta gyötör. A világosszürke égre tekintek, a korhadó fák fekete ágai nyújtózkodnak felettem borzongatóan baljós keretet varázsolva a fakó telihold udvarának. Félelmetes, és gyönyörű, akárcsak ez a birodalom, és annak úrnője. Fejem felé nyújtózkodom, ujjaimmal a száradt fűszálakkal játszadozom, korhadó kis testük szúrják csupasz bőrömet, míg a föld zavaróan poshadt szaga lassan az orromba kúszik.

Lehunyom pilláim. Elképzelem, hogy otthoni tisztáson heverészem egy kellemes nyári zápor után, a nyirkos füvön, finoman illatozó csarabok közt, aminek nyíló virágai nektárban gazdag méhlegelőt nyújtanak a kis szorgoskodó szőrös apróságoknak.

Azt hittem mikor a tudatlanság köde ellepi majd az elmém könnyebb lesz, de épp ellenkezőleg. Minden felejtésemet újabb fájdalom kíséri. Ezúttal is csillapíthatatlan hiányérzet gyötör, jobban kínoz az éhségnél, a szomjúságnál. A tudat, hogy valami fontosat engedtem el, de emlékezni sem vagyok képes rá.

Elenyésző, kusza emlékeim nyomán csak árnyéka vagyok valós önmagamnak, alig rémlenek pillanatfoszlányok földi létezésem zavaros mozzanataiból. Minden eltelt nappal egyre többet veszítek belőlük, és velük együtt magamból is. Rettegek a naptól, mikor bekövetkezik a vég, a teljes elmúlás, és minden mi én voltam örök semmivé foszlik. Egy üres porhüvelyé korcsosul majd megfáradt testem. Jobban félek megfosztott önmagamtól, mint a teljes megsemmisüléstől. Rettegek a naptól, mikortól azon szolgák közé tartozom majd, kik a palota termeiben szorgoskodnak, mert nem csak holtak, de emléktelenek is. Épp olyan élettelenek, ahogy azt a túlvilágiakról hiszik. Rán úrnő csakis rájuk mer eféle munkákat bízni, egyedül őket engedi a rezidenciájába lépni. Ámbár, mintha nem is jártam volna a külső kertekben, főztem volna a konyhai szolgák mellett.

Igen! Ez bizonyos, hiszen emlékszem. Jártam odalent a pincészetben, és a konyhában is. De miért? Főztem volna? Tudok olyat? De kinek?

Pillanatképek sorai peregnek végig lelki szemeim előtt. A sziklás tengerpart zúgó morajlásáról, a barlangi börtöncellák közt húzódó nyirkos körfolyosóról és a szenvedő, üvöltő holtakról odabent. Szegény gyötrődő, lélektelen testek. Elfog a reszketés, ha rátok gondolok.

Aznap ismét elfelejtettem valami fontosat, valami szeretetteljest, bárcsak tudnám mi volt az...

Halkan danolgatok. Félve kapaszkodom a dallamba, aminek néhány napja még a szövegét is tudtam, de mára csak ennyi maradt. Pedig fontos a számomra, tudom, hogy az. Annak idején sokszor énekeltem valakinek, és már nem is emlékszem rá, mindössze édeskés, tiszta illatára és a hiányára. Sóvárgom utána, az érintésére, hogy magamhoz ölelhessem. Bárcsak tudnám ki is volt ő.

Gondolataimban újra a cellák folyosóira tévednek, felrémlik egy rekedtes orgánum, amihez pimasz mosoly, és egy dacos méregzöld szempár tartozik. Felülök. Loki! Hogy is feledkezhettem meg róla?

Felpattanok, futásnak eredek, ki a ligetből át a legrövidebb ösvényen át, a sűrűn növő ágas-bogas fák között. Kusza tincseimet húzzák az elszáradt kis gallyak, bele-bele marnak, kapkodva tépem ki a megfakult szőke szálaim közül a megkorhadt darabokat.

Rohanok a pincébe. Friss bort töltök, de nem találom meg a ládát a szokásos alapanyagokkal. Sebaj. Átmegyek a konyhába. Kerítek néhány egyszerű zöldséget és gyümölcsöt, összeütöm egy kevéske tojással. Kapkodok, mert bűntudatom van, úgy érzem, mintha egy kis időre megfeledkeztem volna rólna. Fogalmam sincs hogyan történhetett.

