Amint a hideg fém egy érzéketlen kattanással újfent a csuklójukra fonódott, mindketten tudták, hogy totálisan és menthetetlenül benne vannak a csávában.

Megint

Hallották az utcán növekvő alapzajt, amit azt jelentette, hogy az emberek, akik eddig bujkáltak, most előmerészkedtek végre a rejtekhelyükről. Még néhány másodperc és a pillanatnyi tartózkodási helyükön megannyi civil fog nyüzsögni.

– Adr-Chat-!– Nézett Katica a fiúra a pánikroham szélén egyensúlyozva, és rápillantott a nőre, aki korábban Nosztalgika volt, ám most a halántékát masszírozta éppen. Félretéve a megszokott menetrendet, hogy gondoskodjon az áldozat lelki békéjéről és pár kedves szóval illesse, hirtelen prioritássá vált eltűnni a kíváncsiskodó szemek elől. Mégpedig mielőbb.

Merthogy nézzünk szembe a ténnyel, hogy nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy összekapcsolja valaki az egymáshoz bilincselt hősöket a civil önmagukkal. Az utolsó dolog, amire most szükségük volt az az, hogy bárki is rájöjjön a személyazonosságukra. Az a tény, hogy ők arra kényszerültek, hogy felfedjék magukat a másik előtt, már eleve nagy kockázatot jelentett.

Fekete Macska gyorsan lenyelte a lelkesedését és hasonló módon kapta ölbe Katicabogarat, mint ő közvetlenül a leleplezése után, hogy mielőbb elrejtőzhessenek a kíváncsiskodó pillantások elől. Gyorsan elhadart egy mentegetőzést az ottmaradó asszonynak –BOCSIMOSTMENNÜNKKELLREMÉLEMMINDENOKÉBYE!! – és már ugrott is tova a bogarával az ölében a tetők magasságáig meg sem állva. Olyan gyorsan futott, amennyire csak bírt, és arra törekedett, hogy mielőbb minél nagyobb távolságot tudhasson maguk és az egyre növekvő embertömeg között, az idővel is versenyezve, hiszen nemsokára mindketten visszaváltoznak.

Marinette ideje éppen akkor járt le, amikor Macska talpa landolt a háztetőn. A lány közelebb vonta magához a jól ismert fekete alakot miután levedlette a varázsos öltözékét, hiszen a szél – mely addig süvített körülöttük – kellemetlenül hidegnek bizonyult először. Macska pedig szó nélkül vonta megnyugtató ölelésébe.

Érezte a remegését, hogy a hidegtől vagy a félelemtől azt nem tudta, nem volt bizonyos benne.

A lány kicsinek és sebezhetőnek érezte magát hirtelen. Minden olyan gyorsan történt, hogy még ideje sem volt feldolgozni.

Adrenalin száguldott vadul Macska ereiben, miközben várta azt a beszélgetést, amin néhány percen belül Marinette-el túl kellett esnie.

Sikeresen visszajutottak az iskolához, arra az esetre felkészülve, ha az emberek úgy gondolnák, hogy a varázslat által visszaállított káosz után ott keresnék őket.

Besurranni a könyvtár ablakán a vártnál keményebbnek bizonyult, mert a párnak össze kellett húzódnia egy kis helyen – ezzel kiváltva néhány meglehetősen ideges nyögést és zavart heherészést belőlük. Egy szűkebb folyosón kötöttek ki, két könyvespolc sor között, ahol Macska visszaváltozhatott biztonságban. Most, hogy nem lógott a levegőben semmilyen életveszélyes fenyegetés ( és a bilincsek szerencsés visszakerülése is meggátolta őket abban, hogy elmeneküljenek a felfedett személyazonosságuk szembesítése elől) csak álltak majdhogynem összeérintve mellkasukat és az előbbi sietségtől kipirult arccal bámultak egymásra zavartan.

– Szóval, ühüm... – nyögte Adrien egyik lábáról a másikra helyezve testsúlyát, zavartan nyúlva a lány kezéért, de félúton meggondolta magát és inkább kínosan feszengve megdörzsölte vele a nyakát. Mielőtt Marinette válaszolhatott volna neki, Tikky röppent elő izgatottan zsizsegve.

