Én egy 23 éves kezdő színésznő vagyok. A nevem Varga Lujza. A Győri Nemzeti Színház társulati tagja lettem egy hónapja. Legjobb barátnőm Hajnal Nikolett 24 éves cukrász. Nagyon jó süteményeket süt. A legfinomabbakat és a legszebbeket, amiket valaha ettem. Körülbelül óvodás korunk óta vagyunk barátnők és ötödik óta legjobb barátnők. Hogy miért pont ötödikben lettünk legjobb barátnők? Erre igen egyszerű a válasz. Akkor volt kötelező olvasmány A Pál utcai fiúk című könyv. Annak a regénynek köszönhetjük a barátságunk mai formáját, és én a színházvilág iránti szeretetem. Az a könyv megváltoztatta az életem. Ez kicsit túlzásnak hangzik, de nem az. Nikivel annyira megszerettük a könyvet, hogy többször is elolvastuk, az összes film változatát megnéztük és minden egyes színházi feldolgozásban megnéztük, viszont a legboldogabbá mégis az tesz, hogy ismerem a győri megszemélyesítőket. Most, hogy így végig gondolom majdnem minden színházi feldolgozást láttunk. Egyetlen egy van ami még kimaradt, az pedig a Vígszínház darabja. Az az előadás még kimaradt, de dolgozunk rajta. Niki és én is próbálunk jegyet szerezni, de eddig nem sikerült. Sokan azt mondják, hogy ez hülyeség amit csinálunk, mert, hogy két huszonéves nő nem lehet ekkora megszállottja egy gyerekeknek írt regénynek. Mi bebizonyítottuk, hogy ez az állítás cáfolható. Attól még, hogy felnőtté váltunk ugyan azok a lányok vagyunk, mint régen. Mi legalábbis biztos. Nikivel egyébként teljesen kiegészítjük egymást, mert ellentétei vagyunk a másiknak. Én korán kelő típus vagyok, míg ő addig aludna ameddig csak lehet. Ezek vagyunk mi, két Pál utcai fiúk rajongó, teljesen különböző és furcsa lány. Sokan azt gondolták, hogy a barátságunknak annyi lesz az általános után. Hány év telt el azóta? Csak egy icipicit tévedtek el. Csak kilenc- tíz év, de ha úgy vesszük még többet, mert még mindig ugyan olyan közel állunk egymáshoz, mint akkor. Az évek során mindketten megtaláltuk azt a dolgot, amit mindennél jobban szeretnénk csinálni, de ne kelljen elszakadnunk egymástól. Ő az anyukája cukrászdájában cukrász, én pedig a Győri Nemzeti Színház társulati tagjává váltam. Éppen az új darab olvasópróbájáról siettem haza, amikor Anna, a jelmeztervező lány utánam futott.

- Lujza!- kiáltja lihegve- Jaj, de jó, hogy utolértelek. Te és a barátnőd szeretitek a Pál utcai fiúkat ugye?

- Igen, nagyon imádjuk!- csillantak fel a szemeim, mint egy gyereknek amikor csokit kap- A létező összes előadásban láttuk, kivéve egyet- biggyesztem le a számat.

- Melyiket nem?

- A Vígszínház feldolgozását, pedig olyan jó dolgokat hallottunk róla. Azt mondják fenomenális- élem bele magam a magyarázásba.

- Már értem, miért mondták azt, hogy amikor beszélsz nem lehet leállítani- nevet fel- Amúgy tessék, csak ezt akartam oda adni- nyújt át egy borítékot- Én már láttam és most ajándékba kaptam ezt a két jegyet, de nem tudok elmenni, mert már programom van. Remélem ti eltudtok menni rá és imádni fogjátok- elveszem tőle a papírt, és kibontom. Mikor megláttam mi van benne, azt hittem elájulok. Két jegy a Vígszínházba, A Pál utcai fiúk című zenés színjátékra.

- Uram isten! Köszönöm, nagyon szépen köszönöm- ölelem át a lányt, aki erre a tettemre csak felnevet.

- Jó szórakozást! Egyébként az előadás két nap múlva lesz- figyelmeztet kedvesen, majd visszasiet a lépcsőn.

