Lesütött szemekkel vonulok végig a kert szürke félhomályában; a növények hamuszínben kókadoznak, kellemetlen poshadt szag terjeng, mintha minden rothadna. A szellő zivatar ígéretét hozza, a levegő nyirkos, mégsem esik soha. A holtak birodalmában megállt az idő, és a Nap sem kel fel soha, mi csak a Hold sápadt fényében tengetjük hátralévő napjainkat.

Úrnőm hívatott, most parancsára szedem a lábam. Kedvenc lugasában ebédel, ahogy mindig, mikor valami a kedvére tesz, ám számomra csupa rosszal kecsegtet. Előre rettegek az utasításától, mert bármit is kér megteszem. Hiába is ellenkeznék előle itt nincs menekvés. Ez az ő birodalma: a vízbe fúltaké.

Hátulról közelítem meg. Áttört kőszékének magas háttámlájába rúnákat véstek, korall motívumok járják be az egész trónust, karfáját, és széleit elfedi földig érő ébenfekete haja, ami nyálkaként omlik le teste mellett, mintha folyton mocsaras vízben áztatná tincseit. Bőre élettelen szürke, járomcsontjai magasak, alkata nyúlánk és csontos, szemei jégkékek. Egyszerre borzongató, és igéző a látványa. Rémiszt, és vonz egyszerre.

Megkerülve őt csak lopva pillantok felé. Mikor felfigyel rám sietve kerülöm tekintetét. Inkább mezítelen lábfejemet pásztázom, ahogy az elszáradt fűszálak között gázolok.

Rán úrnőm elé lépek. Mélyen meghajolok. Asszonyom nagyokat kortyol mélykék folyadékjából. Poharának szélén acélgyűrűit hangosan kocogtatva. Kelletlen mozdulattal lendíti kezét és abban kristálypoharát, csontos ujjai közt az ital ki löttyen a növényekre, amik nyomban éledezni kezdenek az éltető vízre.

- Karina. Megtisztelő feladatot bízok rád. A sziklaszirti cellákban van egy fogoly, aki kiemelt figyelmemet élvezi. Adj mindennap ennie, és innia.

- Enni, és inni? - csodálkozom.

- Mit nem értesz, ostoba? - rivall rám. - Bort a palotai pincében találsz, húst, és gyümölcsöket egy ládában hagynak ott neked minden másnap. Készíts belőle ehetőt, és add oda neki. De eszedbe ne jusson megkóstolni! Elmehetsz.

Sietve eliszkolok, nem is merek mást kérdezni, egyenest a pincészethez megyek, ahonnan úrnőm borait is hozzák. Megtalálok mindent, amiről mesélt: a ládányi ételt, és a hozzá valót. Megcsapolom az egyik hordót, a demizsont a ládával együtt a palota konyhájába viszem. Nagy dara Senki nem törődik az itt létemmel, a szolgák csendesek, kedvetlenek, rezignáltak, egymáshoz se szólnak egy szót sem.

Lepakolok egy kis sarkon, orromat csiklandozza a friss gyümölcs zamata, ami a levegőben terjeng. A nyál összefut a számban. Üres gyomrom bukfencet dob a kívánatos étek után áhítozva. Érzem a késztetést, hogy fogaim gyümölcs húsába mélyesszem. De nem lehet. Legyűröm az akaratomat, az éhséget, és korgó gyomromat, ami évek óta kínoz. Idejét se tudom, mióta ábrándozom egy falatról, de megállom, mert számunkra tiltott az étel, és még ha meg is szegném a szabályt, a holtakat szörnyű fájdalmak kínozzák az evéstől, mert már nem emésztjük meg az ételt. De ami még a fájdalomnál is elrettentőbb az, ha úrnőm tudomást szerez a dologról. Egy efféle szabályszegésért ugyanis megkínoztatna.

Sietve látok neki, mert végre valami visszahozta a lelkesedésem. Főzhetek! Mindig is imádtam ételt készíteni, és most ez a buta feladat, szinte életet lehel belém. Az étek készítése közben úgy érzem, mintha csak repülnének az órák.

Itt Niflheimben ugyanis nem telik az idő. Minden épp olyan öreg, mint mikor ide került e a sivár és kietlen vidékre, aminek atmoszféráját csakis istennőnk, Rán élvezi. Nem csoda. Hisz még mi mind foglyok vagyunk az örökkévalóságig, és csak az ő kegyét lessük, addig ő tesz, amit csak akar. Jár-kel a világok között, vigadozik, múlatja perceit. Mi viszont létezésünk végéig a szolgálatában ragadtunk.