– Srácok! Ez egy csodálatos harc volt! Évtizedek óta nem láttuk ezeket a ruhákat!

Marinette kuncogott a kwamija örömkitörését látva, s végtelenül hálás volt, hogy csipogásával megtörte a közte és partnere között lengedező erősen feszült légkört. Játékosan megbökte a kis társa pocakját.

– Igen, egész királyul néztek ki. Szóval volt olyan Katica és Macska, akik már viselték ezeket a ruhákat?

– Így van, a ruhákat mi alkottuk – szólalt meg Plagg, miközben előlebegett Adrien felsője alól. – Alice és Jack ruhái voltak. Ők voltak a talizmán hordozók úgy... mikor is volt Tikky? Úgy 1910 körül?

– Jack és Alice? Igen, így van. A lányuk 1917-ben született, emlékszel? Mindig Plagg füleit akarta szopogatni és nem tudott nélküle elaludni. Úgy ki voltál akadva tőle – beszélt felváltva a fiatalokhoz, és a sorstársához.

Adrien felnevetett.

– Plagg mint rágóka? Hiszem ha látom.

Az említett hosszan prüszkölt és Adrien hajában helyezte kényelembe magát.

– Alice és Jack igazán jó páros voltak.

– Alice szintén oda volt a divatért, Marinette igazán bírtad volna őt – dörgölőzött oda Tikky a lány orcájához.

– Most jut eszembe – vigyorodott el gonoszul Plagg. – Náluk is Jack lépett először és csókolta meg Alice-t.

A két tini arcán futótűzként suhant át a vérvörös árnyalat, a témát felemlegetve. Tikky helyeslően nyögött fel.

– Tudom. Hát nem ez a legcukibb benne?

– Látnotok kellett volna a képeteket, amikor átváltoztatok – röhögcsélt Plagg kárörvendően. Marinette hosszan felnyögött és próbálta az arcát a tenyerébe rejteni, hogy leplezze égővörös ábrázatát. Adrien észrevette, ahogy a vállai idegesen megfeszülnek és aggódva figyelte a reakcióját. Megint visszajutottak volna ugyanahhoz a ponthoz? A suttogó és dadogó félénk lányhoz, aki a szemébe sem bír nézni?

– Marinette! Fejezd be a rémüldözést – mondta, és a vállára helyezte a kezét, hogy szembefordítsa magával. – Csak én vagyok az.

Marinette ezeket a szavakat hallva fölnézett és elakadt a lélegzete is.

– De...te nem „csaak" te vagy. Te vagy Adrien Agreste! – A lány a kezeivel hevesen gesztikulálva próbálta hatásosabbá tenni a mondanivalóját. – Te vagy Párizs szívtiprója, a divatikon, több trófeád van vívásból, mint ameddig én számolni tudok, olyan kedves vagy és aranyos, hogy lehetetlen nem kedvelni téged, Te... te lenyűgöző vagy, Adrien! – A lány ajkai apró, félénk mosolyra húzódtak, s halkan hozzátette. – De... most már tudom, hogy te ennél még több vagy. Te vagy az én Fekete Macskám. Macska, aki a legjobb barátom. Ő aranyos, eszes, vicces, és bátor. Bármit megtennék érte... érted.

Adrien megdöbbenve kapdosta a levegőt a nyílt vallomást hallva.

– Te...te tényleg ezeket gondolod rólam? Tényleg ilyennek látsz engem? D-de miért? Marinette, te vagy a lenyűgöző – pillantott félre, mert nem mert a szemébe nézni. – A nagy név mögött én csak egy... senki vagyok. Sokkal többet érdemelsz, mint csak egy partnert, valaki olyat érdemelsz aki többször ment meg téged minta mennyiszer őt kell kihúzni a csávából. Nosztalgikának igaza volt. Én újra és újra elhibázom. Meg sem érdemlem a nagy szavaidat.

