Ez egy kis iromány Vecsei H Miklósról. A főszereplő Fazekas Léna egy 25 éves profi fotós. Na kezdjük is el.

Sziasztok, a nevem Fazekas Léna 25 éves fotós. A fotózás az életem. És kaptam egy szuper lehetőséget. Egy hétig fotózhatok a kedvenc színházban, a Vígszínházban. Amikor ezt megtudtam, örömömben neki álltam az utcán sikítozni. Egy Lébényi lánynak az az álma, hogy eljusson a nagyvárosba, ezt az álmom féléve teljesített em. Ezután az az álom foglalt helyet, hogy eljussak a kedvenc színházban színfalak mögé. A feladatom az lesz, hogy csinálják egy- két képet a színészek tudta nélkül. Eszényi Enikő a színház igazgatónője kért fel erre a feladatra. Rajta kívül senki se tudhatja meg, hogy ott vagyok. Elég nehéz lesz, de sikerülni fog, elvégre azt mondják profi lesi fotós vagyok. Holnap kezdek és már nagyon várom!:) Elméletileg Enikő bemutat az ott dolgozóknak csak, mint valami távoli rokona ként, aki itt akar tanulni az ilyen intézmények működéséről. Már ma fel utazok, egy kisebb szállodában lesz addig az „otthonom". Útközben is csináltam egykét képet.

Közben neki állt csöpögni az eső, úgyhogy erről is kellett fotó.

(Ez a négy kép tényleg a sajátom:))
Egy és fél óra után megérkeztem a fővárosba így hát kitaláltam, hogy felfedezem a környéket. Miután elfoglaltam a szobát ami egy hétig az otthonom jelenti majd neki vágtam a városnak. Elmentem a főbb nevezetességekhez és ott is csináltam egy-két képet.

(Bocsi, elfordúlt)

(Ezek szintúgy a saját képeim.)

Majd visszamentem a szállodában és írtam a szüleinek, hogy nem haltam meg és éppségben megérkeztem. Kicsit túl aggódósak bár tizennyolc éves korom óta vezeték és öt éve önállóan látom el magam, de mindig aggódnak értem. Ők már csak ilyenek. Miután látták az üzenetet megcsörrent a telefonom. Anya az! Remek.

- Szia kicsim- köszön bele a készülékbe.

- Szia anyu, mizujs otthon?

- Semmi különös, és veled? Mit csináltál eddig Pesten?

- Csak elmentem megnézni a nevezetességeket.

- Most hol vagy?

- Már a szobában- majd egy nagy csattanást hallok a telefonon keresztül- anya minden rendben?

- Jézusom kisfiam jól vagy?- akkor az öcsém csinált valamit.- Nem történt vele semmi baj, jól van.

- Megnyugodtam.

- És csináltál már képeket?

- Egy-ketőt, igen.

- Majd, miután végeztél gyere haza hozzánk. Az öcséd is hiányol már.

- Jó, akkor jövő héten találkozunk. Szia anya!

- Szia kislányom, majd még beszélünk- aztán letette a telefont.

Másnap reggel hamar elindultam, hogy megcsinálhassam a képeket. Elősször, csak kívülről csináltam fotókat. (Innentől nem saját képek lesznek, sajnos.)

Ezt még este készítettem.

Gyönyörű ez a színház! Minden egyes pillanatban elvarázsol. Úgy beszéltem meg az igazgatónővel, hogy a kapu előtt találkozunk, így hát megálltam kint. Pár perc várakozás után valaki megkocogtatta a hátam.

- Fazekas Léna?- kérdezte Eszényi Enikő.

- Igen, Fazekas Léna fényképész.

- Eszényi Enikő, a Vígszínház igazgatónője.

- Nagyon örülök.

- Én szintúgy, és gyere körbevezetlek- mondta majd elindult az épületbe. Követem és, ahogy beléptem levegőt is elfelejtettem venni. Ez a színház gyönyörű. El sem hiszem, hogy itt fotózgathatok- Erre gyere, a nézőtér és még a színpad is üres egyenlőre, csinálhatsz egy két képet ott észrevétlenül- megmutatta, hol tudok bemenni a sorok közé, majd elment elintézni valami ügyet. Bent is csodálatos volt minden. Itt is kattintgattam egy keveset.

Hát a színpadra nehéz volt feljutni, de megérte. Miután megvoltam ezzel, gyors lemásztam és elindultam kifelé. Viszont ki érni nem most fogok innen, mert egy ajtó csapódást hallottam. Valaki bejött a nézőtérre, reménykedtem Enikő az, de nem ő volt. Ó, vajon miért nem tud egyszer mellém állni a szerencse. Á, mégis csak mellém lépett, mert az illető nem vett észre. A haja szőke volt, az arcát nem nagyon láttam. Fogalmam sincs, mit de keresett valamit. Egy kis idő elteltével megtalálta és kiment, én meg követtem, na ki tudja milyen fotók készülhetnek majd. Ki lépett a színházból én meg mentem utána. Követtem egészen egy kávézóig. Mikor megitta amit kért kijött és egy zsebkönyvet kezdett el lapozgatni. Ezt muszáj volt le fotóznom.