Túl hamar elkészülök, és az ínycsiklandó illatokra meglehetősen büszke vagyok. Lemerem fogadni, hogy még Úrnőm étkei sem készülnek ilyen kívánatosra. Dobozba pakolok mindent, azt pedig egy kendőbe rejtem. Csomót kötök rá, így kézben is kényelmesen cipelhetem a kész vacsorát. Vagy reggelit? Ki tudja?

A sziklaszirtekhez érve átjár a tenger zord hidege. A szél meggyötört ruhámba kap karmaival, rángatja, cibálja az anyagot, míg be nem érek a barlangba. Innen bentről is hallani, ahogy a hullámok odakint nyaldossák a falat, a partot, és a köveket.

A börtön csarnoka hatalmas. A plafonig el se látok, csak a lelógó cseppkövek hegyét lehet kivenni, amiken megcsillannak a gyülekező vízcseppek, mik alá kívánnak hullani. Mélykék színben izzanak a fáklyák mágikus fényei, amik csak a látást könnyítik meg, de meleget nem árasztanak magukból, de az itt vigyázó féltucatnyi őrnek nincs is rá szüksége. Egytől-egyig mind robusztus, sötét alakok. Hatalmasra nőtt, sok méteres óriások. Bőrük a jég kékje, szemük démoni vörösben izzik, Jötunnheim halottjai ők. Rémisztő, és veszélyes másvilági lények, de úrnőnknek még ők is kénytelenek engedelmeskedni.

Mit sem törődnek érkezésemmel, és szégyen szemre mikor elébük állok jut csak eszembe, még azt se tudom kihez is érkeztem. Az egyik termetes alakhoz fordulok, aki épp jégcsapot faragja fegyver alakúra éles tőrével.

- Rán úrnő küldött... - hebegem.

Nem érkezik válasz. Viszont az egyik óriás az öt alagútból az egyik járat felé int. Ujjaival hármat mutat.

- Köszönöm - hajolok meg hálásan, azzal sietősen beiszkolok az útra. Végig robogok a sötét folyosón. Talpam csúszkál a nyirkos talajon, az éles kövek, amiken lépkedem karistolják a talpamat, szúró fájdalmat okoznak, de vér már nem serken a sebekből.

Óvatosan haladok végig a fogdák mellett, minden karcert mágikus rácsok zárnak el a külvilágtól. Keserves nyögéseket, kínzó jajgatásokat visszhangoznak az átjárók. Itt bent még a levegő is egész más; párás, és meleg. Magamban számolom a cellák sorát, egy-kettőre meglelem a kijelölt zárkát. Ezt is rács fedi, akár a többit, de sehol egy ajtó. Körbe kémlelek odabent, de sehol egy lélek. Nem hallok neszeket, se hangokat. A hold halovány fénye vetül be egy apró lyukon, de halovány ereje mellett a terem többi részét sötétség fedi. Nem látom a foglyot, akihez érkeztem. Kíváncsian kukucskálok be, és amint közelebb lépek a rács megszűnik izzani.

A mágiát az én világomban még a sámánok se űzték ilyen hatalommal, mindmáig képtelen voltam megszokni az igazi erejét. Lenyűgöző hatalom, amivel csak az istenek bírnak, és Rán úrnőmnél még soha korábban nem láttam nagyobb hatalmú varázshasználót.

Óvatos mozdulattal, félve lépek beljebb. Attól tartva, hogy a rab majd rám támad szabadulása érdekében. Feszült aggodalommal pillantok körbe, kezemben az anyagba bugyolált kis dobozt szorongatom.

- Hahó... Engem, azért küldtek, hogy ételt hozzak... - guggolok le kimért mozdulattal. A földre helyezem a csomagot. - Ide leteszem, és már nem is zavarok...

Halk neszezést hallok a sarokból. Nehézkes krákogó hang után, egy rekedtes mély orgánum szólít meg.

- Ki vagy te...?

Zavartan pillantok irányába. Épp nem látom, hogy ki húzódik meg a sötétben. A fénysugáron túl, próbálom kivenni alakját, de képtelenség. Közelebb kell lépnem hozzá.

- A nevem Karina.

Fémcsörgés. Csúnya, szüntelen száraz köhögés a válasz.

Sietve guggolok le a dobozhoz. Kibontom az anyagból, majd az üres fémkupába bort töltök. Odalépek a fogolyhoz, és inni adok a láncra vert férfinak, de amint ki tudom venni alakját, megrémít szörnyű látványa.