A parthoz érve már szaladok. Szúrós a homok, és az éles sziklák most is fájdalmat okoznak, de csak arra gondolok, hogy ki ne borítsam az étket. A barlangba érve, elsietek az óriások mellett, egy pillantást se vetek rájuk, ők viszont rám üvöltenek, hogy álljak meg.

- Ételt hoztam egy rabnak az úrnő parancsára - kiáltok vissza, de mit sem érdekli őket. Követnek, ezért ismét szaladni kezdek, egyenest Loki cellájáig futok. Döbbenetemre a rács eltűnt, ahogy a herceg is. Csodálkozva lépek bentebb, körbe kémlelek, de már csak a függő lánc lóg a fogoly hűlt helyén. Az egyik Jöttün utolér, megragad a tarkómnál, úgy megrángat, hogy kiejtem az ételhordót a kezeim közül.

- Hord el magad - cibál ki.

- Hogyan? Aú! Hol van a herceg?

Faggatnám tovább, ám de érdes ujjai olyan erővel szorulnak a torkomra, hogy már egyetlen hang se képes elhagyni ajkaim. Óriás méreteivel nem is tudok lépést tartani, mikor óhatatlanul megbotlom se áll meg, kivonszol a barlangból. Elérve a kijáratot rongybábúkét hajít a homokba. Vészjóslón dörren rám.

- Ha még egyszer meglátom a rusnya képedet a lélekfalóknak vetlek oda!

A homok beteríti arcomat. Pilláim és ajkaim ellepik a szúrós szemcséi, köhécselve nyomom fel magam, nehézkesen fordulva hátra, de szerencsémre az őrnek már csak hűlt helyét látni. Önkéntelenül is krákogok, köhintek többször is, mert a számban is érzem a tengerpart poshadt, büdös ízét. Undorít, fanyalgok, de összeszedem magam. Csúnyán megsérült a lábszáram mikor megbotlottam, sötét folt éktelenkedik rajta, mégsem fáj, de már ez sem múlik el soha. Engem már nem érheti igazi fájdalom, mégis néha azt képzelem, hogy valami éget, vagy szúr, hasogat a testemen, időnként olyan, mintha sajognának a sebek, és olyankor rosszabbak, gyötrőbbek a szomjúságnál, az éhségnél is, amit folyton érzek.

Aggódva pillantok vissza a cellák felé, mert bizony ő még életben van. Vagyis, csak remélhetem. Mi történhetett Lokival? Hol lehet most? Kiszabadult? Ebben reménykedem. Talán visszaszerezte az erejét és hazamenekült. Valami mégis azt súgta, hogy nem jár olyan messze és valami sokkal rosszabb történhetett.

Bizonyára azt hiszi cserbenhagytam, és én még azzal hitegettem, hogy kijuttatom. De hogy is találhatnék rá?

Bevillan a palota képe a völgyben, egyetlen üveghatású kupolával, melyet fekete víz ölel körbe.
Rán úrnő, mostanra bizonyára ott tartja fogva. Hova máshova vitethette volna? A mételybe vele! Nekem oda nincs bejárásom. Lokit már bizonyára a palota őrei vigyázzák, és a helyi szolgák látják el. Azokból meg egy szót sem szedek ki. Oly' régóta tengődnek ide lent, hogy a beszéd módját is elfeledték. Némák akár a sír, amibe temették őket.

Nem tettem ígértet Lokinek, mert mire felfogtam ajánlatának valódi jelentését, úrnőm kizavart mellőle. Azóta nem láttam őt, egyszerűen elfeledkeztem róla.
Homlokon csapom magam.
Hogy én mennyire nagyon buta vagyok! Ó, milyen elképesztően együgyű és naív. Hisz úrnőm bizonyára mindent hallott az ajánlatot, és hogy meg akartam szöktetni. El fog a rémület, amint megértem. Nagyot nyelek.
Ezért feledkeztem meg róla hirtelen. Ez Rán istennő műve. Nem tértem vissza cellákhoz, nem jöttem el hosszú ideig, mert asszonyom babrált az emlékeimmel. Így történhetett, hisz magamtól sosem feledtem volna el a kötelességem, amivel megbízott, és persze... nem csak a parancsról van szó. Igazán törődni akartam Lokival, segíteni rajta.

Feszültség lesz úrrá rajtam. Fel-alá járkálok a sziklákon, a morajló szürke víz a partot nyaldossa, de nem lépek bele, még véletlenül sem. Mióta itt vagyok meglehetősen irtózom tőle. Habár úgy emlékszem, régen nem féltem a tengertől, mostanra iszonyodom a víz minden formájától.

