David Katz. Utálta ha David-nek szólították, Klaus erre hamar rájött, rögtön a második napján a katonaságban. A tábornok folyton a teljes nevén hívta, mintha csak emlékeztetni akarná kicsoda is ő, amit utált. De nem ellenkezett, kihúzta magát és a háta mögött ökölbe szorította kezét, hogy legyűrje a dühét. Komolyan nézett ellenére, határozottan, ami annyira tetszett Klaus-nak, hogy valóban előhozta a mocskos énjét és letámadta volna. De nyelt egyet, és más fele nézett. Nem akarta, hogy kinézzék őt, nem tudta volna kimagyarázni magát, ha esetleg utána néznének, hiszen ekkor még meg sem született. 

Dave a világ legkedvesebb embere. Erre az első pillanattól kezdve tudta. Felé nyújtotta a kezét mindig, ő volt az egyetlen, aki észrevette, ha ott van, ha nincs ott. Éppen ez alkalom miatt voltak csupán ketten a sátorban, ami a háború alatt az otthonuk. Klaus mindig is utálta a megerőltető fizikai tevékenységeket, ezért megpróbált ellógni. Dave sasszeme azonban hamar észrevette a kilógó fiút. Utána ment, nm érdekelve, hogy ezzel ő maga is bajba keveredhet. 

-Bajba kerülhetsz ezért, újonc.-kezdett bele mosolyogva. Klaus pedig csak azokat a szélesre húzott, vékony ajkakat bámulta. Nagyot kellett nyelnie, félre nézett, amivel ismételten csak úgy nézhetett ki, mint egy tinilány. 

-Ahogy te is amiért követtél.-válaszolta és le ült az egyik ágy szélére. Dave is így tett. Aznap sokáig beszélgettek. Addig, amíg valaki be nem köpte őket, hogy lógnak az edzés alól. Ennek okáért hosszú, hosszú és nagyon hosszú futásra kényszerítették, mint alsóban az iskolában. Valahogy nem volt annyira rossz azért. Dave mellett futott. Dave sokkal gyorsabb volt nála és erősebb, mégis, az ő tempójához igazodott. Csupán néhány centivel volt magasabb Klaus-nál, mégis úgy érezte mintha fölé tornyosulna mikor rá néz, s mikor ezt megteszi, minden alkalommal rá mosolyog, mintha valami különleges dolgot látna gyönyörű szemeivel. Pedig semmi különlegeset nem láthat. Ő csak Klaus.