Csuklóinál fogva lógatták fel a terem közepén. Szívtelen módon kínozhatták. Vékony testét csak egy szakadt nadrág fedi, hófehér bőrét szerte véres sebek borítják. Arcát kivenni nem tudom, mert feje ernyedten csuklik előre, borzos, hollófekete tincsei mögé rejtve vonásait.

- Yggdrasil fényére! - hátrálok nyomban.

Ő tovább köhög, ami visszaránt a jelenbe, pillanatnyi rémületemből, így csak hamar magamra találok. Mellé lépve óvatosan megitatom, mohón nagyokat kortyol. Ajkai szélén kicsordul a vörös nedű, jólesően morran fel közben. Nem csodálkozom. Magam is majd megveszem egyetlen pohárnyi vízért.

- Csak lassan - kérem őt, de amint kimondom, prüszkölve köhögni kezd. Félre is nyeli az italt. Magamhoz veszem a dobozt borító kendőt, és mikor már levegőért sóhajtozik, meg törlöm az arcát.

- Hol vagyok? Mi ez a hely? - hangja még mindig recés. Meggyötört. Csikorgó akárcsak bilincsei.

- Nem tudod? - csodálkozom.

Ez merőben szokatlan, hisz mind tisztán emlékszünk miként léptük át a holtak kapuját, maga az úrnő hozza ide a szerencsétlen vízbe fúlt halandókat.

- Rán birodalmában vagy. Pontosabban, az asszonyunk börtönében.

Mérgesen horkant fel.

- Szóval nem Jötunnheim.

- Nem. Bár az őrök valóban onnan valók, de már mind halottak.

Tekintetemmel a csuklójára erősített bilincseket figyelem. Mágia itat át minden darabot a láncokat is egyenként. A karját szörnyen megviselhette, hogy egész nap a teste súlya húzza, egészen megnyúltak, látványra is fájdalmasan kifacsarodtak karjai. Csuklóját véresre kezdte a vas. Megrökönyödöm a tudatra, mikor felfogom, ő még életben van.

- Miért zártak be ide? - kotnyeleskedem.

Fájdalmasan nyög fel.

- Azt hiszed bárki is elárulta?

Közelebb állva kicsit tisztábban látom őt, és bár az éjszaka fénye szürkére bőrét, vesemelengető, mégis hidegen zöld tekintete élettel teli.

- Te még nem haltál meg... - rebegem. - Mit keresel az alvilágban?

Gúnyos, mégis elégedett kuncogásba kezd.

- Felbosszantottam néhány kellemetlen alakot.

- Valami szörnyűséget műveltél? - nyelek nagyot, ráébredve, hogy talán egy gyilkossal, vagy valami még gonoszabb alakkal állok szemben.

- Csak megöltem egy őrültet, aki a halálomat kívánta és egyúttal megvédtem a világomat tőle. Cserébe ez volt a hála... - sziszeg, akár a kígyó.

- Segítek enni - veszem kezembe a dobozt, mielőtt túlságosan is megharagítanám.

Bő egy órába telik az étkezés, falatonként haladunk. Nehezére esik megrágnia a szilárd részeket, a puhább szilva már jobban csúszik. Bár nem ismerjük egymást, tisztán érzem a mélyről áradó gyűlöletét a világ iránt. Vajon az őt ért árulás táplálja e haragot? Esetleg kiszolgáltatott, megviselt állapota, amiben egy idegen látja?

Míg türelmesen várom, hogy lenyelje a falatot, további sérüléseit figyelem. Bordacsontjai deformálódtak a törésektől, repedésektől és zúzódásoktól. Lábujjai épp csak a talajt súrolják, testét kínozza a kegyetlen póz. Szörnyen fest. Csoda, hogy még életben van. Ki tudja mióta tarthatják itt fogva? Felhasadt sebei sem akarnak gyógyulni. Alvadt vére világos bőrére ragadt a vágások mentén. Vajon úrnőm meddig kívánja életben tartani, hogy kínozhassa?

- Mióta lehetsz itt?

- Nem tudom biztosan... a nap még nem kelt fel, de ha igazat mondasz, itt nem is fog.

- Valóban. Itt olyan, mintha csak állna az idő.

- Épp csak vánszorog, míg odaát évek telhetnek el.

- Honnan tudsz ennyit erről a helyről?

- Asgardból érkeztem. Az összes világot ismerem.

Hatalmas szemeket meresztek rá, mire gunyoros mosolyt von ajkaira.

