Egy évvel ezelőtt, ha valaki azt mondja nekem, hogy most itt fogok ülni a gépem előtt több,  mint két hónappal egy ilyen felejthetetlen koncert után, sírva az érzelmektől, tuti pofán röhögöm. Egy évvel ezelőtt magamat csakis egy One Direction koncerten tudtam volna elképzelni, de mivel ez lehetetlen a banda szünete miatt, így tudtam, hogy a közeljövőben biztos, hogy nem fogok oda eljutni. Mindig is abban a tudatban éltem, hogy a szívemben nincs több hely, kivétel ennek az öt fiúnak, és bármikor más fiúbandáról volt szó, mindig ellenségként gondoltam rájuk. Épp ezért elég sokáig távol tartottam magam minden más ilyen jellegű bandától, így persze a 5SoS-tól is. Azonban ez elég nehéz volt, hiszen Eszti imádta őket, és már a gólyatáborban is bebizonyosodott, hogy még ha akarnék se tudnék nem hallani róluk, így kezdtem megbékélni a helyzettel. Rájuk kerestem, egy-egy régi számukat már amúgy is ismertem. Persze amennyire nem szerettem volna, úgy imádtam meg őket, hiszen nem lehet nem szeretni a fiúkat. <3 Még ma is elfog néha a rossz érzés, hogy az elején ennyire makacs voltam, és nem voltam hajlandó akárcsak egy kicsit is jobban megismerni őket, már amennyire képernyőn keresztül lehet.

Szeptember elején derült ki a turnéjuknak a helyszíneik, amit elsősorban egyik évfolyamtársam, Lili snapjchatjén láttam, de különösebben nem foglalkoztatott, hiszen úgyse tudnék elmenni. De Eszti felhozta azt az ötletet, hogy mivel Ő is szeretne menni és a szülei levinnének minket, így mi lenne ha négyen (mi és még két barátnőnk) lemennénk a koncertre. Persze egyből benne voltam, ki nem hagytam volna egy ilyen lehetőséget, gondoltam jó élmény lesz. Ekkor azonban még nem tudtam, hogy mekkora is lesz valójában.

A végére csak Esztivel ketten maradtunk, Lettit nem engedték a szülei, aztán Petra meg már nem fért volna be, mert nem lett volna elég hely a kocsiban, így enyém lett a hely. Persze még semmi nem volt biztos, a jegyeket még nem lehetett venni. Tehát ez így a levegőbe lógott, és októberben mikor Miskolcon voltunk nagyiéknál, akkor írta Eszti, hogy mostantól lehet jegyeket venni. Emlékszem alig volt netem, úgy imádkoztam mindig, hogy küldje el az üzenetet, mert ha nem megörülök. Még gyorsan meg tudtam írni, hogy mindegy hová, mennyiért csak vegyék meg a jegyet, mindent rábíztam, tudtam, hogy úgyse választana rossz helyet. Aztán végül sikerült. Ott ugráltam a konyhába, nagyi nem tudta mi bajom van. Hiába nem voltam még az az őrült rajongó, azért nem mindennap történik ilyen az ember lányával.

Alig vártam, hogy megjelenjen az új album, tűkön ültem, s amint kidobták a piacra ott voltam, hogy letöltöm. Minden egyes szám sokat jelent számomra, imádom őket, és elképesztően büszke vagyok a fiúkra!

Már a koncert előtt egy hónappal mindennap elmondtuk suliba, hogy úristen nemsokára itt van, nem hisszük el. Már pár osztálytársunk is annyit hallotta, hogy lassan már nálunk is jobban izgult. :D Aztán végül tényleg elérkezett a várva várt nap. Reggel fél nyolcra jöttek értem Esztiék és már indultunk is Bécs felé. A kocsiút viszonylag nyugisan telt, még nem igazán éreztem, hogy mi lesz este, nem fogtam fel. Talán még most se igazából. Zenét hallgattunk, olvastunk és hülyéskedtünk azalatt a durván három óra alatt még leértünk. Mielőtt még a belvárosba mentünk volna a hotelba, elmentünk egy hatalmas bevásárlóközpontba, hiszen a második legfontosabb dolog a koncert után a Primark üzlet volt, ami a világ legjobb boltja, de komolyan! Első utunk oda vezetett, ahol egyből találtunk is egy 5SoS-os pólót, és bár tudtuk, hogy szinte mindenkin ez lesz, nem hagyhattuk ott, hiába csináltattunk csak erre az alkalomra egy hasonló pólót. Így meg is volt az egyen szettünk az estére. Utána még bementünk pár boltba, kajáltunk, majd elindultunk végre a szállás felé, ami fantasztikus volt. És tudjátok mi a legborzasztóbb? Hogy elképzelhető, hogy a fiúk is itt szálltak meg, hiszen egy első osztályú hotelról beszélünk. Épp a szobában fetrengtünk, mikor Ashton tweetelt egy képet, hogy itt van Bécsben. Oké, kisebb fangörcs lett úrrá rajtunk, így rohantunk is a szüleihez, hogy menjünk sétálni, mert meg kell keresni azt a helyet, ahol Ő is volt. Hosszú séta és izgalmak után megtaláltuk majdnem pontosan ugyanazt a helyet, ahol Ő állt, így persze azonnal készült ezer kép, és íme itt az eredmény:

Szóval a kisebb sokk után elindultunk vissza, mert még el kellett készülnünk és hatra itt volt értünk a kocsi. Még előtte gyorsan elmentünk a hotelba kávézni egyet, meg enni valami, de Eszti egy falatot se bírt lenyelni, annyira ideges volt, de azt hiszem ettem én helyette. :D

Mindenesetre hat előtt negyedórával már elkészültünk, teljes harci díszben álltunk Eszti szülei előtt, persze majdnem a szobánkba hagytuk a jegyet, nem is mi lennénk. :D De végül szerencsésen bekerültünk a kocsiba, amit egy számomra elég fura fazon vezetett, néha nem igen értettük mit mond a német akcentusa miatt, de minden jól alakult, egész úton remegtem, nem bírtam egy helyben ülni. Az időjárás persze nem kedvezett, szakadt az eső, így mikor kiszálltunk tehetetlenül álltunk a stadion előtt azt se tudtuk, hogy hova kellene mennünk. Beálltunk az egyik sorba, amit nem takart semmi, így szépen áztunk. Aztán egyszer csak megszólított minket két német lány, majd miután áttértünk angolra, együtt kezdtük el keresni, hogy vajon merre kéne menni, mert mint megtudtuk a sor, amibe álltunk az állóhelyeseké, de nekünk ülőhelyünk volt, szóval mást kellett kitalálni. Ahogy ott kint álltunk tanácstalanul random megszólaltam, hogy találni kellene valami magyarokat. Erre mellettem megszólal egy lány, hogy 'sziasztok'. :D Ennyit a keresésről. xd

Végül bementünk a stadionba, hátha ott jobban eltájékozódunk. Még megkérdeztük pár embertől merre kéne mennünk, majd sikeresen bejutottunk. Vettünk egy pohár kólát, mivel innivalót nem lehetett bevinni. Persze aranyáron volt, nem tudom hogy van pofájuk ennyi pénzt elkérni három deci kóláért. :D

A helyünkre érve kissé meglepődtünk, azt hittem sokkal hátrébb leszünk a színpadtól, szóval kellemeset csalódtam. Igen, így se voltunk közel, de jobb, mint amire számítottam. Fél hét után már ott voltunk, ami azt jelentette, hogy még volt félóránk, hogy az elő zenekar, a Don Broco feljöjjön a színpadra. Persze ez is csúszott, így fél nyolc volt, mire elkezdtek játszani, és nagyon szuperek voltak! Uralták a színpadot, a közönség már itt is tombolt. Azt mondták eddig mi voltunk a legjobb közönség, és már ez is hatalmas élmény volt számunkra.