– Ó Adrien... – érintette meg Marinette az elkeseredett fiú arcát és úgy fordította, hogy a szemébe nézhessen – Mindent, amit apádnak mondtam, azt úgy is gondoltam. Annyira büszke vagyok rád. – Megbilincselt kezével megkereste az övét és összekulcsolták az ujjaikat. – Neked van a legzsúfoltabb napirended, amit valaha láttam egy tizenhét évesnél, plusz közben rájöttem, hogy mindemellett megmented Párizst hetente többször is. Ezek mellett pedig szakítasz időt a barátaidra is. A legkedvesebb ember vagy akit ismerek, a maszkban és nélküle is – a lány újfent néhány árnyalattal pirosabb lett, s visszahúzta a kezét és elfordult a fiútól. – V-valójában Adrien az egyetlen aki Katicát visszatartotta attól, hogy szerelmes legyen Macskába.

Adrien csak állt meredten a lány előtt, mint egy szarvas a fényszórók kereszttüzében.

– Mi? Ezt úgy érted...?

Ez az. Most vagy soha. Mondd el neki, hogy mit jelent számodra, súgta a lánynak egy belső hang.

– Katica igyekezett a kapcsolatát Macskával szigorúan munka alapúra szorítani, ugyanis már iszonyatosan szerelmes volt valaki másba.

Adrien látványosan nagyot nyelt.

– Te...te tényleg azt akarod mondani, ... hogy minden idegeskedésed, az állandó eltűnés...?

A lány félénken fölpillantott, füle mögé igazgatta a szemébe lógó fekete hajtincset.

– Nem volt nálam szerelmesebb és lehetetlenebb csaj a középiskolában.

Adrien eltátotta a száját, aztán becsukta a szemeit és hitetlenkedve felnevetett.

– Micsoda páros vagyunk! – kinyúlt és magához húzta a lány kezeit. – Mivel mindketten egy csomó új felfedezést tettünk egymásról, kötelességemnek érzem tudatni veled, hogy... Őrülten szerelmes vagyok Katicába, az első találkozásunk óta.

Marinette halkan elámult, majd szemei egészen elkerekedtek.

– De, tudod – folytatta a fiú, érezhetően megremegő hangon. – Kezdtem megkedvelni Marinette-et az elmúlt napokban. Nagyon is. Ő olyan mókás, gondoskodó és merész, és nem győzök csodálkozni rajta, hogy ezelőtt nem vettem észre, hogy ő mennyire csodálatos. Most minden értelmet nyert.

Marinette a csillagokat is megszégyenítő ragyogással bámult fiúra.

– Nekem pedig sokkal jobban tetszik az az Adrien, akit az elmúlt napokban láttam. Sokkal ellazultabb, szabadabb volt és ez nagyon tetszett. És... most, hogy belegondolok nagyon is hasonlít az én cicusomhoz. Az az oldala Adriennek, amit megmutattál nekem, annyira ... Macskás. Ez van. – A lány szeme pajkosan megcsillant, amikor fölnézett a partnere szemeibe. – Nincs még egy olyan ismerősöm, aki ennyire betegesen szereti a béna szóvicceket.

– Most miért mondod ezt? A vicceim iMIAUdnivalóak és szerrrrrrrrretnivalóak. Erre már rég rá kellett volna jönnöd – nevetett föl a fiú kellően megnyomva a szavakban a poénnak szánt nyávogást, illetve dorombolva pörgette a nyelvén az „r"betűt. Végül mindketten úgy nevettek, ahogy azt azelőtt is felhőtlenül tették még mielőtt kiderült volna a személyazonosságuk. A nevetés pedig ismét feloldotta a szorongásukat. Pár percnyi kacarászás után Marinette elhomályosult szemekkel nézte ahogy a fiú imádóan bámul rá, s úgy érezte beleveszett szemeinek zöld tengerébe.

– El se hiszem, hogy ilyen szerencsés vagyok – jegyezte meg szörnyülködő hangon. – Kétszer lettem szerelmes ugyanabba a lenyűgöző lányba. Annyira örülök, hogy tetszem neked Marinette. A szavam is eláll, komolyan.

