<2023>
<New York>

— Nyissák ki! — parancsolt Imogen az őröknek, akik Courtney Lightwood szobája előtt álltak.

— Asszonyom, segíthetek még valamit? — kérdezte William mire Imogen bólintott.

— Mennyire bíztok egymásban? — húzta fel a szemöldökét, mire William kissé meglepődött.

Ténylegesen kedvelte Courtney-t és bármit megtett volna érte. Vagyis... Lehetne ezt szépíteni de minek? Fülig szerelmes volt a Lightwood lányba. De a bizalom dolog... Nem tudta biztosan hányadán állnak. Ő megbízott Courtney-ben, de nem tudta ez viszonozva van-e.

— Nagyon...? — nyögte ki William, mire Imogen bólintott és belépett a szobába, majd hátrafordult azt ajtóban álló árnyvadász felé aki nem követte őt.

— Lennél szíves bejönni vagy onnan szeretnél beszélgetni velünk? — kérdezte, mire William zavartan bólintott.

— Ha személyesen küldték a Klávé vezetőjét tényleg nagy szarban lehetek! — mondta Courtney, miközben az ablakon nézett ki.

— Igen, így is mondhatjuk. De tudod, hogy jobban szeretek szépen fogalmazni. — biccentett Imogen, majd közelebb lépett a lányhoz aki még mindig nem nézett rá mert csak az ablakon bámult ki. — Abygel! Abygel! — rázta a fejét Imogen.

— Kivégeznek, száműznek vagy rabszolga leszek? — forgatta a szemeit Courtney, majd megfordult és halványan elmosolyodott.

— Tudod, hogy valamilyen büntetést kell kapnod, de nem szívesen tenném egyiket sem veled. — válaszolt Imogen, majd megölelte a Lightwood lányt.

William még mindig a csukott ajtónál állt és kissé sokkolódva nézte a történéseket. Nem akart hinni sem a szemének sem a füleinek, hogy Courtney így beszélt az Inkvizítor asszonnyal.

— Tisztában vagyok vele. Amúgy is... Mostanság igen csak felfordult az életem. — rántott vállat Courtney, majd William-re pillantott. — Mit keresel itt? — kérdezte és odament hozzá.

— Én hívtam! — válaszolt az Inkvizítor William helyett, aki csak biccentett. — Jól tudod, hogy miért nem akarom, hogy száműzve legyél. Még így sem lennél mondén de...

— Hogy érti, hogy nem lenne mondén? Hisz ha egy árnyvadászt megfosztanak a rúnáitól akkor mondén lesz. — mondta William, mire Imogen elmosolyodott.

— Courtney okkal került Idris-be. De gondolom ezt már tudod... — mondta az Inkvizítor, mire William bólintott. — Nem az én történetem, így nem az én dolgom tájékoztatni róla, de ha készen állsz mondd el neki. — nézett Courtney-re az Inkvizítor aki visszasétált az ablakhoz.

— Mielőtt elmondom, ugye tudod mi történik egy árnyvadásszal ha egy vérfarkas megharapja? — kérdezte Courtney, mire William bólintott.

— Attól függ. Például Lucian Graymark esetében ő átváltozott, és alvilági lett. Elvesztette a rúnáit és vérfarkas lett. A másik pedig a halál. De ez miért fontos? — kérdezte értetlenül William.

— Mert ez kulcsfontosságú, Bell. — szólalt fel a vezető.

— Tizenhat voltam. Jace három éve volt nálunk, és nagyon felidegesített így fogtam magam és kiszöktem az Intézetből. — kezdett bele Courtney, de nem nézett a szobában lévőkre. — Az utcán voltam amikor az egyik sikátorból segélykiáltásokat hallottam. Kötelességem volt megnézni mi történik. Meg is tettem... De nem úgy sült el a dolog ahogy annak kellett volna. Egy vérfarkast láttam ahogy egy fiatal fiút szorított a sarokba. Nem volt nálam semmilyen fegyver, de tudtam, hogy segítenem kell. Letörtem egy csövet valahonnan és megtámadtam a vérfarkast, de erősnek bizonyult. Eléggé ahhoz, hogy veszítsek és megharapjon...

— Angyalra... — motyogta William, de aztán értetlenül nézett Courtney-re. — Hogy vagy még mindig árnyvadász?

— Ez az a dolog amire még senki sem jött rá. — mondta Imogen, mire Courtney bólintott.

— Emlékszel, hogy kérdezted honnan ismerek mindenkit? Magnus-t, Raphael-t, Luke-ot és Meliorn-t? — kérdezte Courtney, mire William bólintott. — Meliorn-t a húgom miatt ismerem, de a többieket "én találtam". — nevetett fel Courtney.

