(Lara1090 szerint egy kicsit szomorú, szóval lehet szükséged lesz egy zsepire. A biztonság kedvéért készíts egyet oda magadnak.)

Harry Potter novella

Walburga Black díszes karosszékében ült. A kandalló feletti családi portrét figyelte szüntelenül, ábrázata a szokásos volt. Érzelemmentes és merev. Testtartásából csak úgy áradt az arrogancia. Aztán váratlanul jött a változás. Vállait leengedte, feszes vonásai átalakultak egy fájdalmas grimaszba. Keserű íz lepte el száját. Nagyon, de nagyon mélyről tört elő belőle a bánat, a bűntudat és a gyász fanyar egyvelege. Egy furcsa ötlet ütött szöget a fejében. Nem agyalt rajta sokat. Lassan, kecsesen kelt fel kényelmes foteljéből, majd íróasztalához lépett. Elővette a tintát, és egy papírt, majd írni kezdett. Nem gondolta végig mit szeretne leírni, egyszerűen csak úgy áradt belőle a szó. Könnyíteni akart beteg lelkén. 

Sirius!

Nem igazán tudom, hogy kezdhetném, mert rengeteg mindent kéne mondanom. Talán ami legfontosabb, és amivel el is kezdem, az az, hogy ne haragudj. Ne haragudj rám, amiért a világ legrosszabb édesanyja voltam. Ne haragudj rám amiatt, hogy  ilyen rosszul bántam veletek. Tudom, hogy mindent tönkre tettem. Tudom, hogy én szakítottalak el egymástól titeket az öcséddel. Tudom, hogy hibáztam, és azzal is tisztában vagyok, hogy  Regulus az én hibámból halt meg. Ha hagytam volna, hogy veled menjen, vagy csak egyszerűen nem akartam volna ennyire halálfalónak állítani talán most még a karomba tudnám zárni. Ha nem lettem volna egy kegyetlen aranyvérmániás, kiállhatatlan, törtető nőszemély, talán most nem lennék egyedül. Nagyon önzőn hangzik az, amit az előbb leírtam, de én most kivételesen egyáltalán nem úgy gondoltam. Bántottam a saját gyermekeimet csupán csak "szeretetből", legalábbis ezt próbáltam meg elhitetni magammal és veletek is. Helytelenül cselekedtem egész életemben, aminek az lett az ára, hogy mindenkit, aki mellettem volt belöktem a sötétségbe. Regulus, az apád a bácsikáid, a nénikéd mind halottak, Bellatrix megőrült, Narcissa gyereket nevel, Andromeda nem áll szóba senkivel. A fel sorolásból, csak magunkat hagytam ki. Téged ártatlanul büntetnek. Én tudom, hogy ártatlan vagy, mert mindenek ellenére jobban ismertelek, mint bárki. Tudom, hogy  a nagyképűséged csak egy álca, és amögött egy bizonytalan, érzékeny és önfeláldozó fiú vagy. Tudom, hogy az életed is odadobtad volna azért, hogy a Potter fiú és az Evans lány éljenek, és fel tudják nevelni a keresztfiadat. Erről jut eszembe, hogy szívből gratulálok ahhoz, hogy keresztapa lettél. A szavaim, most teljesen őszinték Sirius, tényleg örültem annak, hogy boldog vagy. Lehet nem igazán látszott, de én szerettem, és szeretni is fogom mindkettőtöket teljes szívemből amíg utol nem ér a halál. Borzalmasan sajnálom, hogy az ellenkezőjét éreztettem veletek. Egy kegyetlen nőszemélyként ismertetek, és ez már nem is fog soha megváltozni. Már nem tudom be bizonyítani, ezt a tévhitet. Kényelmesebb, ha érzéketlennek, manipulatívnak és kíméletlennek tartanak, mert nem próbálnak meg újat húzni velem.  Vagyis többnyire. Te mindig feszegetted a határokat. Ezt pedig imádtam. Imádtam, hogy örökölted tőlem a konokságodat. Megmutattad, hogy nem ijedsz meg egy könnyen, hogyha kell nem hátrálsz meg a harc elől. Életed első tizenöt évében úgy voltam jelen, hogy mégsem voltam ott. Úgy próbáltalak meg nevelni, hogy semmit sem tettem azért, hogy hallgass rám, hogy bízz a szavaimban. Úgy próbáltalak meg csitítani, hogy közben nem vigasztaltalak. Úgy próbáltalak meg okítani, hogy közben semmit sem tanítottam. Nem figyeltem oda rád, pedig fél szememnek mindig rajtad kellett volna, hogy tartsam. Dicsérnem kellett volna téged, a szidás helyett. Büszkének kellett volna lennem a csalódott helyett. Semmivel sem voltál rosszabb nálunk pont, hogy mi bújhattunk volna el a hátad mögött. Jobb voltál nálunk, sokkal jobb. Emberibb, mint mi valaha is. Megbocsáthatatlan minden bűnöm, ezt én is jól tudom, de azt azért szeretném még elmondani, hogy büszkébb vagyok rád valaha is lehettem volna. Büszke vagyok arra, hogy a fiam vagy. Büszke vagyok arra, hogy nem hagytad, hogy át alakítsunk, hogy önmagad maradtál, és ki álltál azok mellett, akikben hittél és bíztál. Büszke vagyok rád azért, hogy küzdöttél, pedig egy világ akadályozott benne. Én okoztam neked csalódást, én szúrtalak hátba. Én, a saját anyád kitagadtalak, és elküldtelek. Kiszakítottalak a családodból, úgyhogy nem is volt igazán családod. Nem kaptál  sosem igazi anyai ölelést tőlem, nem tartottalak úgy igazán a karjaim között. Szerintem nem tudod, de én abban a pillanatban megbántam ahogy kimondtam. Nem akartam, hogy elmenj. Azt akartam, hogy vissza gyere hozzánk, de te nem jöttél vissza. Tudtam, hogy nagyon megbántottalak. Bocsánatot akartam kérni, de a büszkeségem nem engedte, de mindennél jobban látni akartalak. Talán ezért is kezdtelek el követni. Ott akartam lenni melletted, de gyáva voltam hozzá. Aztán elkéstem. Már nincs alkalmam jóvá tenni azokat a dolgokat, amiket ellened elkövettem. Már nincs alkalmam elmondani, hogy mennyire szerettelek, és hogy mardos a bűntudat. Nem mondhatom el neked, hogy a világot jelentettétek nekem, nem ölelhetlek szorosan magamhoz, hogy érezzem mentol és dohány szag érdekes keverékét. Nem hallhatom többé, ahogy mérgesen mondod, hogy anya, vagy éppen szomorúan ejted ki, hogy "mama". Gőgös viselkedésem taszította a családunkat a mélybe, és most a hírnév egyáltalán nem számít. Az egyedül eltöltött idő alatt jöttem rá arra, hogy a Black család sosem volt egy igazi família. A név közös volt, de ezen kívül semmi sem kötött össze minket, így pedig megértettem azt, hogy egy idő után miért lettél "kívülálló". Azért, mert te tudtad milyen egy igazi, boldog rokonság. Meg tapasztaltad, milyen a feltétel nélküli szeretet, és így nem csoda, hogy nem érezted jól magad köztünk. Sokkal többet tudtál nálunk. Sokkal több dologgal találkoztál, sokkal több mindent tanultál. Ott van az animágia, a védekező varázslatok, az a furcsa térkép, amit a barátaiddal alkottál. Tudtad mi a barátság, a hűség, a bizalom. Kitűntél a pökhendi arisztokraták közül, még pedig azért, mert tudtál valamit, amit ők nem. Meg tudtad látni a rosszban a jót. Tudtál úgy élni, ahogy neked volt a legjobb. Nem foglalkoztál mások véleményével, és kiálltál azokért, akik a legfontosabbak voltak neked. Tisztellek ezért Sirius! Nagyon hiányzol fiam.

Milliószor csókollak:

Édesanyád Walburga (Ezt a címet nem is érdemlem meg)

Walburga felemelte a levelet és átolvasta magában még egyszer. Szemeiből megállíthatatlanul folytak a könnyek, melyek a lapot is eláztatták. Gyöngy betűi néhol elmaszatolódtak, de nem vált olvashatatlanná. Örökké valóságnak tűnő percekig ült az író asztalánál mozdulatlanul, a pergament kezében szorongatta. Aztán megmozdult. Szélsebesen állt fel, a széket felborította hirtelenségében, de ő hátra se nézett. Gyors, kapkodó mozdulatokkal törölte szárazra arcát, miközben az előszoba felé szaladt. Mikor oda ért ön magát meghazudtolva hullott térdre. A koszos padlón térdepelve szedte fel az egyik járólapot, ami alá elrejtette a levelet.

- Soha senki nem találhat rá erre. Nem tudhatják meg, hogy bánom. Erre nem vagyok felkészülve. Erre nem- zokogott fel ismételten a nő. Hosszú, fekete, göndör haja arcába hullott. Előkelő arc vonásai még mindig kiemelkedően gyönyörűvé tették a nőt, de szeme már máshogy csillogott. Megtört volt, kimerült, ezt pedig sötét íriszei tökéletesen tükrözték. Walburga Black már nem az a kegyetlen, szigorú, ám meseszép nő volt, mint évekkel ezelőtt. Tulajdonságai egy részét apránként hagyta el, ahogy próbára tették az évek. Ő már nem volt más, csak egy feleség, akinek el kellett búcsúznia férjétől. Csak egy testvér, aki egyedül maradt. Csak egy anya, ki gondozhatja kisebbik fia sírhantját. Csak egy anya, ki maga lökte el nagy fiát. Csak egy nő, aki mindent bánt, de semmit sem változtathat már...