Éjfél körül járhatott az idő. Csend volt, mindenki aludt, egyedül Klaus volt fent, aki hallgatta halott testvérének szellemét. Ben valahogy sosem fogyott ki a szentbeszédekből. Csak beszélt és beszélt és beszélt. Klaus figyelme azonban a mellette heverő Dave-re terelődött. 

-Jó lenne ha figyelnél rám, Klaus.-dünnyögte orra alatt Ben. Karjait összefonta mellkasa előtt, összevonta szemöldökét és mérgesen húzta félre a száját. Bár már halála óta testvére mellett maradt, sosem szerette ha figyelmen kívül hagyja, főleg mikor csak jót akar. Nem szeretné ha Klaus a frontvonalon halna meg a szerelem nevében.

-Csak... Maradj csendben.-mondta halkan Klaus, miközben kezével óvatosan megérintette a mellette alvó férfi haját. Játékos mosoly terült el arcán, de hamar észbe kapott, s egy pillanattal később komoran nézett félre, kezét elkapva Dave-től, mintha tűz égetné bőrét. Ben feladta mára, elsétált és ott hagyta. 

Pár percben belül hangos robaj törte meg az éjszakai csendet. Minden katona azonnal készen állt, tudták mi a dolguk. Habár Klaus-nak eddig nem sok ilyen esete van, úgy érzi, sosem fog ehhez hozzá szokni. Nme tud rezzenéstelen arccal előre bámulni, fegyvert ragadni és ölni. 

-Klaus! Klaus!-a férfi arca felragyogott, reménykedett benne, hogy Dave lesz az. Nem ő volt.-Tűnjünk el innen! 

-Nem megyek el.-válaszolta, szemeivel Dave után kutatva. Nem találta sehol.