— Ez volt az oka annak idején amikor én idejöttem Abygel-ért. Úgy meséltem el a családja előtt, mintha mondhatna nemet nekem, de szerencsére azonnal igennel válaszolt. — mondta az Inkvizítor, mire Courtney megforgatta a szemeit.

— Miután a vérfarkas megharapott Raphael és pár vámpír megérezte a vérem illatát így azonnal ott termettek. De nem csak ők voltak akik megérezték a véremet... Luke volt az aki megvédett. Aztán elvitt Magnus-hoz, hogy segítsen az átváltozásomban. Tudta ki vagyok hisz ismerte a szüleim. — rántott vállat Courtney, majd az ablak párkányára ült és onnan nézte a szobában ülőket. — Luke és Magnus akkor ott miközben az életemért küzdöttek... Ahogy végignéztem rajtuk, ráébresztett valamire. Csak tizenhat éves voltam, egy gyerek. Nem is éltem. Szóval harcoltam, de mindenki legnagyobb meglepődésére nem változtam át és még a halálból is visszajöttem. — mondta, mire William tátott szájjal hallgatta barátnőjét.

— De... Egy átlagos árnyvadász...

— Innen is láttszik, hogy Abygel nem átlagos. — mondta Imogen félbeszakítva William-et.

— Sokáig szenvedtem. Elvileg a szívem leállt, de nem adtam fel. Harcoltam így még mindig itt lehetek. Árnyvadász maradtam és még mindig angyalvérű vagyok! Talán már tisztább vérrel rendelkezem mint azelőtt, Magnus szerint... De a lényeg. A szemem, úgy izzik mint Luke-nak. Smaragdzölden. És a hallásom is olyan mint egy farkasé. A gyorsaságom és erőm is megvan, de mivel árnyvadász vagyok maradok a rúnáknál. Átváltozni nem tudok, de ez így van jól. — mondta, majd elkezdett járkálni a szobában. — Hónapokig nem jöttem haza. A szüleim be lettek avatva és megengedték, hogy tanuljak meg minden amire szükségem van ahhoz, hogy teljesen irányaítani tudjam mindenem. Magnus-hoz költöztem és Luke-kal segítettek. Nélkülük nem lennék itt. Ami pedig Raphael-t illeti, megkerestem és esküt tetettem vele, hogy senkinek nem mondja el ami történt én pedig tartom a szám a piszkos ügyeiről. Nem vagyunk barátok, sosem voltunk. Szövetségesek? Azok igen. — biccentett a Lightwood lány és nekidőlt az íróasztalnak.

— Azta... — nyögte William.

— A tárgyalás este kezdődik, találj ki valami nagyon-nagyon jó kifogást mindenre, Abby. Nem akarlak száműzni de tudod, hogy valami felett már én sem dönthetek. — mondta Imogen és elindult kifele a szobából, de az ajtóból még visszafordult. — Te vagy a legerősebb ember akit ismerek. Gratulálok az eljegyzésetekhez. — biccentett, majd elhagyta a szobát, Courtney pedig William elé térdelt.

— Hé, jól vagy? — kérdezte Courtney és William térdére tette a kezét.

— Igazi csoda vagy, ugye tudod? — kérdezte William és Courtney szemeibe nézett.

— Csoda? Nem hinném. Valami elfuserált lény? Annál inkább. — rántott vállat, majd folytatta. — Én bízok benned. Bízok abban, hogy senkinek sem mondod ezt el, mert akkor kivégeznek engem és valószínű Imogen-t is. — sóhajtott Courtney.

— Te tényleg kinéznéd ezt belőlem? — húzta össze a szemöldökét William.

— Én kérek elnézést uram. — mosolyodott el, mire William felrántotta, majd lovaglóülésben az ölébe ültette.

— Még elgondolkozom a megbocsátásodon. — suttogta Courtney ajkaira, majd megcsókolta.

— Will, el kell mondanom valamit. — nyögte két csók között Courtney, miközben ő már feküdt William pedig felette volt, már póló nélkül.

— Csak azt ne mond, hogy... — kezdte William, de Courtney közbevágott.

— Szeretlek! — mondta Courtney félbeszakítva William-et.

— Mi? — kérdezett vissza és csodálattal nézte az alatta fekvő lányt.

— Szeretlek! — mosolygott Courtney, de az arcán még William is félelmet látott.

És ez igaz is volt. Courtney rettegett attól, hogy William nem viszonozza az érzéseit, de mivel nem tudta mi lesz ma, úgy kellett a tárgyaláshoz állnia, hogy elmondott mindent William-nek.

— Én vagyok a legszerencsésebb fickó. — suttogta William és lassan Courtney nyakához hajolt, majd nedves csókokkal hintette be a területet, amit Courtney kélyes sóhajokkal jutalmazott. — Szeretlek, Courtney Lightwood! Örökké szeretni foglak...