Az Agreste rezidencia felé vezető úton alig szóltak egymáshoz.

Adrien és Marinette csak ültek egymás mellett a hátsó ülésen, és akkora távolságot tartottak egymástól, amekkorát csak emberileg lehetséges volt a karperecekkel a kezükön. A majdani pirosság maradványa még le se lohadt róluk, s minden alkalommal, amikor a pillantásuk véletlenül egymásra talált, egy újabb réteg pír terült el az orcájukon.

Végül a „Gorilla"vetett véget a nyomorúságuknak azzal, hogy felkanyarodott az autóval a rezidenciába vezető felhajtóra. Marinette nagy sóhajjal kiengedte az addig visszafojtott lélegzetét. Észre sem vette, hogy benn tartotta a levegőt, amikor átsiklott a másik ülésre, hogy Adrien után kicsusszanjon az autóból. Közben azért fohászkodott,hogy a gyomrában fickándozó feszültség alább adjon.

Az istennek nem tudta kiverni a fejéből azt a csodálatos érzést, ahogy Adrien keze a csípőjére siklott és a falhoz emelte, majd ott tartotta. Újra meg újra átélte, hogy az ujjai az övéi után kapnak és összesimulnak. Érezni vélte a lélegzetét a nyakán. Beleborzongott ahogy gyengéden biztató szavakat suttogott a fülébe, hogy figyelmen kívül hagyja a közönségüket. Egyetlen édes pillanatig úgy érezte, mintha ők ketten egy pár lennének, olyan csodálatos érzés volt, mintha csak ketten lebegtek volna a saját kis szappanbuborékjuk belsejében.

Nézte, ahogy a fiú figyelmesen igazodik az ő apró lépteihez, s így haladnak egymás mellett felfelé a lépcsőn.

Adrien a szeme sarkából végigmérte a lányt, s halványan elmosolyodtak, amikor tekintetük egymásra talált.

– Készen állsz belépni a sárkány barlangjába?

– Annyira nem lehet rossz – kuncogta válaszul Marinette. – Annyira biztos nem, mintha valakihez ok nélkül odaláncoltak volna.

– Ha tudtam volna, hogy így végre kellemesen érzed magad – felelte pajkos mosollyal. – Már megtettem volna.

A lánynak kellett legalább tíz másodperc, hogy visszanyerje a lélekjelenlétét és viszonozza azt az önelégült mosolyt, amit kapott tőle míg kinyitotta előtte az ajtót. Előre engedte, mégis ő a ház ura, s belépett mögötte még mindig az utolsó mondatot ismételgetve a fejében. Próbált rájönni, hogy mit is akart ezzel elérni, amikor egy szigorú és hűvös hangtól hirtelen megrezzent.

– Adrien!

A fiú abban a másodpercben megmerevedett mellette, s ujjait érezhetően szorosabbra fonta a lány kezén.

– Szia Apa. Emlékszel Marinette-re? Megnyert néhányat a pályázataid közül.

– Ó igen. Dupain-Cheng kisasszony. Meg kell mondjam mekkora megkönnyebbülés számomra, hogy annyi tizenéves lány közül a sors éppen őt választotta. Legalább a megfelelő fej ül a vállain és nem lesz rossz hatással rád a szokásos ismerőseiddel ellentétben.

Marinette érezte ahogy a harag elönti a zsigereit, s kezeit ökölbe szorította a teste mellett tehetetlen dühében.

Adrien ugyan megrándult az ujjai váratlan szorítása alatt, de túlságosan összpontosított a saját érzelmeinek a kordában tartására.

Semmi jó nem sülne ki abból, ha megmondaná a véleményét az apjának, ezt már a saját bőrén megtapasztalhatta. Egyetlen alkalommal állt ki magáért közvetlenül az anyja halála után, de annak a sikere is javarészt Nathalie-n múlott. Ő volt aki átalakította a napirendjét és megszervezte neki, hogy állami iskolában tanulhasson anélkül, hogy keresztülhúzná az apja értékes számításait vele kapcsolatban.

Mielőtt a fiatalok bármit is mondtak, vagy válaszoltak volna, Gabriel lassú kimért léptekkel elindult feléjük lefelé a lépcsőn. Minden egyes lépése drámai visszhangot vert az üres előtérben, hangsúlyozva a fiatalok lelkében vergődő érzelmeket. A divatmogul letudta a közötte és a tinédzserek közötti távolságot, kezeit a tőle megszokott merev pózban összefonta a háta mögött és a már jól bevált szigorú arckifejezést öltötte magára.

– A fotózás tematikájába sajnálatos- mód zavar csúszott, de úgy látom a végén jól sült el. Megfeleltek a ruhák – állapította meg.