Marinette ránézett, aztán tekintetük összefonódott, mert fölfedezett a fiú szemében egy új lobogást, amit azelőtt még nem vett észre.

– Nekem is.

– Hm?– kérdezte gyengéden.

Marinette a  szabad kezét Adrien karjára helyezte, és megpróbálta leküzdeni a még jelenlévő idegességét, hogy utána halkan és kedvesen jegyezze meg.

– Tudván, hogy te vagy a legjobb barátom, a partnerem, e... ez mindent megváltoztat. Egészen más fénybe helyezi a kapcsolatunkat. Eleve szerettem Adrient, de most rá kellett döbbennem, hogy mindkettőtöket szeretlek. A legjobb barátot és az édes, pajkos Cicusom is.

Adrien elmosolyodott és közelebb lépett. Olyan közel, hogy érezte a lány parfümjének édes fahéjas vaníliás illatát.

– Én is szeretlek Marinette. Az elmúlt napokat úgy éltem, hogy beleszerettem ebbe az oldaladba is, nagyon durván. Annyira zavart, hogy ennyire erős érzelmeim ébredtek irántad, amikor én már szerelmes voltam évek óta az én Bogárkámba.

Marinette elködösült tekintettel nézett föl Adrienre, hátával egyre jobban nekiszorulva a mögötte lévő könyvespolcok sorának.

– É...én nem tudom, hogy vagy vele, de... én többet akarok a barátságnál.

– Én is többet akarok – vigyorodott el Adrien. – Marinette szeretlek. Veled akarok lenni.

Adrien még közelebb lépett és karjaival körbeölelte a lány derekát. Marinette karjai fölemelkedtek az ő nyakáig, s karcsú ujjait egymásba fonta a tarkóján, gyengéden meghúzva a szőke hajat, ezzel kiváltva a tulajdonosból egy zöld szemmel hunyorgó széles vigyort.

– Én is szeretlek Cicus.

Könnyed mosoly szaladt szét Adrien ajkán ahogy meghallotta a vallomást, ami teljesen megolvasztotta belülről.

A lány volt az oka annak, hogy félőrült vigyorgásra kényszerült, mint valami szerelmes idióta. Csak bámult rá és elégedett volt a tudattól, hogy érzéseik teljesen megegyeznek. Lehajolt hozzá, szemük szégyenlősen csukódott le, ajkaik már leheletnyire voltak egymástól, Adrien már szinte érezte a szájfény ízét, ajkai puhaságát, bőre melegségét-

Hirtelen Plagg egy lökéssel bújt be Adrien inge alá, ugyanakkor Tikky hussanása rántotta meg Marinette vállán a kis táskát, s a párocska riadtan rebbent szét, ahogy az iskola könyvtárosa végighaladt a könyvespolcok között, csodálkozva megállva a fiatalok előtt.

– Agreste úr, Dupain-Cheng kisasszony? Mit keresnek itt? Az iskola már egy ideje véget ért.

Adrien nyerte vissza elsőként az önuralmát, felvillantotta a legjobb modell mosolyát.

– Kutatómunkát végzünk az irodalom esszénkhez, amit a jövő hétig kell leadnunk. Úgy gondoltuk itt kezdünk neki – Marinette csak állt s meggyőző mosolyt próbált magára ölteni.

A könyvtáros szkeptikusan emelte meg a szemöldökét.

– A számítógép ismeret szekcióban? – A pár megmerevedett, és próbálta kerülni a nő tekintetét, akinek sokat sejtető mosoly bujkált a szája szegletében. – Mindegy. Mindjárt záróra, szóval siessetek mindketten haza.

Sietősen távoztak a könyvtárból szorosan egymásba fonódó ujjakkal és lenyelhetetlenül gurgulázó nevetéssel az ajkukon.

Ahogy a pékség felé haladtak a járdán Adrien könnyedén felnevetett.

– Tudom nem fog hideg zuhanyként érinteni a dolog, és egész közhelyesen fog hangzani, de hozzád vagy hozzám megyünk ma éjjel?

Marinette nevetett.

– Hogy a hideg zuhanyként feltett kérdésedre válaszoljak, a te hatalmas ágyadat jobban preferálom, mint az én kis kanapémat. Plusz nálad kényelmesebben le tudunk zuhanyozni. Az enyém túl kicsi, hogy mindketten beférjünk.

A pékségen sikeresen átszaladva megmenekültek Sabine tukmálása elől („Adrien, van croissantunk. Egy növésben lévő fiatalembernek szüksége van az evésre, hogy egészséges és erős maradjon. Drágám miért viseled ezt a pólót, hát nem csomagoltál tegnap váltóruhát. A biztonság kedvéért pakolj többet") és sikeresen beslisszoltak Marinette szobájába.

Ahogy a csapóajtó lezárult Plagg és Tikky azonnal előröppentek a rejtekhelyükről és kettesben félrevonultak. Tikky még vetett egy futó pillantást Marinette-re, azután követte Plaggot az ő kis házilag készített vackába.

– Anyukád imádni-való. Szerinted örökbe fogadna? – kacagott föl halkan Adrien, és puha ölelésébe vonta Marinette-et. Pillangószárnyak verdestek a gyomrában, amikor a lány feje érintette a vállát és ajkai határozottan a nyakához közeledtek.

Marinette egy halk kuncogással támasztotta inkább a homlokát a fiúénak.

– Nos, anyukámat ismerve örömmel megtenné ha megkérdezed. De akkor hogyan járnánk? – mondta kedvesen.

– Ó ezt úgy értsem, hogy most járunk? – vágta rá játékosan, halovány csókot lehelve a lány homlokára. – Nem voltam tudatában. Nem kellett volna megkérdezzelek róla előtte?

– Azt hiszem ha két ember már megvallották egymásnak, hogy „szeretlek" onnantól egyértelműen együtt járnak. Mindenesetre Adrien Agreste lennél a párom? – A szőke elmosolyodott azzal a derűs és őszinte mosolyával, ami gyakran megremegtette Marinette térdeit.

– Persze, hogy lennék hercegnőm, büszkén lennék. Esetleg egy nap én tehetnék föl neked egy nagyon fontos kérdést? – Marinette kuncogott és elpirult.

– Nagyon előreszaladtál Cicusom. Mi lenne ha erről a megfelelő időben beszélnénk?

Adrien a homlokára tette a kezét és drámaian felsóhajtott.

– A Bogárkám visszautasította a lánykérésemet, ó istenem.

A fekete hajú szívből felnevetett.

– Fejezd be a színészkedést kis cicus, és segíts találni valami ruhát, amiben iskolába mehetek. Az utolsó dolog amire szükségem van az az, hogy az igazgató haza zavarjon mert megszegem az öltözködési szabályzatot. – A fiú kuncogott még magában miközben a szekrényhez kísérte őt. Átlapozott gyorsan a ruhák között és magában beszélt fennhangon illetve a látottakat.

– Túl nyúlós, túl szexi, túl rövid, nem karperec barát...

Adrien hangosan röhögött a joviális hangnemen.

– Nekem megfelel a szexi is. Mindegy mit viselsz, te vagy a legszebb lány az egész országban.

– Figyelj oda, mert a macska beszél belőled – nevetett a lány ( miközben elrejtette az egyre élénkebben pirosló orcáját) majd visszatért a kezelésre váró helyzethez.

Adrien engedte a pillantását kalandozni a polcok között, ahol felfigyelt egy halom papírra. Közelebb lépett, megfogta, hogy szemügyre vehesse mit is keres egy kupac papír a ruhák halmazában. Soha nem gondolta volna, hogy egy tucat Adrien fog farkasszemet nézni vele. Legalábbis nem azok a magazinfotók és hivatalos képek, amelyek hirdetőtáblákra kerültek föl.

