Yamada_Hanako -nak van egy Anime vetélkedős könyve ahol nem régiben Haikyuu verseny volt.Oda írtam ezt a sztorit.A helyesírási/egyéb nyelvtani hibáimat uchiwakiu javította ki.(Innen is még egyszer nagyon köszönöm.)

Manga spoilert tartalmaz!!!!

A testvér az, akivel ha nem találkozol egy vagy két évig, akkor is onnan tudjátok folytatni, ahol abbahagytátok.

/Fluor/

Natsu

Fáradtan ültem, és melegedtem a kotetsu alatt. Hosszú és fárasztó nap volt. Fárasztóbb, mint bármelyik.

-Natsu-chan, most értél haza, öltözz át! - szólt a szobába belépő édesanyám.

-Okaa-san, hadd pihenjek egy kicsit - hajtottam le a fejemet. -Ma írtam meg az utolsó vizsgákat, és utána még a klubban is volt dolgom.

- Klubban? Azt hittem, áprilisig nincs edzés -mondta.

- Hivatalosan nincs. Viszont, mint a klub menedzsere, el kellett intéznem pár dolgot. Például a harmadévesek búcsú ajándékát. Olyan sokat segítettek nekünk az évben, hogy muszáj méltóan elköszönnünk tőlük. - mondtam.

-Értem - mosolygott rám. - Van erőd beszélgetni még a bátyáddal? - kérdezte. Fejemet azonnal felkaptam.

- Nii-channal?! - derültem fel. Anya csak mosolygott rám. - Azt írta, öt perc múlva hívni fog - mondta anya. -Kapcsold be a számítógépet - nem is kellett többször mondani, szaladtam is a géphez. Alighogy bekapcsoltam, azonnal jött is a hívás, amit felvettem.

- Nii-chan! - mosolyogtam a bátyámra.

- Natsu! - mosolygott rám bátyám. - Natsu, annyira hiányzol! - mondta a bátyám.

- Igen, nekem is nagyon hiányzol Nii-chan - mosolyogtam bátyámra.

- Milyen az idő ma nálatok Brazíliába? - kérdeztem.

- Remek. Ma is magas a páratartalom, hét ágra süt a nap, és a város ugyanolyan élettel teli, mint mindig - mondta.

- Olyan szívesen lennék ott. Napok óta olyan hideg van itt - mondtam, miközben a libabőr is kirázott miközben a hidegre gondoltam.

- Elhiszem, de neked most a sulira kell koncentrálnod. Ma volt az utolsó vizsgád? - kérdezte.

- Igen. Szerintem egész jó lesz - mosolyogtam el. – Jobbak, mint a tiéd ennyi idősen! - vigyorogtam rá.

- M-mit mondasz?! Azt mondod, ostoba vagyok? - nézett morcosan rám Nii-chan.

- Nem. Én azt mondom, hogy okosabb vagyok, mint te. - mondtam levakarhatatlan vigyorommal. - Emlékszem, hogy egyszer itt tanultatok a csapattársaiddal. Megengedted, hogy én is ott legyek. Próbáltál felvágni, de nem sikerült - nevettem visszaemlékezve.

...

-Natsu, hazaértem - hallottam meg a bejárati ajtónál a bátyám. Azonnal abbahagytam a régi album nézegetését, és felpattanva szaladtam ki hozzá. Döbbentem álltam meg, amikor a bátyám mellett három ismeretlen fiú, és egy lány ált.

- Elnézést a zavarásért - szólalt meg a lány.

- Nii-chan barátai? - kérdeztem meglepődve.

- Mondhatni - mosolygott rám a bátyám. - A csapattársaim, Kageyama, Tsukishima, Yamaguchi, és a menedzserünk, Yachi. - mutatott végig a bagázson.

- Hinata ő kicsoda? - kérdezte az áfonyára hasonlító fiú.

