Ez a fanfiction a D.Gray man alapján készült. Ezek után nem HP fandom :D A zene figyelem felkeltés, és ajánlott az olvasás közben hallgatni. Az anime egyik fontos és szerintem legszebb zenéje.  

A fiatal férfi a sikátorban ült. Fehér haja izzadtan tapadt az arcára, annak ellenére, hogy a hideg szél minden boszorkány szoknyát meglebbentett.

Arca sápadt és beesett volt. Szeme körül sötét karikák rajzolódtak ki, miközben váltakozó színű íriszei a szemgödreiben ide-oda rebbentek az utcát pásztázva. Ajkait cserepesre fújta a hideg, és ahogy ráharapott az alsóra, abból lassan vér szivárgott.

Szeme előtt táncot járt az utcáról beszűrődő fény. Mindenki felajzva rohangált a házaktól a másikig, vagy a csemetéjével, vagy a párjukkal. Ugyanis Halloween este jártunk.

Allen megdörgölte fáradt szemét. A fájdalom a bal karjában kezdett egyre erősödni és lassan a fehér fonalak, vagy inkább csápok kezdtek belőle újra tekeregni, akárha egy angyal szárnya bontakozna ki. Nem bírta tovább, felüvöltött a kíntól, amit az Apocryphos fertőzése okozott démonölő fegyverében.

- Milyen ironikus... - suttogta fájdalmas fintor közepette maga elé. – Hogy ezt pont Mana tette velem...

Pedig ahogy most visszaemlékezett, Ő volt számára a legfontosabb személy az egész világon. Nem félt a kezétől sem, kedves és figyelmes volt vele a kezdetektől fogva. Az első személy, akit igazán apának tudott nevezni.

Holott Mana csak egy egyszerű cirkuszi bohóc volt. Nem sokkal azután ismerte meg, hogy a szülei kidobták otthonról.

- Talán akkor is Halloween volt... - nézett fel az égre. A fekete függönyön, mint megannyi apró szakadás ragyogtak a csillagok.

Miután a férfi befogadta minden ünnep meghitt, vidám és életteli volt. Rengeteg nevetéssel és örömmel.

Minden Halloween este meglepte egy jelmezzel, amit Mana maga készített a számára, és utána együtt járták be a környező házakat Csokit vagy Csalunk felkiáltás közepette.

Az élet sohasem lehetett még ennél szebb.

Azonban, mint az életben mindennek, ennek is vége lett, mikor Mana meghalt.

Az űr, ami belül kitöltötte mellkasát, a világűrnél is nagyobb volt. Soha nem érezte magát talán olyan magányosnak.

Utána az Ezeréves Gróf „segítségével" megismerte Cross Marian tábornokot. Az élete pedig száznyolcvan fokos fordulatot vett.

Megtudta, hogy a bal karja egy démonirtó fegyver, amivel képes lesz a fogságba esett lelkeken segíteni. A bal szeme ugyan el lett átkozva, mégis, nagyobb biztonságban nem is lehetett volna tőle. Láthatta az Akumák bebörtönzött lelkét. Ezt pedig az apjának, Manának köszönhette.

„Csak menj tovább, Allen. Soha ne állj meg!"

Ha az elején fogalma sem volt róla, hogyan, apránként talpra állt.

Akármennyire gyűlölte a Mesterét, amiért vele törlesztette az adósságait, képes volt vele tovább élni. Egyértelműen nem apa típus volt, mint Mana, de tanárnak lenyűgöző.

- A vén kujon... Mennyi fejfájást okozott nekem – mosolyodott el halványan.

Talán vele az ünnepek már nem arról szóltak, amit az apjával megtanult, hanem a kemény munkáról, mégis boldog lehetett. Értelmet kapott az életben maradáshoz. A küzdelemhez.

Később pedig a Fekete Rend főhadiszállásán újra otthonra lelt. Újra szeretetet kapott és egy helyet, ahol álomra hajthatta a fejét.

Barátokat talált. Lenalee, akár egy a legkedvesebb nővér aggódott érte. Lavy cserfes és kissé perverz bátyként oktatta az élet dolgaira. Krónikás egy hóbortos nagyapára emlékeztette leginkább, amíg Komui valahol apapótléknak számított a szemében. Hiszen mindent megtett értük. Kanda... Kanda csak Kanda, aki végre boldogan és háborítatlanul élhet Almával. A nővel, akit annyi éven át keresett, most Noé Bárkájában el van rejtve.

Az első Halloween este olyan tökéletes volt ebben a furcsa családban, amit örökre az emlékei között fog hordozni. Lenalee szervezte a maszkabált. Sokat foglalkozott az eseménnyel, és mindenki ijesztő jelmezt húzott a jeles alkalomra, aki akkor otthon tartózkodott.

Allen viszont a régi idők emlékére bohóc ruhát húzott vékony, de izmos testére. Újra közel érezte magához apját aznap este. Mindenkit képes volt megnevettetni, pont, mint régen.

- Elég! – kiáltott fel, miközben a fejét fogta. Mérhetetlen fájdalom cikázott végig minden pontján, akárha áram rázta volna meg.

Ki nézett a rejtekhelyéről a zsúfolt utca szakaszra, mégsem fogta fel azt, amit látott. Alig érzékelte a tömeget. Szinte nem is hallotta a nevetést, a jókedvű sikításokat. Csak a fülében dübörgő vért és a szemei előtt táncoló pöttyöket és Nea alakját látta.

Nea... Mana Walker ikertestvére, a Tizennegyedik Noé, a Zongorista, az a Noé emlék darabka, akit az Ezeréves Gróf megölt... Az emlékek halmaza, ami miatt az Apocryphos meg akarja ölni.

A fiú minden fáradtsága ellenére felküzdötte magát a kukák és dobozok közül. Barna ballon kabátja és alatta a fehér inge csupa sárfolt, a zsebeibe még virágzó ágakat tömött. Fekete nadrágja néhol elszakadt, a bakancsa pedig látott már jobb napokat is.

- Csak menj tovább, Allen – nyögte maga elé, mintegy saját maga bíztatására, miközben egyre távolodott az emberektől.

„Allen Walker, nem vagy Mana, ezért ne úgy próbálj élni. Légy önmagad! Élj szabadon Mana emlékeitől. Te, Allen, Walker vagy, de azért, mert képes voltál tovább lépni és élni. Én látom, hogy ki vagy. Mutasd meg az igazi éned mindenkinek. Nem kell mindig mosolyogni. Mert minden pillanatban nem lehetsz boldog. De élhetsz úgy, hogy az érezd, mindig boldog voltál akkor is, ha sírtál. Csak menj tovább, Allen Walker!"

- Igen, Mester. Ezt fogom tenni, tovább megyek... Megóvom a Tizennegyediktől a barátaim... Nem engedem, hogy elfoglalja a testem. Ez az enyém... Az a test, és lélek, amit Road szeretett – mondta a látomásnak, akiben felismerte Cross tábornokot. Annyira álmos volt, olyan ázott, fáradt, akár egy kiskutya. Mégis, a lelki ereje vitte tovább. Tovább, egy olyan élet felé, ahol talán nem lesz boldog.