Mikor lementek a színpadról már ki voltunk teljesen, de nem csak mi. Percenként kezdtek sikító rohamba mindenhol, így mindig azt hittük, hogy a fiúk jöttek meg. Végül majd' fél óra várakozás a fények elhalványultak. A közönség teljes transzba esett, én pedig már itt kiüvöltöttem a lelkemet. Először Michael lépett fel a színpadra és a zongorához sétált. Csak a körvonalát láttuk, hiszen a lámpák még nem nagyon világítottak. Elkezdte játszani a Carry On dallamát, míg a többiek is elfoglalták a helyüket a színpadon. Mikor felgyulladt az egyik lámpa és megvilágította Lukeot, ekkor kezdtem el könnyezni. Elkezdte énekelni az első versszakot, hangja betöltötte az egész stadiont. Valami elképesztő szép volt, én pedig nem bírtam sírás nélkül. Nem tudtam levenni a szememet róla/róluk, majd becsatlakoztak a többiek, így már az egész színpad meg volt világítva. Az időérzékemet teljesen elvesztettem, ahogy sorba kezdték el énekelni a dalokat, és a kezdeti sírógörcsöm is abbamaradt, ahogy következtek a pörgős dalok. Végig ordítva énekeltem, nem érdekelt, hogy full hamis. A telefonomat percenként kaptam ki a zsebemből, hogy úristen ezt muszáj levideóznom, holott tudtam, hogy Eszti szinte az egészet veszi. Mégis én is sokat videóztam, fotóztam, de próbáltam inkább 100%-ig ott lenni, mert nem ugyanolyan képernyőn visszanézni a videót, és nem ér annyit, hogy lemaradjak róla. A fiúk pár számonként beszéltek, megköszönték, hogy eljöttünk, meg tolták a baromságaikat. :D Volt egy Malum pillanat, amikor Cal kijelentette, hogy már hónapok óta 0-24-ben Michaellel van, istenem olyan édes volt. <3 Luke felvett egy kalapot, amire rá volt írva, hogy Vienna, irtó cuki volt benne. :D

Személyes kedvencem a Castaway volt, a végén olyan gitárszólót nyomtak le, már vagy 100-szor megnéztem, de még mindig könnyes lesz a szemem, ha arra gondolok mennyire tehetségesek. (Rakok egy nem általam készült videót róla legfölülre, hiszen az enyém nem a legjobb.) Ezután egyből a Jet Black Heart következett, amit természetesen Mickey kezdett el. Az első refrén előtt egy hosszabb pillanatra leállt, és csak hallgatta, hogy mindenki üvöltözik, és mikor egy kissé csendesebb lett, akkor kezdte el énekelni a refrént. A dal közben sokan, mint én is a telefon vakujával világítottak. Ha még nem lettem volna teljesen kész, akkor a következő Amnesiától, tuti meghalok. Az egész aréna fénybe borult a telefonok világításától, miközben a fél közönség sírva énekelt, köztük mi is. A Calum lányok (Eszteeer) olvadoztak, hiszen Cal konferálta fel a dalt. Ez a két szám is felért már egy szívszakadással, erre a következő meg persze pont a Beside You volt, ami szerintem az egyik legszebb számuk. Luke csodálatos volt, természetesen ezt sem bírtam ki sírás nélkül, de már meg se lepődök.

Végül a biztosítékot a Catch Fire ütötte ki, annyira imádom mind a dallamát, mind a szövegét. Egyrészt azért is vártam erre a leginkább, mert a régi setlistbe nem volt benne, és megszakadt a szívem, mikor végül mégis meghallottam. Mikor Luke kiejtette az első dallamot a száján, én csak álltam egy helyben, még körülöttem mindenki ugrált, és a könnyek maguktól folytak le az arcomon. A mellettem ülő német lány tuti hülyének nézett, mert ő teljesen nyugodtan énekelgetett ott mellettem, míg én szinte öntudatlan állapotban voltam ott. Eszti rám nézett, hogy jól vagyok-e, de én csak a fejemet tudtam rázni, hang nemigen jött ki a számon. Életem legfurcsább és legcsodálatosabb három perce volt.

Ezek után persze már nem tudtam magam úgy összekaparni, mint az előbbieknél, így a koncertből hátralevő hét számot könnyezve, remegve és majd kiugró szívvel hallgattam végig.  Az utolsó két szám előtt lementek a színpadról, tettetve, hogy itt a vége a koncertnek, de persze mind tudtuk, hogy ez nem igaz. Elkezdtek énekelni egy számot, amit csak mai napra írtak, nagyon vicces volt. :D

Végül azt mondták, hogy csak akkor jönnek vissza, ha elkezdjük mind ordítani, hogy 'Wiener schnitzel', ami a bécsi szeletet jelenti. Az egész aréna ezt ordította, így a fiúk visszajöttek elénekelni az utolsó két számot. Mikor felcsendült az utolsó számnak, a She Looks So Perfectnek az első akkordja, akkor tudatosult bennem, hogy mindjárt vége. Ez volt az amitől a legjobban féltem.