- A húgom, Natsu! - mosolygott Nii-chan mellém jőve.

- Nii-chan, mit csináltok? - kérdeztem felnézve bátyámra. - Korrepetáljuk az ostoba bátyádat, és ezt a morcos áfonyát! - mondta a szemüveges torony.

- Natsu is csatlakozik! - mondtam a bátyámra nézve.

- Nem. Nem értenél semmit - mondta Nii-chan.

- Többet értenék, mint te! - mondtam.

- H-ha?! Többet, mint én? - nézett rám bátyám.

- Igen! Te ostoba vagy! Natsu viszont okos! - mondtam.

- Hagyjad, hadd csatlakozzon - szólalt meg a morcos áfonya

- He?! Miért? - nézett bátyám meglepődve a fiúra.

- Lehet, hogy nálad okosabb megoldásokat mond - vigyorgott a srác.

- Kötve hiszem! - mondta. – Natsu, jöhetsz tanulni velünk! - mondta Nii-chan.

- Éljen! - kezdtem örömömben ugrálni.

- Le se tagadhatják, hogy testvérek. - mosolygott a fura szeplős fiú.

A kis csapattal együtt mentem a nappaliba. A kotetsuhoz mentek, és körbe ülték. Én Nii-chan és Menedzser-chan mellé ültem. Menedzser-chant kezdtem el nézni. Nii-channál alacsonyabb. Rövid, szőke hajú, barna szemű lány. Nagyon szép. Vajon ő Nii-chan barátnője?

- Va-valami baj van? - nézett rám. -Nem. Nincs semmi baj, csak azon gondolkodtam, hogy nagyon szép vagy. - mondtam, mire elmosolyodva nézett rám.

- Köszönöm.

- Te Nii-chan barátnője vagy? - kérdeztem. Arca teljesen elvörösödött.

- Ne-nem. Dehogy is. - mondta.

- Neked tetszik a bátyám?

- Miről beszéltek? - kérdezte Nii-chan, aki nem figyelt eddig ránk.

- Megkérdeztem, hogy ti- - nem tudtam befejezni, mert Menedzser-chan befogta a számat.

- Semmi érdekes, Hinata-kun. - mondta. Együgyű bátyám természetesen elhitte és visszafordult a morcos szemüvegeshez, aki tovább magyarázott. Pár perc kellett, mire elengedte a szám.

- Natsu-chan, lehetne ez a mi titkunk? - kérdezte mire felém nyújtotta a kis ujját. Mosolyogva fogadtam el.

- Persze Yachi-nee-chan. Nem mondok semmit. - mondtam. Yachi-nee mosolygott rám, majd elkezdte a fekete hajúnak magyarázni az anyagot.

Percekig csak csendben figyeltem. A szőke torony fiú segített a szeplősnek és Nii-channak. Nem egyszer tett csípős megjegyzéseket testvéremre, amin jókat nevettem.

...

- Én nem emlékszem ilyenre. - szólalt meg Nii-chan.

- Tényleg? Pedig utána felvágtál Kageyama-nii-channak, hogy neked több pontod lett, mint neki - mondtam.

- Oooooh. Te arra gondolsz. Arra emlékszem - vigyorgott elégedetten Nii-chan.

- Tényleg Nii-chan. Mi van a középiskolás barátaiddal? - kérdeztem.

- Hm - kezdett el erősen gondolkodni. - Nem tudom. Kageyamáról hallottam utoljára, de a többiekről semmit. Miért? - kérdezte

- Kíváncsi voltam, vajon mi lett Yachi-neevel.

- Yachival? - nézett meglepődve.

- Igen - mondtam.

- Sokáig azt hittem, hogy ti ketten jártok.

- Hogy mi jártunk? - nevetett testvérem. - Honnan vetted ezt?

- Nekem úgy tűnt, hogy Yachi-nee tetszik neked, és Yachi-neenek is tetszel - mondtam. -Természetesen azóta rájöttem, hogy tévedtem - mondtam.