- Ezt nem hiszem el......- suttogom magam elé- Megyünk a Vígszínházba!- kezdek el ugrálni örömömbe. Mikor magamhoz tértem a totális rajongói őrületemből, azonnal a cukrászda fele vettem az irányt. A jegyeket gondosan visszarakom a papírtasakba. Mondjam meg neki én, hogy mi van a borítékban, vagy csak adjam oda neki?- gondolkodtam magamban. Az biztos, hogy nagyon fog neki örülni. Mire mindent végig gondoltam már a cukrászda ajtaja előtt álltam. Még egy utolsó nagy levegő után lenyomtam a kilincset és beléptem a hideg utcáról. Körül néztem a tágas helyiségben, és végig vezettem tekintetem a bent ülőkön. Niki épp egy kislányt szolgált ki a pultnál. Ezek szerint megint ketten vannak az üzletben.Ő és az anyukája. Nagyon szereti az ilyen helyzeteket, mert ilyenkor állandó pörgés van. Az ott álló kislány boldogan vette kezébe a tányért, amin egy francia krémes díszelgett. Barátnőm felnézett, majd meglátott és konkrétan kiesett a pult mögül annyira sietett.

- Szia Lujza! Mizujs? Milyen napod volt? Nekem nagyon jó. Tudod miért? Márk új fotókat rakott ki instára!- sikoltozott.

- Szia! Nincs semmi különös. Egész jó napom volt. És igen, most már tudom, hogy miért- nevetek fel rajta.

- Milyen volt a próba?- folytatta tovább a kérdezgetést.

- Nagyon jó, mint mindig- mosolygok, és átölelem a lányt- Amúgy erről jut eszembe, ezt nyisd ki. Anna adta a jelmez.......

- JÉZUSOM!- sikít fel jobban Niki- Megyünk a Vígbe, megnézzük A Pál utcai fiúkat az első sorból, láthatom életem szerelmét vizesen mindezt azért, mert a munkatársad neked adta a jegyeit?!- kérdezi még mindig sikongatva.

- Igen!- kezdek én is sikongatni.

- Örülünk lányok, hogy valóra válik az álmotok, de lehetne ezt halkabban?- lép mellénk Niki édesanyja.

- Bocsi anya, de ez fantasztikus hír!

- És mikor lesz a darab?

- Két nap múlva- vágjuk rá egyszerre.

- Hát akkor irány vásárolni, vegyetek magatoknak valami szép ruhát, a cukrászdát pedig már megoldom egyedül.

- Köszi anya!- ugrik édesanya nyakába Niki.

Mikor oda értünk a bevásárlóközpontba már olyan szinten bepörögtünk, hogy egymást is felidegesítettük. Úgy terveztük végig járjuk a ruhaboltokat, és talán még benézünk a könyvesboltba nekem egy könyvért, amit már egy hete kinéztem magamnak. Az első boltnak a New Yorker-t választottuk. Egy tíz perc után mentünk is tovább, mert nem találtunk semmi érdekeset.

- Te milyen ruhát szeretnél?- kérdezte barna hajú barátnőm.

- Valami egyszerűbbet. Te?

- Nem estélyit az biztos- nevet fel. Na igen ez is egy régi vicces, de egyben eléggé égő történet.

- Valahonnan ezt sejtettem- nevetek vele én is.

- Na de, menjünk valami értelmes ruhát keresni.

- Lehet értelmes ruhát találni?- kérdezem felvont szemöldökkel.

- Ránk? Nem hiszem- vágja rá és tovább húz a butikok fele.

Körülbelül fél óra múlva telepakolt szatyrokkal léptünk ki a főbejáratnál. Niki is és én is találtunk megfelelő ruhát a színházba. Mindkettőnknek egy egyszerűbb szettre esett a választása. Nekem egy virágos overállal  bővült a ruhatáram, míg Nikinek egy rózsás blúzzal és egy fekete szoknyával egészítette ki szekrénye polcait. Felkészültünk az előadásra két nappal előbb. Ráadásul egy könyvet is sikerült vennem. Klassz:)

//Időugrás//:)

Eljött az előadás napja. Tegnap kiszámoltam, hogy mikor kell kelnünk, hogy mindent eltudjunk intézni az indulás előtt. Azt is kiszámoltam, hogy pontosan mikor kell indulnunk. Délután 2:02 jött ki. Na igen, elméletben szuperül kiszámoltam, de két teljesen bezsongott lány nem tud várni, ezért két órával előbb elindultunk a tervezettnél, aminek az lett a következménye, hogy annyival előbb is értünk fel. A baj csak az volt, hogy fogalmunk se volt, hogy  mivel töltsük el azt a két órát.

- Valami ötlet?- kérdezem legjobb barátnőmtől.

- Hát van egy, de az nem túl jó- vigyorog rám úgy, mintha megakarna ölni valakit.

- Öhm... Van egy olyan érzésem, ezt nem akarom hallani.

- Szerintem sem- ingatja fejét, nehogy eszembe jusson megkérdezni tőle.

- Keressünk egy kávézót?- dobom fel ötletnek.

- Tetszik az ötlet. 

- De te fizetsz!

- Nekem így is jó. 

- Reméltem is, hogy megfelel így is- nevetek fel.

- Na gyere inkább menjünk-hamar találtunk egy közeli kis kávézót, ahol még finom is volt amit vettünk. Körülbelül másfél órát sikerült eltöltenünk ezen barátságos kis helyen, majd mehettünk vissza a főbejárathoz. Miközben visszafele sétáltunk a művészbejáró előtt is elhaladtunk. Egy két ember kinn ült és cigarettázott. Egy- két ismerős arcot véltem felfedezni. Legalábbis nekem ismerős volt.

- Láttad?- kérdezi Niki- Ott van a Csapó Attila.

- Tudom láttam, de ne sikíts!

- Ezt te mondod- vigyorog rám majd elrángat a főbejárat felé. Ahogy egyre inkább közeledtünk a kapuhoz rájöttem arra, hogy szerencsés lehetek, hisz az álmaimat elértem, és ez a lényeg. A legjobb barátnőmmel itt állunk a kedvenc színházunk lépcsőin és az életünkben egy nagyon meghatározó könyvből készült darabot fogunk megnézni. Olyan szinten elfogott a félelem, mint még soha. Hogy miért? Azért, mert ez nekem nagyon fontos. A színház az életem, attól függetlenül, hogy szereplek benne vagy nem. A mondatnak a vége egy kicsit nagyképűen hangzott, de  ez az igazság. A színház a mindenem. Amint beléptünk az előtérbe arcon csapott a meleg, a kinti hideg levegőhöz képest. Azon kívül, hogy az előtér meleget adott, nekem még egy kevés biztonság érzetet is nyújtott. a színházakban valamiért, mindig biztonságban éreztem magam. Elindultunk a ruhatár felé, majd miután leadtuk a kabátokat meglátogattuk a mosdót. Hihetetlen izgatottak voltunk mind a ketten, és ez látszott is rajtunk. A mosoly levakarhatatlan volt az arcunkról. Így léptünk be a nézőtérre és foglaltuk el a helyünket az első sorban. A műsor kezdetéig alig három perc volt hátra. Egyre idegesebb lettem és fogalmam se volt, hogy pontosan miért azt nem tudtam. Volt egy olyan érzésem, hogy ez elég sok mindent megváltoztat. Ahogy ezeken gondolkodtam észre se vettem, hogy az a hátra lévő három perc letelt. A darab elkezdődött. A darab, ami abból a könyvből készült ami nagyban befolyásolta a jövőmet. Felcsendült az első dal, az Add át! Az első dallamok után felismertem. Nikivel a színészekkel együtt kezdtük el suttogva énekelni. Az időérzékem elvesztettem és csak tátott szájjal néztem az előadást. Néha a szó szoros értelmében. Annyira elvarázsolt az egész, hogy már csak azt vettem észre amikor felcsendült a kedvenc dalom az egész musicalből. Nemecsek Ernő dala, Vecsei H. Miklós szóló produkciója, az Igen jó volt! Ott állt az orrom előtt csurom vizesen az a férfi, aki a tv képernyőjén keresztül képes volt elbűvölni. Amikor először meghallottam a hangját teljes mértékben elvarázsolt. Azután mgnéztem minden sorozatot amiben játszott. Láttam az összes olyan darabot amiben játszott és még játszották. A dal elindult én meg csak néztem a színpadot a lélegzetem is elakadt, de végig énekeltem a dalt. 

- Nem félek már. Igen jó volt!- fejeztem be a szőke színésszel együtt a szöveget.

Ezután még volt a Testvérben az erő, és vége lett az első felvonásnak. Csináltunk egy közös képet barátnőmmel a nézőtéren, és kimentünk az előtérbe. Mikor kiértünk eszméletlen nagy levegőt vettem és el kezdtem hadarni a gondolataimat, érzéseimet barátnőmnek. Egyetlen egy aprócska probléma akadt, mégpedig az, hogy ő is abban a pillanatban kezdte el ugyan ezt. Egyszerre beszéltünk, csak az volt a különbség, hogy ő az egyik színészről, én pedig az egész eddigi történésekről.  Miután realizáltuk a helyzetet arra is rájöttünk, hogy ez így nem fog menni, ha egymás szavába vágva beszélünk.

- Kezd te- mondtam a lánynak.

- Oké. Szóval Márk annyira helyes! Ő játssza az egyik kedvenc karakterem. Annyira neki való ez a szerep. És a darab is fenomenális, de  Márk szerintem mindent visz. De esküszöm a darab is nagyon tetszik, de Márk akkor is viszi az egészet! Annyira örülök, hogy elhoztál. Köszönöm! Nagyon, de nagyon szépen köszönöm! Annyira hálás vagyok érte!

- Egy nem kell megköszönni, mert mindenképpen téged hoztalak volna el. kettő nem Márk viszi az egészet, csak te vagy elfogult a kedvenceddel. Három ne csorizd el a stílusom, én szoktam így rajongani egy-egy emberért.

- Most én lettem ilyen- vált át gyerekesre, és kiölti rám a nyelvét. Erre a tettére nem tudtam máshogy reagálni, egyszerűen csak felnevettem.

- Túl sokat lógsz velem. Átveszed a stílusom.

- Az meg lehet.

- Ne legyél olyan, mint én az néha rossz pontot jelenthet.

- Azok szeretnek, vagy inkább úgy mondom elviselnek akik fontosak.

- Ez olyan kedves felszólalás volt- nevetek fel- akik fontosak azok elviselnek- ízlelgetem Niki szavait- Ez jól hangzik- poénkodom el az egészet.

- Én szeretlek, hisz ha nem szeretnélek nem lennék a legjobb barátnőd. Anyám szeret, mert te vagy a fogadott lány. Ja, és apám is szeret, mert elintézted, hogy anyám kevesebbet piszkálja a sorozataival. 

- Sokan vannak azok is, akik nem szeretnek- mosolyodok el fájdalmasan.

- Azokat le kell szarni. Ne foglalkozz velük! Főleg ma ne. 

- Oké.- mosolyodok el azon amit mondott- De menjünk vissza, mert letelt a szünet.

- Szuper ötlet- mosolyodik el Niki. Mielőtt be mennénk jó szorosan magához ölel, majd mintha semmi se történt bemegy a terembe. A fejemet fogva felröhögtem, majd legjobb barátnőm után szaladtam. Az utolsók között értünk be a helyünkre, ezért nem kellett sokat várnunk a második felvonás kezdetéig. A darabnak ezen részén még több érzelem kerített hatalmába. Ráadásul az események hozzánk eszméletlen közel játszódtak, így teljesen rabul ejtett az egész. A díszlet, a szöveg, a dallamok, a dallamokhoz illő szavak, amik dalszöveggé formálódtak, a színészek játéka teljesen elvarázsolt, magával ragadott. Úgy éreztem, hogy ott voltam. Én Varga Lujza a Győri Nemzeti Színház társulatának legújabb tagja, hirtelen egy csapásra újra gimnazista lettem, de nem abban az időben amikor én, hanem okkor amikor a Pál utcaiak. Vissza repültem az időben, és én úgy éreztem ott voltam, ott a Pál utcában Nemecsek és Boka mellett. Egy röpke pillanat alatt bele gabalyodtam a történetben, és ott ragadtam. Nem engedett kimászni, fogva tartott, de én nem bántam. Bent akartam maradni az akkori Pál utcában. Akartam, hogy fogva tartson az egész. Nem akartam, hogy elengedjen. Ugyan ezt éreztem minden egyes olvasáskor. Azt, hogy szerves része lettem annak a világnak, azt hogy nélkülem az a világ nem létezik, és ezt az érzést nem akartam soha sem elengedni. Nem akartam elengedni, mert a valóságban nem így volt. A családom tudott nélkülem létezni, sőt nélkülem voltak igazi család. Otthon mindig csak külső szemlélőnek éreztem magam, míg a könyvben nem. A regény lett az én mentsváram, az én otthonom. Később a színház és Nikiék családja. Amíg anyáékkal éltem, addig nem éltem igazán. Nem volt semmi jó a gyerekkoromban, addig ameddig nem olvastam a könyvet. A könyv elolvasása után hirtelen minden megváltozott. Megismertem Nikit, a szüleit, majd a színház világát. Hirtelen váltam magányos lányból vidám, célra törő, akaratos, küzdő személyiséggé. Valami megváltozott. Az olvasmány átformálta a lelkemben a világot, és megmagyarázta nekem, hogy mindig van miért küzdeni. Olyan dolgokat adott nekem a könyv, amit addig még soha semmi. Célokat, akarat erőt és magabiztosságot. Akkor már nem érdekelt anyám véleménye, nem érdekelt apám nyílt utálata, se a húgom hisztije. Nem érdekelt a nagymamám elképzelése, se az, hogy olyanná akartak formálni, mint a nővérem. Molnár Ferenc ifjúsági regénye felnyitotta a szemem. Már nem akartam másoknak megfelelni, csak magamnak. Nem akartam az ő céljaikat elérni, ezért kreáltam célokat magamnak, hogy azokat érhessem el. Elkezdtem a magam életét élni, azt az életet, amit én akartam. nem hagytam többé, hogy átformáljanak olyanná amilyenné akartak. Nem tehették meg velem azt többé amit odáig. Egy idő után besokalltam. Alig tizennégy éves voltam, amikor összepakoltam és elmentem otthonról. Tizennégy év után először voltam teljes mértékben önző. Eleinte nem tudtam, hogy hova tudnék menni, de aztán volt egyetlen egy hely ahol szívesen fogadtak. Így kerültem Nikiékhez. A szülei örömmel fogadtak be aznap éjszakára, később pedig mivel nem volt hova mennem véglegesen is. Egy csettintésre lett szerető családom, akiknek szívesen besegítettem bármikor. Tizenhat évesen vállaltam munkát a cukrászdában és onnantól kezdve megpróbáltam magamnak megvenni a szükséges dolgokat. Nem akartam terhelni őket, bár többször elmondták nem vagyok teher számukra. Velük ellentétben anyám egy tizenkét évesnek (aki amúgy én voltam) azt mondta, hogy csak teher számukra, és ha tehetnék visszamennének a múltba és örökbe adnák. Hehe, köszi anya! Mindegy, a lényeg az, hogy elkezdtem élvezni azt, hogy élek és nem csak potya gyereknek éreztem magam. Az arcomhoz nyúltam, hogy letöröljem könnyeim. A könyv elolvasása előtt csak csendben tűrtem, hogy bántsanak, hogy azt mondják rám semmirekellő vagyok. Hagytam, hogy elhitessék velem, hogy minden az én hibám. Elolvasása után pedig hirtelen erőre kaptam. Bátorságom lett kimondani, azt amit gondoltam. Rájöttem arra, hogy mindenki lehet erős, csak bátorság kell hozzá. Mennyire kalandoztam el attól, hogy most éppen hol is vagyok? Nagyon? Naná, hogy nagyon. Nem baj. legalább sírtam egy jót. De ugye nem hangosan? Öhmm.... Valószínűleg de, nagyon is hangosan. Hupsz. Emberek nem vagyok hülye, csak előjöttek az érzelmeim. Köszönöm a megértést, és most jönne a meghajlás. Taps vihart ide nekem. Inkább csatlakozzunk vissza a cselekménybe. Hol is tartunk? Ja megvan! Most hal meg Nemecsek. Mi!? Ne már! Most megint sírok. Ez nem igazság! Miért hal meg? Ő az én hősöm. Mármint Nemecsek, nem a színésze. Bár, Hasi is lehetne az én hősöm. Várj, mi?! Nem. Ő csak egy színész, aki nagyon jó. És helyes. Nagyon helyes. De nem vagyok oda érte! Én? Á, dehogy. Inkább nézzük a darab végét. Az furcsa, hogy mindenre emlékszem, ami eddig történt pedig nem is figyeltem? Még a dalokat is énekeltem közben.  Na mindegy.  Az emberek tapsolnak. Ja, basszus nekem is kéne! És első sorban ülök. Ez ciki! Talán nem vették észre a fázis késésem.

- Te hol jártál?- kérdezi barátosném suttogva.

- Khm... Nagyon messze- válaszolok halkan.

- Mindenre emlékszel a második felvonásból?

- Minden egyes részletre- vigyorgok rá.

- Te nem semmi vagy- nevet még mindig tapsolva.

- Ühüm, ezt eddig is tudtam.

- Na mennyire élvezted?- kérdezi Niki, miközben a kabátainkért állunk sorban.

- Nagyon jó volt! Imádtam minden percét!- fordulok felé levakarhatatlan vigyorral- És te?

- Nekem is nagyon tetszett! Nagyon szép volt a díszlet, és a jelmezek is nagyon jók voltak. Meg hát persze a színészek is jók voltak....

- Főleg Márk ugye?

- Főleg Márk- vörösödik el az arca.

- Na gyere- húztam magam után, nehogy beelőzzenek a sorban.

- Lujza- szólít meg a mellettem álló lány.

- Hm?- kapom felé a fejem kérdőn.

- Pisilnem kell- jelenti ki- de nagyon nagyon.

- Akkor menj, összeszedem a te kabátod is.

- Oké, köszi- ölel meg- Na léptem. Gyors leszek!- kiabál még vissza. Na ebből a gyors leszek-ből nem lett semmi. Én utolsónak vettem el a kabátot, ő pedig utolsónak jött ki a mosdóból. Ez a mi szerencsénk. Óriási idő veszteséggel indultunk el a kocsihoz, és próbáltunk nagyon sietni. Éppen leléptünk volna az útra, amikor valakik visszarántottak minket. Ha nem teszik valószínűleg palacsinták lennénk az úttest közepén. Nagyon szépen köszönjük idegenek! megfordultam, hogy megköszönjem  a valóságban is, amikor egy csodálatos kék szemmel találtam szembe magam. hihetetlen nagy erő kellett ahhoz, hogy ne essek szét teljesen. Megnéztem kik a megmentőink, majd elég erőt gyűjtöttem ahhoz, hogy megszólaljak. 

- Nagyon szépen köszönjük, hogy nem hagytátok palacsintává lapíttatni magunkat- És hogy kik voltak ismeretlen ismert megmentőink? Nikit Ember Márk, engem pedig Vecsei H. Miklós menekített meg a biztos haláltól. Wow! Dupla wow!

- Nincs mit, de legközelebb körül nézhetnétek- mondta Márk.

- Így lesz- szólalt meg a mellettem álló lány félénken. Háhá? ilyen is ritkán van. Valaki belé fojtotta a szót! Mármint nem teljesen, bár elég kukán néz rá. Meg kell tanítanom elfedni a zavarát. Még az arca is full vörös.

- Hogy hívják a hölgyeket?- kérdezi meg a szöszke.

- Én Lujza vagyok, ő pedig itt Niki, csak nem jut szóhoz- mutatok a még mindig Márkra meredő barátnőmre. Banyek, vér ciki a leány!

- Örülök, hogy megismerhetlek kisasszony- csókol kezet a lánynak Márk, Niki pedig még vörösebb lesz. Ezt a csodálatos szituációt a telefonom csörgése rontja el (gyűlöllek te átkozott szörnyszülött masina! Amúgy nem, de most igen). Lenéztem a készülékre és elnevettem magam. Aggódó anyuka veszély. Pff. Nem a telefont átkozzuk, hanem anyámat. Éljen, éljen! 

- Mit akar?- kérdezi Niki, amikor meghallja a csengőhangot és magához tér. Mióta is nem beszéltem vele? Kb. nyolc éve. Na ez szuper lesz!

- Nem tudom- mondom, majd mind a négyen (igen a két férfi is) a képernyőre meredünk. Az van rajta Caps Lock-kal, hogy RÉMES ANYÁM (NE VEDD FEL). A névjegy képe, pedig egy halálfej. Kedves vagyok, ugye?:)- Na ez jó kis műsor lesz, mindenki figyeljen vigyorodok el gonoszan, majd fogadom a hívást, és kihangosítom. Hihi!:)

- Lujza!- kezdi mérgesen. Ő a mérges rám? Ez érdekes lesz- Nyolc éve nem hallottunk felőled semmit!- ordít bele a készülékébe. Szegény telefon.:(

- Mintha érdekelt volna- szólok bele unottan.