Mikor végül elköszöntek tőlünk és elhagyták a színpadot, a lámpák felkapcsolódtak. Remegő kezekkel szedtük össze a cuccunkat, a székekről és indultunk meg kifele, hiszen tudtuk, hogy a kocsi már itt van értünk. A sírást még akkor se tudtam abba hagyni, és pont illet hozzá az időjárás, hiszen szakadt az eső. A körülöttünk lévő tömegből, hol magyar, hol német mondatfoszlányokat kaptam el, mindenki izgatottan indult meg, csak mi voltunk némacsendben. A taxist persze nem találtuk meg, így hol vele, hol Eszti apukájával beszéltünk, hogy most akkor mit csináljunk, miközben szó szerint szarrá áztunk, de jelen pillanatban az se érdekelt volna, ha tornádó csap le közénk. Próbáltam visszafogni a zokogásomat, hogy ne nézzenek teljesen idiótának, de nem igen sikerült. Végül megtaláltuk a sofőrt, és hazaindultunk. A kocsiba egy légy zümmögését is lehetett volna hallani, én csak bámultam ahogy az esőcseppek lecsurognak az ablakon. Beérve a hotelba egyből a hallban megtaláltuk a szüleiket, akik egy kérdéssel ki tudtak minket készíteni: „Na milyen volt?" Komolyan sose kérdezzétek meg ezt senkitől, aki egy ilyen élményen ment át, mert ott álltunk Esztivel mint két szerencsétlen visszafojtva a sírást, és csak néztünk. Nem lehet egy szóval megfogalmazni, hogy mivel volt, talán a legmegfelelőbb a leírhatatlan. Mert tényleg az volt.

Nem firtattak minket tovább, mi meg úgy ahogy voltunk bevonultunk a szobánkba, és beborultunk az ágyba. Talán másfél órán keresztül beszélgettünk, a videókat nem volt lelki erőnk újranézni, valamint nem is lett volna értelme, mert friss volt az élmény. Aztán olyan egy óra után elnyomott minket az álom.

Másnap reggel magunkhoz képest korán felkeltünk, összepakoltunk, reggeliztünk, majd még bementünk egy kicsit a városba, de nem igen volt kedvünk, hisz' miután elmentünk ugyanott ahol tegnap Ashton is volt, elment az életkedvünk is. :D

A kocsiút hazafele borzalmas volt, mármint úgy maga vele nem volt semmi, csak tudtuk, hogy egyre jobban távolodunk el tőlük, és ezt az érzést senkinek sem kívánom.

A suliban persze mindenki kíváncsi volt, milyen volt, mi pedig már előre féltünk attól a bizonyos kérdéstől, mert konkrétan mikor megkérdezte az angol tanárunk, összenéztünk Esztivel és újra sírhatnékunk támadt. De mivel nem akartuk, hogy érzékeny kislányoknak tűnjünk, tartottuk magunkat és kinyögtük, hogy csodálatos.

Életem legszebb élménye volt, és még ha most is meglátom kocsiút közben a táblát, ami Bécs felé mutat, keserűen elmosolyodok, vagy ha a telefonomban megpillantom az általam felvett videókat. Azóta számtalanszor néztem végig őket, és mindig újra és újra ott érzem magamat. A koncert utáni két hét elképesztően furcsa volt, mikor reggel fél nyolckor a suliban arra gondoltam, hogy basszus miért vagyok itt? Azóta a nap óta óriási hiányérzetem van, hiszen lehet, hogy ez volt az egyetlen alkalom, hogy láthattam őket. Igen, egy álmom vált valóra, mégis mintha egy darabot téptek volna ki a szívemből, mert annyira közel voltam hozzájuk, de mégis mennyire távol. „So close but so far away..." Szinte egy világ választ el bennünket, s nem mondhattam el nekik, hogy mennyire szeretem őket, és hogy mennyit jelentenek nekem. Nem ölhettem meg őket, miközben azt hajtogatom nekik, hogy mennyire tehetségesek, és hogy borzasztó büszke vagyok rájuk. Mindannyian elképesztőek voltak, Ashton csodálom, hogy nem esett össze utána, azért majd' két órát végigdobolni nem egyszerű.

Nem igazán tudom megfogalmazni, hogy milyen érzés kavarog most bennem. Mikor lementek a színpadról, olyan volt, mintha valami máris hiányozna az életemből, de egyben pedig, mintha végre teljes lenne.

________________________________________________________________

Nem tudom mennyire érzitek most át a helyzetemet, talán kicsit soknak tűnik ez az egész. Azt hiszem kissé elragadtattam magam, és tényleg mindent leírtam.

Remélem tetszett, valamint ha nektek is volt bármilyen ilyenbe részetek, akkor azt várom sok szeretettel! :)

Végül még itt van pár általam készített fotó: