Luke Hemmings

Hatalmas röhögés rázott fel álmomból, mely közvetlenül mellőlem jött. Automatikus fogtam meg a fejem alatt lévő párnát, és dobtam el.

- Hah, nem talált! - hallottam meg egy önelégült hangot. Válaszként csak morogtam egyet, és felültem. Az ágy mellett a földön ült a három vigyorgó idióta, akik nem hagytak aludni. Az ő helyük a nappaliba volt, de gondolom megunták, hogy még mindig alszok, és feljöttek boldogítani. Kómásan néztem rájuk, miközben próbáltam feléleszteni magam. Telefonjukat nyomkodták, valamin nagyon ügyködtek.

- Mit csináltok? - néztem rájuk összehúzott szemekkel, mikor is hirtelen egyszerre tették el a telefonjaikat. Nem tetszenek ezek nekem, de majd később úgyis rájövök. - Inkább hagytatok volna aludni. Mennyi az idő?

- Fél kilenc, de unatkoztunk, és gondoltuk felkeltünk - Köszi, aranyosak vagytok. Tegnap jóval éjfél után értünk haza, ezek meg már hajnalban felkeltenek.

- Menjünk inkább együnk - rúgtam le magamról a takarót, és indultam kifele. A többi jómadár követtek, de nem hagyhatták ki, hogy a lépcsőn lefele menet ne próbáljanak meg kigáncsolni. Vigyorogva tartottam meg az egyensúlyom, hiszen számítottam rá, így tervük kudarcba fulladt, miszerint eltesznek láb alól.

Anyát a konyhában találtam, épp reggelit csinált, így mi csak leültünk az asztalra. Michael kezébe fogta a reggeli újságot, majd hirtelen hozzám vágta.

- Nézd mi vagyunk benne! - Furcsán néztem rá, hiszen nem ritka, hogy benne vagyunk az újságba, nem értem mire ez a nagy izgalom. Biztatóan nézett rám, és bökött az említett papír felé. Sóhajtva kerestem ki a rólunk szóló cikket, vagyis egy koncertbeszámolót. Elég volt csak a címet elolvasnom, hogy leessen az állam.

"A 5 Seconds of Summer több hónap után újra Sydneyben adott fergeteges koncertet!
Írta és szerkesztette: Bethany Peterson"

- Anya! - ordítottam az említett felé, miközben nem tudtam levenni a szemem a névről.

- Mondjad Lucas! - érkezett a válasz, én pedig úgy döntöttem inkább odamegyek hozzá, mert nem a fiúk előtt akartam erről beszélni. Ez volt a teljes bizonyítéka annak, hogy tegnap tényleg Őt láttam. Mostanáig nem voltam benne biztos, hiszen elég régóta nem láttam már, talán összetévesztettem valakivel. De ez mindent megmagyaráz. Koncert után úgy volt, hogy egy hotelba megyünk, de a történtek után, megkértem a fiúkat, hogy hagy legyünk nálunk, mert le akartam tisztázni ezt az egészet. Nem csak azt, hogy láttam Bethet tegnap, hanem a leveles dolgot is. Igen, nem válaszoltam rá, mert nem akartam. Nem egy levélbe szándékoztam neki elmondani mindent, hanem személyesen. De féltem, mert mi van, ha már hallani sem akar rólam? Mikor tegnap megpillantottam a színpad szélén, először azt hittem csak beképzeltem. De ezek szerint nem.
Anyához érve, csak fel kellett mutatnom az újságot, már tudta, hogy miről is van szó. Intett kezével, hogy kövessem, majd elhagyva a konyhát, távolabb a srácoktól megálltunk a lépcsőnél. Kérdő tekintettel néztem rá, vártam a válaszát. Egy ideig morfondírozott, hogy elkezdje-e vagy sem, de végül egy nagy sóhaj kíséretében nekikezdett.