Nem hagy nyugodni a tudat, hogy így megvezettek. Esélyem lett volna, hogy segítsek rajta, lehetőséget kaptam rá, hogy én is kijussak innét, de oda az alkalom. Módot kell találnom Loki megmentésére, méghozzá most nyomban, mielőtt újra megfeledkezem róla.
Idegességemben ajkaim rágcsálom. Tekintetem a horizontra szegezem, és egy pillanatra el is kalandozom. Gyerünk Karina, koncentrálj.

***

Lassú mozdulattal nyúlok ki a vízből, ujjaimmal a talajt keresem, és hamar meg is lelem. Érzem hideg nyirkos követ, tenyeremet ráfektetem. Épp csak az orromig bukkanok ki. Körbekémlelek, de sehol egy teremtett hulla. Két kezemmel kapaszkodom, egyetlen óvatos mozdulattal felszínre húzódzkodom és kilépek a palota kő kútjából. Erőt veszek magamon, és nem öklendezem, bár minden víz alatt töltött pillanatban az undor kerülgetett. Hangtalanul osonok végig az egymás mellett sorakozó hordók között. Itt készül a tenger fekete vízből éltető folyadék az úrnő számára. Sietve előkotrok egy kisméretű apró palackot, megtöltöm tiszta vízzel, kerítek mellé zsineget, csomót kötök rá, és a nyakamba akasztom.

Egyetlen lépcsősor vezet felfelé. Thuri említette. Ő egy vénember, egy holt, aki már egy alkalommal járt ide lent. Korábban néha beszédbe elegyedtünk, és most volt oly' jó és segítségemre volt. Elárulta miként juthatok be a jól őrzött építménybe, és merre induljak Loki keresésére, holott ő is épp annyit kockáztat, hogy beszélt róla, akár csak én, hogy itt vagyok.

Fülelek, de nem hallok neszt, felosonok lépcsőkön és valóban egy hatalmas szerteágazó folyosóra bukkanok. Tudom merre kéne indulnom, de onnan hangokat hallok, ezért behúzódom egy oszlop mögé, szerencsémre a járat tele van velük, valaminek meg kell tartania azt a hatalmas kupolát a fejünk felett.

Két agyatlan sétál el tőlem karnyújtásnyira, de nem vesznek észre, míg én tisztán érzem a bűzüket is. Elfacsarodik az orrom a szagukra. Amint maguk mögött hagynak a járatra surranok, meztelen talpam halkan cuppog a hideg köveken. Lábujjhegyen osonok tovább, végig a folyosón, át a kupola belső terme alatt, meg-megbújva a halott szolgák elől. A nagyterem csodálatos, hatalmas a tér, itt nem strázsálnak tartópillérek, a hold sápadt fehér fénye ragyogja be a kupola tetejét, ami úgy fénylik, mintha nappal lenne.

Lenyűgöz a látvány, vágyódni kezdem a napsütés csodás ereje után, a meleg cirógatásáért arcomon. Egy arra járó holt véres rongyokat cipel karjai közt, ez hamar visszatereli a figyelmem. Rögtön felismerem a szakadt nadrágot, amit a herceg viselt a cellájában.

Aggodalom szorítja el mellkasom, igyekeznem kell. Sietősebbre fogom lépteim, mikor bujkálnom kell azt is rövid ideig teszem, kevéssé vagyok óvatos, de meglelem a lejáratot, ami a medencékhez vezet. Lerohanok. Már kicsit hangosabb is vagyok a kelleténél, a lépcsők aljához közeledve óvatosan megtorpanok, leguggolva lesek ki a járatból, aminek aljában őrök állnak. Szerencsém van, a terem felé fordulnak, így nem is láthatnak. Lassan, nesztelen mozgok, leemelem nyakamból a palackot, és jól tarkón vágom az egyiket, majd a felém forduló másikat halántékon csapom, egyből lerepül a feje. Ijedtemben halkan felsikkantok, de szerencsémre más nincs is idelent. Sajnos Loki sem.
A plafon alacsony, alig látok valamit, csak a terem közepén elterülő hatalmas kerek medence aljából árad ki halovány kékfény. Mágikus lenne?

