Késő éjjel volt, Klaus már ágyban feküdt, Dave mellett, aki ugyanúgy fent volt, mint ő. Mindketten a hátukon feküdtek, saját gondolataikba merülve. Megnyugtató volt Klaus számára, amit eddig csak a drog volt képes számára ezt nyújtani. Egy kissé el is mosolyodott, megfeledkezett a háborúról, s élvezte, hogy a másik férfi mellett lehet. Ezalatt a pár nap alatt eléggé jóban lettek, együtt mentek mindenhova, elválaszthatatlanul. 

-Fent vagy még, zöldfülű?-Klaus mosolya szélesebbé vált a becenév hallatán. Dave szerette így hívni, mert valóban zöldfülű volt. Nem tudta, hogy működnek a katonai dolgok, hogyan kell fegyvert fogni, és még a közelharc is új dolog volt számára. Még jó, hogy Dave itt van és segít neki.

-Fent vagyok.-válaszolta, s az oldalára gördült, hogy szemben legyen  másik férfival, aki szintén így tett. Klaus egy pillanatra ismét elfelejtett levegőt venni. Dave még mindig lélegzet elállítóan nézett ki. Ahogy azok a barna, rakoncátlan fürtök jóképű arcát keretezték, ahogy a szemeivel őt nézte. 

-El akarok menni innen.-suttogta halkan, hogy Klaus-on kívül senki se hallhassa. Keserű mosoly húzódott ajkára, Klaus pedig legszívesebben megcsókolta volna az arcát, a homlokát, az orrát, a rózsaszínű ajkakat, az állát, a nyakát, mindenét. 

-Akkor menjünk.-de Dave csak a fejét rázta. Klaus mosolya lehervadt az arcáról. Pedig annyira komolyan gondolta. Megfogta volna Dave erős kezét, és elfutott volna vele messzire. Talán magával vihetné a jövőbe, az a hülye táska talán képes rá, ha egyszer idehozta. De mi van ha Dave nem akarja? Ha nem akar vele lenni?

-Nem lehet. Harcolnom kell, harcolnunk.-behunyta szemeit, kezeivel pedig megérintette Klaus borostás arcát. Klaus megdermedt, élesen beszívta a levegőt. Hirtelen volt, Dave pedig megijedt, elhúzta a kezeit.-Bocsánat.-Klaus pedig mondani akarta, hogy semmi baj, ha szeretné megérintheti, mégsem merte kiejteni azokat a szavakat. Csak mellette maradt, és és meghallgatta, a támasza akart lenni.