- Fiam, én elképesztően sajnálom azt a lányt amiatt, amiken keresztül ment, méghozzá miattad. Tudom nagyon jól, hogy szereted, ő is téged, és én mindkettőtöknek a legjobbat akarom, de ha még egyszer megcsinálod vele azt, amit öt évvel ezelőtt, akkor újból összeroppan, és ebből már lehet nem bírna felépülni. Tegnapelőtt beszéltem vele, és ha láttad volna mennyire zaklatott volt! Nem tudta, hogy elmenjen-e a koncertre, mert ezt a feladatot kapta a főnökétől, mint látod. Tudod, hogy szeretlek, és neked is a legjobbat akarom, de ha újra az lenne ennek az egésznek a vége, mint legutóbb, akkor inkább hagyd békén, enélkül is elég nehéz neki. Ráadásul a levelet is úgy várta tőled, milliószor kérdezett rá nálam, én pedig nem tudtam soha semmi jóval szolgálni neki - fejezte be végül szomorúan. Monológja szíven ütött. Eddig is sejtettem, hogy milyen rossz lehet neki, nekem se volt könnyű, de sose tudtam igazán mi van vele. Egy részem boldog, hiszen tudom, hogy még mindig foglalkoztatom, de bár ne lenne így. Inkább felejtett volna el a francba, és akkor nem lett volna szomorú. Nem érdekel az, hogy én mennyit szenvedtem, csak bár neki ne kellett volna. A bűntudat mardosta a szívemet, miközben csalódottan néztem anyára, aki várta, hogy valami reagálok. De nem tudtam. Felrohantam a szobámba és magamra zártam az ajtót. Nem tudom mit kellene csinálnom, de muszáj volt egy kicsit gondolkoznom.

Beth Peterson

Szombat lévén ma nem mentem be a szerkesztőségbe, mert eleve későn értem haza tegnap, másrészt pedig most adtam le a cikket, így tuti nincs bent rám szükség. Majd hétfőn.

Épp a konyhába ittam meg a reggeli kakaómat, miközben az újságot fellapozva láttam meg, hogy valóban benne van a cikkem. Szemem akaratlanul is mindig a bejárati felé siklott, gondolataimat nem tudtam elterelni a szomszéd házról, és az ott lévőkről. Már kilenc óra is elmúlhatott, mire rávettem magam az átöltözésre. Gyorsan felvettem egy szűk, fekete farmert, meg egy egyszerű fehér rövid ujjú felsőt. Aktuálisan olvasott könyvemet a markomba kaptam, miközben a kert felé vettem az irányt. Ha jó az idő, szeretek kiülni a hintaágyra olvasgatni, most pedig hét ágra sütött a nap. Apuék boltba mentek, és magukkal vitték Jamest is, így egyedül maradtam, amit cseppet sem bántam. Lehuppantam a napfénybe, majd fellapoztam a kötetet. Jó félórája olvashattam, mikor Anyuék hazaértek, de csak köszöntek, majd hagytak is tovább üldögélni egymagamban. Délután egy fele bementem megebédelni, majd inkább már ki se mentem, hiszen borús felhők takarták el az eddig fényesen sütő napot. Sydneyben nem esett gyakran, de ha igen, akkor nagyon. Levágtam magam a nappaliba James mellé, aki mosolyogva játszott. Unottan forgattam kezeim között a távirányítót, majd betoppantamk anyáék is, így teljes volt a létszám. Hirtelen kopogásra lettem figyelmes, intettem a szüleimnek, hogy maradjanak, majd én kinyitom. Tudom, hogy számítanom kellett volna rá, de azt hiszem nem lehet erre felkészülni. Hiszen mikor kitártam az ajtót Lukekal találtam szembe magam, aki amint meglátott eltátotta a száját, és alaposan végigmért. Nekem azonnal könny szökött a szemembe, azt hiszem az elmúlt napokba többet sírtam, mint egész évben összesen. Fekete szaggatott farmerja mocskosul jól állt neki, melyet egy inggel dobott fel. Ideges túrt bele hajába, melyet előtte gondosan beállított.