- Meglepődtél halandó? Te melyik koszfészekről kerültél ide? Midgardi vagy?

- Az emberek világából, igen - vallom meg.

- Az ugyanaz. Loki vagyok. Örvendek a találkozásnak - adja elő a lehető legszarkasztikusabb hangon, én meg alig hiszem el szavait.
Loki? A csínytevések istene személyesen? Valóban ő volna? Ez a meggyötört, szánalmat keltő alak? Odahaza, sok énekünk csak az ő furmányos tetteiről mesél. Ismertem olyat is, aki őt tekintette legfőbb istenének, még áldozott is neki. Elképedve meredek rá. - Ne tátsd úgy a szád halandó, illene meghajolnod.

- Úgy hiszed, könnyebb, ha csipkelődhetsz?

- Nem csak hiszem, máris az - villantja rám pajkos játékossággal méregszín tekintetét. Talán gúnyos, és dölyfös, de ki ne volna az, az ő helyében? Egy ennyire kilátástalan helyzetben...?

- Valóban te vagy Loki, a hazugságok istene?

- Csak nem egy hívő csicsereg? - villantja rám mosolyát, de olyan gyenge, hogy ajkai bele is remegnek.

- Jelen körülmények között számít ez? - intek körül a cellában.

- Aligha...

Sosem kedveltem különösebben. Nem kértem a hallgatását, sem a támogatását soha. Egyszerűen távol állt tőlem mindaz, amit képvisel, de szemtől-szemben látni szokatlan, és egyben felfoghatatlan élmény. Közel sem ilyennek képzeltem. Félelmetesebbnek, rosszindulatúbbnak gondoltam.

Valahogy nem voltam képes elfogadni, hogy ő ugyanaz a Loki, akiről az Eddák szólnak. Úgy döntöttem nem is fogom akként kezelni. Úgy teszek, mintha egyszerű idegen volna, akit csak most ismertem meg, így talán, megváltozik róla a véleményem.

- Az úrnő arra kért, hogy mindennap hozzak neked élelmet.

Ismét gúnyos horkantás tört fel belőle.

- Úgy hiszi, ha életben tart, kedvére kínoztathat?

- Nem ismerem a terveit. Én itt csak egy szolga vagyok.

- Miért odahaza nem az voltál?

Arcába öntöm a maradék bort a pohárból.

Prüszkölve köpköd, igyekszik kipislogni szemeiből az italt, ami bizonyára csípi is.

- Alattvaló létedre nagyon önérzetes kisasszony vagy te.

- Te meg örök fogoly létedre, pöffeszkedő, arrogáns és goromba.

Elkapom meglepett pillantását, de igen kimerült lehet, mert megadóan sóhajt fel.

- Köszönöm a vacsorát és a szórakoztató társaságot.

Aprót bólintok.

- Hamarosan ismét jövök - ígérem.

- Ne fenyegess.

Megtörlöm az arcát, mert nem vagyok kegyetlen. Még egyszer utoljára megitatom, majd sietve összepakolok, és magára hagyom. Kifelé menet egyből az őröket keresem. Arra érkezem, hogy egy durva játékot játszanak. Egymást szórakoztatják azzal, hogy jéggolyókkal dobálnak egy szerencsétlen rabot, aki tehetetlenül vergődik, mert kifeszítették a falhoz.

Amint rám figyelnek határozottan szólítom meg őket, szinte felcsattanok.

- Az a férfi a cellában haldoklik. Vegyétek le róla a láncait!

Szó nélkül merednek rám, majd hangos karcos kacagásban törnek ki.

- Nem értitek? Még életben van! Nem kínozhatjátok örökké.

- Hordd el magad nyomorult, amíg a saját lábadon távozhatsz.

Az egyik termetes Jötunn megragad a nyakamnál és a földre hajít. Karjaimmal tompítom az esést, a dobozom nagyot koppanva ér mellettem földet. Az óriás hideg érintése égeti torkomat. Bosszankodva szedem össze a kiborult holmimat. Kész szerencse, hogy mind halottak vagyunk, már igen kevés kárt tehetünk egymásban.

Pufogva pakolom össze, amit magammal hoztam, mert csak arra tudok gondolni, ha ide felé jövet tudtam volna, hogy Loki még életben van, keríthettem volna valami szert, ami enyhít a fájdalmán. Különben is, mit képzelnek magukról ezek a szörnyetegek? Nem hagyom annyiban. Efféle kínzást senki nem érdemel. Ki kell találom, hogy tudnám megszabadítani, azoktól a láncoktól.