A háború szörnyű. Lövések zaja, emberek kétségbeesett zihálása, kiáltása visszhangzik mindenhonnan. Klaus befogja a fülét, nem bírja. A kiabálásoktól nem hallja a gondolatait, a golyózápor pedig egyenesen megrémíti. A szíve gyorsan kalapál, a teste remeg, a szemei pedig fájnak a visszatartott könnyektől. Csak haza akart menni. Látni akarta a többieket. Látni, hogy l vannak. Még Ötöst is látni akarta, most igazán elviselte volna a bunkó stílusát. 

-Hé hé, Klaus! Klaus, jól vagy?-gyengéd kezek simultak arcára. Melegek voltak egy kicsit izzadt és véres. Mégis, azt kívánta, hogy ezek a kezek tartsák őt mindig.-Klaus, figyelj rám. Harcolj, jó? Harcolnod kell.-megszorította a vállát, nem erősen, csak egy kicsit, hogy felhívja magára a figyelmét. És sikerült. Klaus mély levegőt vett, kezébe fogta a fegyverét és lőtt. Lőtt és lőtt. Nem tudta mennyi idő telt el, mire mindennek vége volt. Egy újabb megnyert csata. Klaus pedig sírt. Túl sok volt a halott arc, és még Ben sem volt képes megnyugtatni. Beszélt hozzá, egyfolytában. 

-Hallgass már!-ideges volt, ráadásul most képtelen lesz egy ideig elviselni. Nincsen nála se pia, se drog. A hallottból pedig egyre több van. 

-Minden rendben, Klaus?-és Klaus bólintott, Dave pedig rá mosolygott.