- Szia - suttogta erőtlenül, s apró mosolyra húzta a száját. Piercingjét nyugtalanul kezdte el rágcsálni, miközben válaszomra várt. Kinyitottam a szám, de hang nem jött ki belőle. Öt év elteltével számos variációt kitaláltam, s elképzeltem már, hogy milyen lesz újra találkozni, de egyikben sem szerepelt, hogy a félelemtől megfutamodva, elslisszolok mellette, kirontok a házból, s amilyen gyorsan csak tudok elrohanok, ki tudja hová. Nem néztem vissza, de el tudtam képzelni a jelenetet. Sebesen szedtem a lábam, s közben hallottam, hogy a nevemet kiabálva rohan utánam. Az ég hangosan dörgött egyet, mire azon nyomban szakadni kezdett az eső. Azonnal szétáztam, a hajam csurom vizes lett, de én kitartóan futottam. Luke még mindig a nevemet ordibálta, amit néha-néha elnyomott egy-egy hangos dörgés. Nem jutottam sokáig, hamar elfáradtam, így felhagytam a meneküléssel a saját múltam elől. Lassabb tempóra vettem, majd végül megálltam. Tudtam, hogy ott áll tőlem pár méterre, így remegő térdekkel, zakatoló szívvel fordultam meg. Mindketten ziháltan vettük a levegőt, miközben csak bámultunk egymásra. Sem engemet, sem őt nem érdekelte, hogy ezután a kis akció után valószínűleg mindketten betegek leszünk. Két nap alatt már másodjára néztem bele vadul villogó szemébe, mely még mindig megbabonázott. Nem szóltunk egy szót se, csak vadul meredtünk egymásra. Tudtam, hogy nem bírom már sokáig, idő kérdése, így vagy úgy, de robbanni fogok. Hirtelen ment fel bennem a pumpa, és mérgesen indultam meg a fiú felé. Mikor odaértem hozzá, mit sem törődve semmivel, idegesen kezdtem el csapkodni a mellkasát, melyen már teljesen elázott az ing. Apró termetemmel semmit nem értem ellene, de mit sem számított.

- Utállak Luke Hemmings! Gyűlöllek! - Szemem szikrákat szórt, ő pedig bár meglepődött hevességemen, egy laza mozdulattal megfogta két csuklómat, hogy leállítson. Esetlenül kezdtem el vergődni kezében, miközben haragomat átvette egy másik eddig számomra ismeretlen érzés. Elengedte kezemet, majd akaratom ellenére húzott magához olyan szorosan, hogy azt hittem megfulladok. - Utállak - motyogtam erőtlenül, de persze nem gondoltam komolyan.