Egész helyes ez a színész. Várj, mi van?! Én meghülyültem, nem gondolhatom ezt róla. Na, jó én tényleg nem vagyok normális. Ezt a képet, most ki kell törölnöm. Épp azon tevékenykedtem, hogy kitöröljem a „mesterművem" mikor valaki nekem jön és a földre ülök.

- Jól vagy kérdezte egy férfi hang.

- Persze- válaszolok, majd felnézek rá. Ó, vajon ki más lenne, mint az a férfi akit követtem. Kinyújtotta felém a kézét, majd miután azt elfogadtam felhúzott, a földről. Felvettem a fényképezőt is, majd azon tűnődtem, mit kéne mondanom.

- Fotózol?- kérdezte a gépre mutatva.
- Igen, most épp a nyüzsgő fővárost Próbáltam le fotózni, csak rossz lett és ki akartam törölni- hazudtam egy rezzenés nélkül.

- Megnézhetem?- kérdezte.

- Rossz munkát ki nem adok a kezemből- Próbáltam leplezni zavarom- Egyébként Fazekas Léna vagyok- nyújtom a kezem téma terelés képpen.

- Vecsei H. Miklós- válaszol egyszerűen- Nagyon sajnálom, hogy fellöktelek, viszont nekem most sietnem kell. Remélem majd még találkozunk. Szia Léna!

- Szia!
Na remek majdnem lebuktam, tipikus én! Elindultam vissza a színház felé én is,majd rájött, hogy most próba van így inkább a színház előtt mászkálgattunk. Körülbelül egy másfél óra után rengetegen jöttek ki a színházból. Akivel beszélgettem leült a lépcsőre, Jajj, magamban Mikinek fogom hívni, vagy Hasinak. Szóval, leült a lépcsőre és csak bámult ki a fejéből, legalábbis innen olyannak tűnt. Ezt is muszáj volt megörökíteni.

Egész jó lett így, hogy ráközelítettem. Visszaraktam a fotómasinám a nyakamba és elkezdett csörögni a telefonom. Az öcsém hív, remek pont jókor.

- Szia nővérkém!- kezdi nagyon vidáman miután felveszem a készüléket.

- Szia öcsi, mi ez a nagy boldogság?

- Tegnap este leestem a lépcsőn és azt, hittük, hogy eltörtem a lábam....
- Mi, akkor, miért vagy boldog!?

- Mert, kiderült, hogy nem törött el. Hagyhattad volna, hogy befejezzem.

- És meg van már a felvételid eredménye?- érdeklődtem.

- Meg, felvettek- sikított, bele úgy a telefonba, ahogy egy lány szokott.

- Köszi, megsüketítettél, de most leteszem, majd még beszélünk. Puszi!

- Puszi, neked is!- köszön el, majd bontom a vonalat. Épphogy elraktam a mobilok, mikor valaki megkocogtatta a vállam. Ijedtemben a ugrottam vagy három métert. Megfordultam és Mikivel találtam szembe magam.

- Szia, nem gondoltam, hogy ilyen hamar újra látjuk egymást- mosolygott le rám, mivel minimum két fejjel magasabb.

- Szia, én se gondoltam volna- viszonzom tetétt.

- Van kedves eljönni velem sétálni?- kérdezi.

- Igen van, szeretlek csak úgy bolyongani vala merre, csak a vége mindig az lett, hogy elvesztem.

- Nyugi, én nagyon jól ismerem a várost.

- Rendben, ez megnyugtató.

- De előtte elmegyünk Bogyóért.

- Ki az a Bogyó?- kérdezte rá, mert oké, hogy ő neki egyértelmű ki az, de nekem nem.

- A legjobb barátom és a legaranyosabb kutya a világon.

- Jújj, de szeretem a kutyákat- visítottam, mint egy öt éves. H csak egy nevetéssel díjjazta- A H, mit jelent a nevedben?- kérdezte meg végül, már a bemutatkozás óta kíváncsi voltam erre.

- A becenevemet jelöli.

- És mi a beceneved?

- Hasi, és téged hogy hívnak otthon?

- Léni, Lénus, ezeket használják a szüleim. A tesóm a Fazekas, miatt néha „Köcsög"-nek hív, de nagyon ritkán, használ normális neveket.

- És, te miért nem hívod úgy?

- Azért, mert okosabb vagyok nála és idősebb.

Nem sokkal később már, a hiperaktív Bogyóval sétálgatunk a városban. Ez a kutya hiper cuki. Na jól van visszamentem ötévesbe. Na mindegy. Jó ideig csendben baktattunk egymás mellett, amikor Fogalmam sincs miért, de neki álltam kuncogni.

- Min nevetsz?- kérdezte meg Hasi.

- Nem tudom- folytattam tovább eddig tevékenységem.

- Ez, így nagyon értelmes, hogy te magad se tudod min nevetsz.

- Csak úgy jött a nevetés.

Ebben a pillanatban megcsörrent a telefonom. Enikő neve villogott a képernyőn.

- Ezt, muszáj felvennem, ugye nem baj?- kérdeztem meg tőle, mire csak egy fejrázást kaptam válaszul. Egy kicsit arrébb lepkedtem majd felvettem.

- Szia Léna! Azt szerettem volna mondani, hogy holnap tovább bent kéne maradnod képeket készíteni, mert előbbre kellene.

- Rendben, mikorra menjek, oda?

- Nyolc óra megfelel neked?- kérdezi a nő.

- Nekem tökéletes, viszhall!

- Csak tegezz nyugodtan, szia!- hallottam még hangját majd letette.

- Ha szabad ilyen kérdez nem ki volt az?- kérdezi Mini, mikor visszasétáltam mellé.

- Csak a főnököm- vontam vállat- csinálhatok rólad és Bogyóról képet?

- Persze, de hol?

- Itt- mutatok egy kisebb várfal maradványra. Miután elkészült a kép megmutattam neki. Így sikerült:

Ezek után még sétálgattunk egy kicsit, de mivel beesteledett elindultunk hazafelé. Pontosíttok én haza indult am míg Hasi Bogyóval hazakísértek engem. A hoteltől nem messze egy panel előtt váltunk el, mert nem akartam, hogy rákérdezzen, miért egy hotelben „lakok", mivel azt hazudtam neki hogy itt élek Budapesten. Miután kifordult az utcából elindultam a hotelba, majd felmentem a szobába.

*A hét letelte után*

Ma fogok hazaindulni. Nagyon rossz, hogy itt kell hagynom Pestet, de muszály haza mennem. Hasival rengeteg időt töltöttem együtt és kezdek rá többként tekinteni, mint csak egy sima barát. Mondhatni beleszerettem. Úgy gondoltam, ezt leíromneki egy levélbe és mellé tűzöm a képeket amit róla csináltam. Ma kell leadnom Enikőnek is a képeket, amiket a színházban készítettem. Van amelyiken Hasi lép be a színházba. Egész jól sikerült szerintem.

A színházról is készült még jó pár kép.(azokat nem rakom be, mert sajnos nem volt időm leszerkeszteni az x- eket) Összeraktam egy borítékba az Enikőnek szánt képeket, illetve Hasinak is megírtam a levelet. Ez állt benne:

Kedves Hasi!
Az első találkozásunkkor, direkt nem muttattam meg azt a képet amit akkor készítettem, mert téged fotóztalak és nem a várost. Rengeteg fótót csináltam ez alatt az egy hét alatt, amíg itt voltam. Itt jönne az a kérdés, miért csak voltam, erre az a válasz, mert valójában nem itt lakom, hanem egy kisebb városban Lébényben. Nem hazudtam mindenről, nehogy azt hidd! Eszényi Enikő kérésére jöttem el és titokban csináltam képeket a színházról és a színészekről. Én nagyon élveztem ezt a kis lesi fotózást, de azért maradok a természet fotóknál. Az első nap azt hittem, semmi nem fog idekötni, de mégis, ami nem más, mint te. Itt hagyok neked pár képet amiket lesből készítettem, vagy amikről tudtál, de itt vannak a remekműveim. Szeretlek Hasi!
Örök hála: Lénus!
Beleraktam egy borítékba és elindultam a színház felé. A színház előtt találkoztam Enikővel.
- Szia Enikő!
- Szia Léni, meg vannak a képek?
- Igen- válaszolok, majd kikeresem a táskámból a borítékokat, azt ami Enikőé a kezébe nyomom.
- Nem akarsz beköszönni?
- Nem, de utoljára bemehetek?
- Persze, gyere csak.
Belépek és utoljára körbenézek. Hiányozni fog ez a környezet. Végig megyek a színházon és mindent alaposan megnézem, nehogy elfelejtsem valaha is ezt a helyet. Hiányozni fog minden. Az intézmény után felmentem arra a helyre, ahol Mikivel fogok találkozni. Amikor megérkeztem, akkor már ott állt. Mögé mentem és megkocogtattam a vállát, ő megfordult és egy hatalmas mosollyal nézett rám, aztán meglátta az utazótáskát a kezembe és lehervadt a mosoly a.
- Hova terveztél menni?- kérdezi felhúzott szemüldökkel.
- Haza- adók tömör választ- Ezt olvasd el, nekem mennem kell a vonatra. Szia Hasi!- majd elindulok és meg se állok a vasút állomásig. Ott mégegyszer visszanézek abba az irányba amerről jöttem, majd megkeresem a vágányt a honnan indul a vonaton és felszáltam a járműre.......

https://youtu.be/2EVldyxgPvI

EZT A VIDEÓT MUSZÁJ MEGNÉZNI!!!!!!
Egyébként ennek majd lesz egy folytatása, csak nem most. tompajojo te is olvasd el.