Hosszas beszélgetésbe kezdtünk ezután. Nii-channal mindig jó kapcsolatot ápoltunk. Borzasztóan hiányoznak azok az idők, amikor itthon élt, és minden szombat este együtt filmeztünk. Vagy amikor együtt játszottunk elalvásig gyerekkoromban. Minden! Minden hiányzik! Néha azt kívánom, bár haza költözne, de ez valószínűleg még nem mostanában lesz.

-Natsu-chan, én is beszélhetek Sho-channal? - jött mellém anya.

- Oh. Persze – mondtam felkelve és átadva helyemet anyának.

- Menj, addig fürödj meg. Kész a víz - mondta.

- Rendben - mosolyogtam rá. - Szia Nii-chan! Vigyázz magadra, rendben?

- Szia Natsu! Vigyázok magamra - mosolygott rám. Egy utolsót intettem, majd elsiettem fürdeni.

...

Egy újabb szürke nap. Egy újabb unalmas tanítás. Tegnap este óta koncentrálni sem tudok. Állandóan a bátyámra gondolok. Tényleg hiányzik. Hiányzik, ahogy repetát kér. Hiányzik, hogy mindig olyan idétlen vigyorral mosolyog. Minden hiányzik. Amint elment, minden megváltozott. A napok unalmasak, és szomorúak lettek. Egyre közelebbinek éreztem, hogy fel nővé érjek.

Nem akarok felnőtt lenni. Én még Nii-channal gyerek akarok maradni, akiknek semmi problémájuk nincs.

Mégis elkerülhetetlen az egész. Akkor eszméltem rá erre, amikor bátyám elment. Ő mindig mellettem volt. Az első lépéseimnél, az első szavaimnál. Az első óvodai, és iskolai napomon. Ott volt, amikor kiesett az első fogam, vagy amikor először ültem biciklire. Ő volt az első barátom, a legfőbb bizalmasom, akinek mindent elmondhatok. Még most is az, még ha több ezer mérföldre tőlem, egy másik kontinensen él. Minket olyan dolog köt össze, mint más embereket nem. Összeköt minket az ereinkben folyó vér, a múltunk, a bizalmunk, és az emlékek. Ő bátyám. Nem tagadom. Lehet néha cikis, fura, vagy bolond, de nélküle sose lettem volna az az ember, aki most vagyok.

- Nii-chan. Bár itt lennél - suttogtam magam elé.

- Hinata-San, mondott valamit? - kérdezte a tanár.

- Nem. Semmit tanár úr - mondtam gyorsan. A tanár visszafordult és tovább magyarázott.

Erről egy nagyon fontos kérdés jut eszembe. Én milyen órán is vagyok jelenleg? Annyira elkalandoztam, hogy nem is figyeltem.

- Hé, Sayu-chan - szóltam halkan a mellettem ülőnek. Lassan rám nézett.

- Mi az, Natsu? - nézett rám.

- Milyen óránk van?

- Földrajz. Hol jár az eszed? - kérdezte.

- Valahol nagyon messze - sóhajtottam. Majd halkan még odasúgtam neki. - Óra után elmondom - aprót bólintott, majd megint a tanárra kezdett el figyelni.

Én akárhogy próbáltam, nem ment, így a padomból elővettem a diákigazolványtartóm. Kinyitva a diákigazolványom mellett egy régi kép volt. Azt kezdtem el nézegetni, miközben zajlott az órám. A képen én és Nii-chan vagyunk, még kisebb korunkban. Én Nii-chan ölében ülök és egyenesen a kamerába vigyorgok, ahogy a bátyám is. A gyermeki, ártatlan, boldog mosolyunk, egyszerűen lenyűgöző. A kedvenc képem, amióta az eszemet tudom. Egyszerűen természetes, és igaz ránk.

...