Amit a kezében tartott az egy komoly stócnyi válogatás volt róla amit a barátai vagy családtagjaik készítettek az elmúlt pár évben. Képek ahogy nevet, hülyéskedik – erre elmosolyodott – néhányon egyedül volt, némelyiken Nino vigyorgott az oldalán, vagy Alya mutatott valamelyiküknek nyuszifület. Marinette is rajta volt egy csomó képen, mindegyiken félénk mosollyal az ajkán.

– Marinette?– kérdezte elbámészkodva – Miért vannak ezek a szekrényben?

A lány fölnézett, hogy mire utal a kérdező, és hatalmasra kerekedett a szeme, amikor észrevette, hogy mit szorongat a kezében. Hosszú fájdalmas nyögés szaladt ki a száján, mintha egy szögekkel teli székre ült volna.

– ÓNEMNEMNEMNEM, Ó NEM, Ó NEM, Ó A FRANCBA! Hát ide rejtette őket?– lengette meg a karját kétségbeesetten, mintha képzeletbeli legyekkel harcolt volna, miközben zagyvaságokat beszélt. Adrien nem emlékezett rá, hogy látta-e őt valaha ennyire földúltnak.

Elmosolyodott és rábámult a fotókra, hitetlenkedve megemelkedő szemöldökkel.

– Miért akartad elrejteni ezeket? Tök aranyosak.

– Most bezzeg ezt gondolod, hogy túl vagyunk egy sor kínos vallomáson. De mit gondolsz mit éreztél volna, ha belépsz a szobámba és a te arcoddal van kitapétázva az összes fal? Ugye azt gondoltad volna, hogy én vagyok a világ legnagyobb lúzere. Küldtem egy üzenetet anyunak, amikor a múzeumból jöttünk hazafelé, hogy szedje le gyorsan a képeket a falról, hogy elkerüljem ezt a kínos szitut – magyarázta olyan lelkesen, hogy néhány alkalommal nyál pattogott a szájából. Segítségül hívva az első keze ügyébe akadó ruhadarabot, belefúrta az arcát a megszégyenülés elől menekülve.

Adrien elemelte a tekintetét a fénykép halmazról és lágyan megkérdezte.

– Jól érzékelem, hogy nincs közöttük egyetlen modell fotó sem?

Marinette fölemelte a fejét a ruhából amíg a választ fogalmazta magában.

– Nos...Nem igazán bírom azokat – felelte édesen. – Ne érts félre, de te... vagyis azok a fotók nagyszerűek és tele volt velük a szobám. Aztán Alya meg én többet kezdtünk lógni veled és Ninoval, és rájöttem, hogy valójában semmit nem tudok rólad, és azok a fotók mind erre emlékeztettek. De aztán... – kuncogott halkan, amitől Adrien úgy érezte teljesen függőjévé válik ennek a gesztusnak. – Szóval barátokká váltunk – folytatta – és amikor jobban megismertük egymást, és tanúja voltam az igazi mosolyodnak amit sokkal jobban szeretek annál a fotósoknak villantott műmosolynál. Szóval lassan egyesével lecseréltem a profi beállított képeket autentikusabbakra.

Adrien csak állt egy egész percig elakadt lélegzettel. Amióta az anyja nem volt, vágyott a szeretetre, sóvárgott az emberi gondoskodásért. Meghalt volna, hogy valaki figyeljen oda rá.

RÁ.

Nem a tökéletes, apja által kreált bálványra, hanem az egyáltalán nem tökéletes fiúra, akit az a maszk rejtett. És most itt ez a csodálatos fiatal lány, aki mindezt felajánlotta neki. Adriennek. Annyira figyelmet szentelt neki, hogy észrevette a mosolyok közötti eltérést és a hitvány fiút választotta a hibátlan báb helyett. Őt szerette.

A lány csak bámult rá, szorongatva a kézzel készített megkötős ruhát. Egy skarlátvörös nyakba kötős felsőt, ami hosszú, hullámzó fekete szoknyában végződött, csinos fehér pöttyökkel tarkítva.

– Ezt kellene választanod – lehelte halkan, miközben képtelen volt levenni a szemét a lány arcáról.