- Shh, tudom hercegnő - suttogta fülembe, miközben hajamat simogatta. Mély hangja hallatán, melyen becenevemet mondta, s melyet már elképesztő régen hallottam, kitört belőlem a zokogás. Ha nem tartott volna olyan erősen, összeestem volna, hisz' térdeim feladták a szolgálatot. Fejem csupán csak mellkasáig ért, rendkívül kicsi voltam hozzá képest. Kezeimmel belekapaszkodtam csuromvizes ingjébe, az életem árán sem engedtem volna el, ahogy ő sem engem. Zokogásom még most sem csillapodott, arcomon az esővel vegyülve csorogtak le a könnyeim. Luke nyugtató szavakat mormolt fülembe, de nem tudta, hogy ezzel csak rosszabbat tesz. Eszméletlen érzés volt ennyi idő után, újra magamhoz szorítanom, s bár kicsit még mindig haragudtam rá, semmi pénzért nem változtattam volna meg a múltat. Ha öt évet kellett várnom arra, hogy most, itt a szakadó esőben így karoljon át, akkor azt mondom megérte. Ezerszer átélném újra a mögöttünk lévő időszakot, ha utána ilyen ölelést kapok.
Nem tudom mennyi idő telhetett el, mire sírásom csillapodott, s ugyan még mindig megállíthatatlanul folytak le a könnyek az arcomon, már nem zokogtam annyira. Óvatosan tolt el magától, s fogta meg az arcom. Belenéztem szemeibe, ő pedig két kezével letörölte könnyeimet az arcomról, majd homlokon puszilt. Érintése miatt kirázott a hideg, amit akár foghattam volna a még mindig ömlő esőre. De tudtam, hogy a fiú váltja ki belőlem.
Szó nélkül karon ragadott, majd hazafelé kezdtünk sétálni. Nem kellettek ide szavak, azok nélkül is megértettük egymást. Amilyen erősen csak tudtam, megszorítottam a kezét, mire elmosolyodott. Tudtam, hogy neki is nehéz volt visszafojtania a sírást, de megtartotta erős férfi imidzsét. Gyomrom még mindig aprónyira volt zsugorodva, egyszerűen nem bírtam felfogni, hogy itt van. Itt. Mellettem. Olyan, mintha csak egy álom lenne, amiből hamarosan úgyis felébredek.
Viszonylag lassan értünk haza, nem siettük el. Séta közben bőven volt időnk mindkettőnknek gondolkozni, hiszen tudtuk nagyon jól, hogy elkerülhetetlen lesz a beszélgetés. Nem tudom Luke mit gondol, hogy lesz tovább? Hiszen ők úgyis nemsokára másik kontinensen lesznek. Nem akarom megint elveszíteni, hisz' még csak most kaptam vissza.
Hazaérve úgy döntöttünk inkább hozzánk megyünk, mert náluk ott vannak a fiúk, és úgy nem lehetne normálisan beszélgetni. Belépve Luke-ot egyből lerohanta Anya, agyon puszilgatta s ölelgette. Apa hivatalosan kezet fogott vele, de ő is nagyon örült neki, láttam a szemébe. James esetlenül állt meg előtte, nem ismerte még, hiszen egy éves volt, mikor utoljára találkoztak.

- James, milyen nagyfiú lettél! - guggolt le elé Luke, és simogatta meg a fejét. Könnyes szemekkel, mosolyogva néztem, ahogy öcsém ügyetlenül megöleli a fiút. Lukeból egyszer csodálatos apuka lesz, nem kétséges. Már nem is csodálkozok azon, hogy a szemem újra könnybe lábadt, úgy látszik ez egy ilyen nap. Vagy hét. Ha egyszer elkezded, nincs megállás.
Anyuéktól pár perc után el tudtunk szakadni, azzal a feltétellel, hogy a fiúk átjönnek vacsorára, mi pedig azonnal átöltözünk, hiszen még mindig csurom vizesek voltunk. Csodálom, hogy anya egyáltalán beengedett minket. Gyorsan adtam Lukenak Apa ruhái közül párat, majd én is átöltöztem száraz öltözékbe. A szobámba érve levágtam magam az ágyamra, miközben Luke alaposan körülnézett. Az évek folyamán nem nagyon változott semmi, a gyerekkori közös képek még mindig ott lógtak a falon, semmiképp sem váltam volna meg tőlük. Ő is leült az ágyamra, majd magához húzott. Boldogan fúrtam bele a fejemet a vállába, és szagoltam bele nyakába, amitől kuncogni kezdett.

- Hiányoztál - suttogtam, mire még erősebben húzott magához.
- Te is nekem hercegnő - Szorosan lehunytam a szemem, és csak rá koncentráltam. Éreztem szívverését, mely majd' egy ritmusra vert az enyémmel. Ujjammal végigsimítottam csuklóján, amelyen meg mindig ugyanúgy ott díszelgett becenevem. - Beszélnünk kell! Vagyis inkább én tartozom magyarázattal.
Elhúzódtam tőle, majd kíváncsian fürkésztem tekintetét, s vártam, hogy belekezdjen.