- Natsu, olyan elvarázsolt vagy ma - mondta Sayu-chan a cipős szekrénynél várva rám.

- Tényleg? Bocsi! - mondtam mosolyra húzva számat.

- Történt valami? - kérdezte miközben elindultunk ki az iskolából.

- Semmi érdekes - sóhajtottam. - Csak... tudod... A napokban ébredtem rá, hogy akit eddig is hiányoltam az életemből, még jobban hiányzik, mint ahogy én azt gondoltam - mondtam.

- Natsu... - nézett rám elérzékenyülve. - Neked volt barátod?! - kérdezte. Kicsit idegesen néztem fel rá.

-Baka! Nem! - mondtam. - A bátyámra gondoltam! A bátyámra! - kiabáltam le egy kicsit a fejét.

- Bocsi - nevetett. - Csak tudod, te olyan könnyed személyiség vagy, aki alap esetben nem gondolkodna ilyeneken. Maximum akkor, ha fiú lenne az ügyben - mondta.

- Végül is, fiú - mondtam.

- Lelkizünk egy kicsit? - kérdezte miközben kiléptünk az iskola épületéből.

- Sayu-chan, nem veszel engem komolyan, igaz? - néztem rá morcosan.

- Bocsi, bocsi. Csak te mindig viccelődsz, nem tudom, mit csináljak - mondta. Hatalmasat sóhajtottam. Sayu-chan csendben hallgatott és sétált ki mellettem az iskola kapuján. Szemem sarkából néztem rá, majd vissza a képre. Összes gondolatomat össze gyűjtve kezdtem el mesélni.

- Tudod... én és bátyám mindig szoros kapcsolatba álltunk egymással. Mindig egymásra támaszkodtunk, segítettünk egymásnak, bármi is történjen. Négy éve, amikor leérettségizett, az álmait követve elköltözött a strandröplabda otthonába, Brazíliába. Az időeltolódás miatt, és az iskola miatt eltávolodtunk. Nemrég beszélgettünk. Olyan jó volt látni, és beszélni vele, akkor is, ha több ezer mérföldre, a föld másik felén él - mondtam sétálás közben a régi fényképet nézve. - Ráébredtem, hogy borzalmasan hiányzik. Eddig is hiányzott, de mindig eltereltem a figyelmem. Viszont most ezen kattog az agyam. Látni akarom. Nem egy hét múlva. Nem két hét múlva. Most azonnal, ebben a pillanatban! Meg akarom ölelni! Beszélgetni akarok vele szemtől szembe. Mesélni akarok neki mindenről. Szeretnék vele mókázni. Vidámparkba menni, állatkertbe menni, és minden más helyre, ahova gyerekként imádtunk elmenni. Ő a bátyám, én vagyok az ő húga, ha most nem tudok vele elég időt tölteni, talán később se lesz rá esélyem - mondtam ki mindent, ami a szívemet bántotta már egy ideje. - Ott akarok lenni vele. Nem érdekel, ha ezért most azonnal Brazíliába kellene utaznom.

- Hát nem lenne szerencsés Brazíliába utaznod - halottunk meg magunk mögött egy hangot.

Ismertem. Pontosan tudtam, hogy kinek a hangját halottam meg. Mégis csak álltam, és nem néztem hátra. Percekig csak álltam, kezembe lévő képre néztem, miközben vállamról leesett a táska. Lassú, megfontolt léptekkel fordultam meg.

- Natsu! - mosolygott rám. Döbbent arcom lassan kisimult és hatalmas mosollyal arcomon dobtam el a képet és ugrottam bátyám nyakába, aki engem felkapva forgatott meg a levegőben.

-Nii-chan! - mosolyogtam rá.

- Igen, Natsu? - nézett rám.

- Okaerinasai, Nii-chan! - mondtam. Arcán még hatalmasabb lett a mosoly.

- Tadaima, Natsu! - mondta.