Kíváncsian lépkedem közelebb. A ciszterna átlósan húsz megtermett embernyi is meglehet. Lepillantva húz a mélység, az alját nem is látni, gyönyörű és tiszta, színe a lagúnáéra emlékeztet. Szemeim kikerekednek a látványra, mikor felismerem a sötéten lebegő foltot a mélyén.
Loki az teljesen mozdulatlanul látszólag eszméletlen is. Hitetlenkedve figyelem elernyedt, megviselt testét. Miféle szörnyűséget művelhetett vele?

Elnyomok egy hirtelen rám törő öklendezést, erőt veszek tagjaimon és beugrom. Eleinte hagyom, hogy testemet húzza a mélység, és amint lassulni kezdek, egyenesen a herceghez úszom. Bőrömet bizsergetni kezdi a víz melege.
Lokira valamiféle fekete-ezüst gúnyát aggattak, illik úrnőm csicsás öltözékéhez. Megragadom a gallérjánál, hogy közelebb vonjam, átnyúlok a hóna alatt, magamhoz ölelem és a mellkasánál szorítva úszni kezdem felfelé.

Eleinte mondhatni könnyű, de ahogy haladunk felfelé, egyre nehezedik, egy idő után már visszahúz a teste. Hirtelen túl messzinek tűnik a felszín, úgy érzem sose érünk fel. Kitartóan úszom, és már biztos, hogy megtettem az utat, amit lefelé mégis, mintha vissza kétszer akkora lenne a táv.

Fáradok, apróra nyílnak ajkaim. Óvatlanságomban a víz a számba szivárog, önkéntelen nyelek belőle, amitől köhöghetnékem támad, és pillanatokon belül a mellkasomig csorog. Megrémülök. Fuldokolni kezdem, és azonnal sorra bevillannak a rémületes képek, emlékek. A rettegés és elveszettség érzése. Képtelen voltam ellenállni, rúgtam, kapálództam, de nem volt erőm felbukkanni, kiemelni fejem a víz alól, csak nyeltem a folyadékot, mert valaki nem hagyta, hogy levegőhöz jussak. A kínzó szúrás a mellkasomban, zsibbadó tagjaim, és mindezt most hirtelen újra élem.

Rémülten öklendezem. Ki-be, ki-be. Pánikba estem, menekülnöm kell, ki kell jutnom! Nem akarok meghalni! Homályossá válik minden és csak hamar elsötétül a világ körülöttem.

***

Öklendezem. Csúnyán és hangosan, valami ömlik ki a számból, pokolian undorító, a mellkasom majd széthasad, de lassan megkönnyebbül. Oldalra fordulok és hányok, méghozzá rengeteg vizet a padlóra, a karomra, hosszú nyirkos hajtincseimre. Remegve tartom magam, épp csak kicsivel a talaj felett, hogy ne feküdjek abba, ami kifolyt belőlem. Prüszkölök, és reszketek. Rémesen érzem magam, mint aki majdnem megfulladt. Döbbenten pillantok fel, hiszen meg is történt, meghaltam. Mi ez az egész?

Loki térdepel mellettem, négykézláb. Próbál egyenesben tartani, nem elborulni, bár látszik rajta is, hogy mennyire gyönge, és mikor tekintetünk összefonódik pimaszkás boldogsággal elmosolyodik. Hosszan fürkészi arcomat.

- Jól vagy?

- Azt hiszem - bólintok.

Mély levegőket nyelek. Ő is köhécsel, de a vigyora letörölhetetlen, jó kedve rám is átragad, somolyogni kezdek.

- Minek örülsz ennyire?

Mindannak ellenére, hogy megviseltebbnek tűnik, mint néhány helyi lakos, zöldjei boldogságtól csillognak.

- Visszajöttél értem. Köszönöm.

Aprót bólintok, hisz már azt is megbántam, hogy magára hagytam ennyi időre. Igyekszem a hátamra fordulni, ami szörnyű ötlet, mert újra szúrni kezd a mellkasom, gyenge karjaim összecsuklanak alattam, és a hátamra esem. A herceg nehézkes mozdulattal felém hajol, gyöngéden megemel, és az ölébe fektet.

- Indulnunk kell Karina. Különben nem jutunk ki innét.

- Igen, igazad lehet - remegve keresem a talajt, hogy megtámaszkodva felülhessek, és ő segít kiegyenesednem, de még reszketek, akár a nyárfalevél. - Honnan van ennyi erőd? - mosolyodom el nehézkesen. Megfordulva rápillantok, és ő most vészesen közel van. Az orrunk szinte összeér. Elmosolyodik, és az ajkaimra sóhajtja.

- Tőled kaptam...