Loki bordáin sötét, alaktalan foltok terjengenek. Óvatos mozdulatokkal kenegetem zúzódásait, de a leggyöngédebb érintésem fájdalom. Önkéntelen is meg-megrándul tőle, mégsem ad hangot kínjainak. Némán tűr, mióta csak járok hozzá. Vízzel és étellel táplálom, ami életben tartja. Kínokkal és gyötrődésekkel teli életben. Loki büszke, és konok. A cellákban ő az egyetlen, aki fájdalma ellenére sem jajgat, nem könyörög a nornákhoz könnyebb sorsért.

- Miért teszed ezt? - krákogja.

Meglepetten pillantok fel rá, mintha nem volna egyértelmű.
- Nincs más választásom. Itt senkinek sincs.

Pimaszkás mosoly ül ajkaira. Újra és újra meglep valamivel. Egy halandó már a józan eszét is rég elvesztette volna a gyötrődései közepette, csak hébe-hóba térne magához, de Loki tudata tiszta maradt minden pillanatban. Szavai, és szemében megcsillanó kíváncsiság is folyvást erről árulkodott. Most is csak somolygott orra alatt.

- Ugyan. Rán biztosan nem kért arra, hogy gyógyítsd be a sebeim.

- Valóban nem - pillantok le. Kezeim közt gyürkészem a fájdalomcsillapítóval átitatott anyagot.

- Te szánsz engem...!

- Nem. Csak gyűlölöm az igazságtalanságot.

Vidáman, erőtlenül, de felkacag.
- Akkor rémesen nehéz életed lehetett.

Morcosan sóhajtok szarkasztikus megjegyzésére. Mit tudja ő azt? Újra közelebb lépek hozzá. Mellizmán végig húzódó mély sebet kezdem befedni a tengeri sóval, amit idefel jövet a partmentén gyűjtöttem. Csak remélhetem, hogy összehúzza a sebet, és épp úgy hat majd rá, ahogy emberekre az élők világában.

- Mit tudsz te az emberekről Loki...?

- Önző, irigy alakok, akik az édesanyjukat is eladnák, hogy az irhájukat mentsék. Szánalmasak, akiknek irányításra, és útmutatásra van szükségük, mert folyton eltévelyednek az élet ösvényein.

- Nem ismersz minket - vetem oda.

- De, nagyon is. Csak fáj az igazság Karina. Kár tagadnod.

- Én nem vagyok álnok, sem gaz.

- És akik ide juttattak téged? - dönti oldalra a fejét kíváncsian. Elakad a szavam, mire széles mosoly terül ajkaira. - Hm. Mégis csak igazam van.

- Nem mind vagyunk ilyenek... - kötöm az ebet a karóhoz.

Befejezem mellkasán lévő seb átitatását a fájdalomcsillapítóval. Ő figyeli minden mozdulatomat, csendesen hozzá teszi:
- Kár erősködnöd. Az olyan kivételek, mint te, csak erősítik szabályt.

Érzem az arcomon hideg leheletét, fürkésző tekintetét, és ez szörnyen zavarba ejt.

- Hogy lehet, hogy nem fáj? - váltok témát.

- De fáj. Csak nem picsogok mindenért, mint azok - fejét alig észrevehetőn mozdítja a folyosó irányába, ahonnét időnként beszűrődnek a kínoktól vergődő szerencsétlenek nyögései.

- Szörnyen kritikus vagy... - rázom a fejem.

Tekintetem ismét a megnyújtott karjaira téved, amik egyre meggyötörtebb állapotban viselik e haragtól fortyogó lélek terheit. Már biztosan végtelenül kínozza ez a póz, csuklóiból szüntelen csordogál a vér, ha csak lehelet vékonyan is, viszont helyenként egészen a könyökéig lefut.
Felfelé szalad tekintetem. Figyelem miként függesztették fel. A szerkezetet, a bilincseket, és a láncot, ami a plafonig fut, és ott a barlang kövébe fúródva egy ékkel végződik.

- Min töröd azt a csinos kis buksidat?

- Talán a bilincset mágia védi, de a láncot letéphetném valahogy.

Tekintetével kínzón lassan mér végig, majd megsemmisítő hangon löki oda.

- Nem fog menni. Kicsi vagy, és gyönge.

- Most miért sértegetsz? Épp segíteni próbálok.

Tekintete hamar elkomorul. A földet bámulja, de nem szól. Ez az alak kész rejtély a számomra. Néhány napja látogatom, de még mindig képtelen vagyok kiismerni a gondolkodását.

- Loki... Ne sértődj meg, de asgardiként, te igen hatalmas erővel bírhatsz. Hogyan tud az úrnőm mégis fogva tartani?

- Egy ügyes kis trükkel. Megszabadított a varázserőmtől.

- Olyat lehet? Elvenni a hatalmadat? - illetődöm meg. - Miként? Megbabonázott a bájaival? - kuncogom, mire őhercegsége igen szúrósan mered rám. Eltaláltam volna? - Jól van. Már így is rémesen halott vagyok, kérlek, ne ölj meg a tekinteteddel.