- Pff....- hallatszik a túl oldalról-  Ne játszd a sértődöttet- mondja olyan hangon, mint aki megsértődött. Hehe, lebuktál:)

- Én nem játszom, mert nincs mit játszani. Nem haragszom rátok, sőt nem is nagyon gondolok rátok- mondom majdnem teljesen őszintén- boldog vagyok az unalmas képetek nélkül- mondom olyan hangsúllyal, hogy felhúzzam a gonosz némbert. Sikerült is.

- Hogy mondhatsz ilyet, az anyád vagyok. Nagyon szemtelen lettél! Bárki is nevelt fel rossz munkát végzett!

- Nyugodj meg boszorka- mondom elégedetten vigyorogva- csak veled vagyok ilyen szemtelen, és nem ő rontott el, hanem te. Ha nagyon tudni akarod mi van velem, akkor menj el a jövő heti előadásra a Győri színházba, viszont engem nem érdekel mi van veled. Ellenem uszítottad az egész családot, neked viszont ott vannak ők. Na nem is húzom tovább az időt. Gondolom elmondtad amit akartál, de ha nem én örömmel elmondom helyetted. Szégyelled, hogy megszültél, utálod, hogy az anyám vagy, és bármit megtennél azért, hogy visszaforgathasd az időt, és örökbe adj. Mindent elmondtál már, amikor tizenkettő voltam, nem kell többször elmondani megértettem. Most viszont ha nem bánod, én itt befejeztem a beszélgetést. Szia!- mondom, aztán mégis folytatom még- Ja még valami mondd meg a többieknek üdvözli őket az idegesítő liba, bár úgy is hallják. Na sziasztok!- meg sem vártam a válaszát letettem a telefont. Ebben a pillanatban, pedig lefagytam. Miért is? Azért, mert felfogtam, hogy a két kedvenc színészem ezt végig hallgatta. Fenébe! El kell tűnnöm innen. Nem akarok még sírni is előttük. Hiába bántottam anyát minden egyes szavammal, hiába kéne tudnom utálni nem megy. Bűntudatom van minden egyes kimondott szóért. Így, hogy újra hallottam a hangját, elszállt minden magabiztosságom. Az egész beszélgetés alatt megjátszottam magam. Ez nem én voltam. Ez nem lehettem én! Ugye? Vagy ez voltam? Ez én voltam? Megszűnni éreztem a világot. A zajok elhalványodtak a gondolataim mellett. Egyik autó dudája sem volt hangosabb a fejemben zakatoló káosznál. Mi történt velem?  Nem éreztem semmit. A telefonom valószínűleg ketté tőrt a járdán, ahogy elejtettem. Biztos, hogy elejtettem. Nagyon gonosz voltam anyával? Megérdemeltem az új esélyt? Most olyan voltam vele, mint ő velem? Jól tettem, hogy ennyire kikészítettem? Ezt akartam tenni? Zakatoltak a fejemben a kérdések. Egyiket követte a másik, és nem álltak le. Összezavart az egész. Aztán.... Aztán megszűnt a káosz. Elmaradtak a kérdések. Újra érezni kezdtem a külvilágot, és egy forró érintést az arcomon. A kép is lassan kitisztult a szemem előtt. Egy ismerős kék szem vizslatott aggódva. Óvatosan tartotta kezei között arcom, és törölgette le könnyeim ujjával. Észre se vettem, hogy könnyezni kezdtem.

- Jól vagy?- néz rám fürkészően.

- Igen-suttogom alig hallhatóan- Most már jól.

//Időugrás//:)

A Vígszínházi előadás ugyanúgy megváltoztatta az életem, mint a regény. Mennyi idő is telt el azóta? Két év. Hát sok minden történt ez alatt az idő alatt. Váltottam munkahelyet, és ezzel együtt lakhelyet is. A Vígszínház és a Pesti színház társulati tagjává váltam egy éve. Ezért költöztünk fel Budapestre. Mi az a többes szám? Egyértelmű volt, hogy drága barátnőm is jön velem. Niki saját cukrászdát nyitott a színháztól nem messze. Mondjuk neki is összejött az élet. Nem régóta, de randizgat élete szerelmével, Ember Márkkal. A két színésszel még aznap eléggé összebarátkoztunk. Aztán Márk és Niki egymásba szerettek, bár ez még nem hivatalos. És azt hiszem én is szerelmes lettem............