– Hogy?– bólogatott lassan Marinette, kábultan vissza bámulva a zöld szemekbe.

– Ez a ruha, amit készítettél valami gyönyörű. Sőt tökéletes – vigyorodott el majd a halomra bökött – és ez itt, többet jelent nekem, mint gondolnád.

Marinette szeme még jobban elkerekedett és a ruhát is szorosabban ölelte magához a vallomást hallva.

– Mi?– tátogott elképedve – Te nem gondolod, hogy félelmetes, hogy a szobám dugig van a képeiddel?

Adrien jópofán felháborodott a kérdésen.

– Ha megengedem Plaggnak, hogy körbevezessen az én Katica „szentélyemben", amikor haza értünk, akkor tutira nem fogod rosszul érezni magad. Oké? – válaszolta a szabad karjával megölelve a lányt s homlokát az övének támasztotta.

Marinette nem tudta visszatartani a kacarászást, így az előtte lévő széles mellkasba fúrta a fejét. – E...ez most komoly?

– Bizony – mondta, jól megnyomva a „B" betűt. – Megvan az összes király promó cucc, az akció figurák, még egy kis szétnyitható jojó is, ami fejhangon ezt fuvolázza „Viszlát, kis pillangó"

Marinette szívből jövő nevetést hallatott, s szabad kezébe temette az arcát.

– Olyan gáz amit művelünk, nem?

– Gáz, de szerelmesek vagyunk, szóval mindegy – ragyogott föl Adrien arca, s csak nehéz ellenállás hatására nem kapott a lány keze után, akár egy valódi macska.

E-helyett egy másik kellemes dolgot tett. Fölemelte a saját kezét, hogy megcsókolhassa a lány arcát, aztán gyengéden megsimította a hüvelykujjával. Jóváhagyásra várva kereste a tekintetét, amit meg is kapott. Marinette lehunyta a szemét és kissé megemelte a fejét válaszul a ki nem mondott kérdésre.

Adrien először gyengén nyomta ajkát az övére. Az alany halkan felnyögött az ölelésétől és megadva a lehetőséget a csók komollyá válására szorosan ölelte magához a reszkető kis testet. A partnere elégedetten sóhajtott, majd a legközelebbi székre hajította a ruhát, hogy boldogan viszonozza a fiú ölelését, így az a kezeivel elégedetten túrt bele a selymes hollófekete tincsekbe

Csókjuk egyre erőteljesebbé és kétségbeesettebbé vált az évekig tartó várakozás és az (akaratlanul is kölcsönös) vágyakozás hatására.

– M...Marinette – súgta Adrien két csók között. – Annyira... boldog...vagyok... hogy... te vagy...

Marinette boldogan felsóhajtott, majd a maradék távolságot is leküzdötte kettejük között ahogy megragadta a fiú ingének a gallérját és annál fogva a szekrény belsejébe préselte őt. A szőke meglepetten nyögött, majd ugyanolyan hévvel válaszolt.

Marinette szekrényének a mélyéről rövidesen mély dorombolás hallatszott.

-o-o-o-O-o-o-OO-o-o-o-O-o-o-o-

Na itt is van.

Ha hiba vagy szóközkizabálás van légyszi szóljon valaki, olyan gáz mindig egy pár nappal utána felfedezni, hogy megint megszivatott a wattpad ördöge.

Köszönöm, hogy elolvastad, még van egy rész hátra <3

A csúszás-->

Ú basszus hol is kezdjem :D

Az elmúlt hét valami érdekes köddel az agyamon telt el, de tényleg. 8 óra alvás után is gyakorlatilag állva aludtam bárhol bármikor

Ebben a ködben valahogy a fordítás az utolsó fejezettel telt el, és péntek este vertem a fejem a falba, hogy az egész heti meló semmit nem ér, mert az aktuális 12 oldal még ott vigyorog rám genyán -.-

Kezdhettem neki szombaton és mostanra végeztem vele. 

Pozitiv gondolat, hogy az utolsó rész hamar meglesz vasárnap , mert már a felével múlthéten kész voltam :D