Hosszú csend telepszik ránk, amit nem kívánok megtörni, már látom, hogy épp valami komoly dolgot kíván mondani, de még egy ideig csak csendesen fürkészi arcomat. Végül borzongatón mély, eltökélt hangján így szól:
- Karina. Szerzed vissza a varázserőmet, és én új életet adok neked.

Szájtátva meredek rá. Alig hiszem, amit mondd. Megremegem. Reszketek, ami képtelenség, hisz nem fázhatok, de az ajánlata olyan vágyódást vált ki belőlem, amit már rég nem éreztem.
Valóban képes lenne rá? Visszaadhatja az életemet?
Éget a tekintetem, mintha könnyeimmel küszködnék, de az lehetetlen. Ám a puszta remény is képes megríkatni, oly' régóta tengődőm ideát a holtak birodalmában, a kilátástalanság fájdalmában. Bármit megtennék, ha csak egy napra is visszakaphatnám az életemet.

Dermedten állok előtte, szótlanul, és míg én a válaszomon gyötrődőm őt ismét ellepi egyfajta kimerültség hullám. A tekintetén látom, hogy valami nagyobb fájdalmat okoz a számára, mind eddig. Feje ernyedten előre bukik. Az italért nyúlok, és adok neki bort. A kupát az ajkaihoz érintem, óvatosan tartom a fejét, így segítek innia. A nedűt apró kortyokban, de sietősen fogyasztja. Jólesőn sóhajt fel. Ebbe is kevertem egy kis fájdalomcsillapítót, amiről nem kell tudnia.

- Jobb egy kicsit? - fürkészem, és ő bólint.

- Jobb.

- Karina.

Asszonyom éles hangjára ijedten rándulok össze. A gyomromba szúr a rémület fájdalma. Leengedem a kupát, és épp csak annyira fordulok felé, hogy az arcomat lássa, de tekintetem ezúttal sem emelem rá, mert bár Rán istennő látványa borzongató, és lenyűgöző egyszerre, de valahol mélyen szörnyű félelmet kelt bennem jelenléte. Moccanni se merek a közelében.

- Távozhatsz - int előkelő mozdulattal a kijárat felé.

Nem is kérdezek. Kapkodva szedem a holmikat, és bűntudattal a szívemben kimenekülök.

A mágikus rács bezárul mögöttem. Lassítok és megfordulok. Visszamenjek? Nem lenne szabad magára hagynom. Tudok róla, hogy úrnőm gyakorta látogatja a herceget, és minden ilyen találkozót követően új sebek jelennek meg rajta.
Óvatos, nesztelen léptekkel osonok vissza a cellához. Megbújok a fal barlang folyosóján a fal mentén.
Beszélnek, de egy szavuk sem értem. A mágikus fal tompítja a hangjukat, épp csak asszonyom duruzsolását, és a herceg recés orgánumát tudom megkülönböztetni.

Artikulálatlan üvöltés hangjaira rándulok össze. Loki kínkeservesen ordít fájdalmában. Magamhoz ölelem a kendőbe bugyolált dobozkámat, fogszorítva, lehunyt szemekkel hallgatom, ahogy szüntelen kiáltozik.

Bármit is tett, bárkinek is ártott, senki nem érdemelne ilyen irgalmatlan kínzást.

Reszketek. Kicsorduló könnyeim a karjaimra hullnak, éget sós hidegük. Elsőre fel sem fogom, mi történik, de amint megértem, elhűlve figyelem az apró cseppeket szürkés bőrömön.
Hogyan lehetséges ez? Ismét tudok sírni?

A köveken ülve döngő lépteket érzek a talajon. Hátam mögé pillantva még fel sem fogom a Jötün őr vészes közelségét, máris kérges, jéghideg ujjai a nyakam köré fonódnak. Rámarkol a torkomra és felemel a földről. Fulladozom? Lehetetlen! Hisz nem is lélegzem már jó ideje. Így még jobban megrémít a helyzetem. Sikítanék, de nem vagyok rá képes. Hangtalan rémületben kapálódzom, erőtlen fűszálként hajladozom végzetes szorításában.

Magával hurcol, és mikor felfogom, hogy kicipel a barlangból, hogy egyenest a hullámokhoz vigyen, még nagyobb rémületben rúgkapálok. Egész lényemben reszketek, utolsó leheletemig ellenállok. Ő begázol a tengerbe és lenyom a víz alá. A jeges hideg körbe ölel, és el fog a rettegés. Már egyszer megtörtént mindez, és félelmemet tetézi, hogy már pontosan emlékszem, milyen rettenetes végtelennek tűnő kín vár rám. Az óriás elengedi torkomat, és a mellkasomra tehénkedik, így tart távol a felszíntől. A víz akadálytalan tör a testembe, ahogy fuldokolva nyeldekelem undorító mocsaras szagú anyagát, pillanatok alatt kitölti bensőmet, kínzón szurkál, nyom belülről, mintha csak szét akarna robbantani. Már nem irányíthatom a testemet, ösztönösen rángatózom. Közeledik a sötétség, az elmémre telepedik és leránt magával a mélybe.