Marinette-nek kellett pár másodperc, hogy elfojtsa Gabriel Agreste előtt, hogy mennyire nagy hatással volt rá az egyetlen fia bőrszerkós és bakancsos látványa.

Ha Adrien észre is vette a barátja hangulatában bekövetkezett változást, érthető okokból nem kommentálta azt. Ehelyett figyelmen kívül hagyva az apja elismerőnek ható megjegyzését, óvatosan előhozakodott a távozásuk gondolatával.

– Azt terveztük, hogy vacsoráig a szobámban videojátékozunk – közölte olyan visszafogott és félénk hangon, amelynek nem volt helye egy tizenhét éves fiú szájában, és ettől a nyilvánvaló érzéstől Marinette gyomra teljesen felkavarodott. – Jó lesz ez így?

– Természetesen – válaszolta Gabriel az apai szeretet leghalványabb szikrája nélkül. – De először szeretnék egy pillantást vetni a helyzetedre. Hogy sikerült megúszni eddig?

A váratlan kérdés annyira meglepte Adrient, hogy csak szó nélkül meredten állva hagyta, hogy az hosszú és hideg ujjai közé vegye a kezeit. Alaposan szemügyre vette a bőrt, majd elégedett hűvös mosolyra húzódott az ajka.

- Nagyszerű. A fém nem sértette fel sehol. Igazán fájna, ha Photoshoppolni kellene a képeidet emiatt. Adrien egy pillanatra azt hitte, hogy apja aggodalmát fejezi ki vele kapcsolatban, de tévedett. Gabriel azonban még nem végzett a hangulatuk hullámvasutaztatásával. Előhúzott a zsebéből két bársonyos anyagú szövetcsíkot, amik második pillantásra is karkötőknek látszottak.

– Tessék! – nyújtotta oda. – Nem engedhetjük, hogy sérülten kerülj ki ebből a szituációból, szóval készíttettem egy csuklópántot, ami megvédi a bőrödet attól, hogy a fém kikezdje. Viselned kell amíg le nem szedik a bilincseket. Csak egy kis elővigyázatosság a jövendőbeli fotózások érdekében.

Adrien kinyújtotta a szabad kezét és elvette az apjától a pántot. Zavartan meredt a tenyerében heverő két pántra.

– Apa, miért van kettő belőle?

– Ha egyszer megvágják az anyagot, a maradék mehet a hulladékba, így gondoltam a barátod értékelni fogja ha ő is kap egyet. Vagy nem kellett volna figyelmesnek lennem? – vonta föl a szemöldökét szigorúan.

Marinette próbálta figyelmen kívül hagyni a barátja éles lélegzetvételét. Egyszerűen odanyúlt a szabad kezével, és elvette az egyik pántot a fiú nyitott tenyeréből. Ujjai kellemesen bizseregtek a bőrének puha érintésétől, amikor felhúzta Adrien hozzáláncolt kezére az anyagot és gyengéden a hideg fém alá illesztette.

A szőke remegő ujjakkal viszonozta a gesztust. Marinette utálta a számára oly kedves zöld szemekből sütő fájdalom minden unciáját. Nyelt egy nagyot, hogy visszafojtsa azokat a szavakat, amik szíve mélyéről kikívánkoztak az embernek, akit oly sokáig bálványozott. Ennek a bálványnak a fénye, most annál inkább fogyatkozott, minél közelebbről ismerte meg a fiát.

– Ez nagyon figyelmes öntől Agreste úr, igazán köszönöm – válaszolta a lány csendesen, a haragját visszanyelve. Mielőtt még az apa válaszolhatott volna Adrien gyorsan reagált a helyzetre.

– Köszönjük apa, most ha megbocsátod, nagyon szeretnék már visszaváltani a megszokott ruháimra.

– Nagyszerű – hagyta gyorsan jóvá Gabriel, s nekik hátat fordítva megindult ugyanazokkal a kimért lépésekkel, amikkel nemsokkal azelőtt érkezett.

Marinette a bőre alatt forrongó indulattal követte Adrient a szobájába. Amint becsukódott mögöttük az ajtó a fiú megragadta a fekete hajú feszült vállait. A lány vékony vonallá préselte ajkait, alig akarta tudomásul venni, hogy a használhatatlanná tett kezét Adrien szintén lebilincselt keze szorosan közrefogja. Ez a mozdulat már mélyen belevésődött a kapcsolatukba. A szőke a szabadon maradt kezével óvatosan simogatni kezdte a lány karját.

– Minden oké?

- Ez mindig így van? - hagyta figyelmen kívül a kérdést. – Mindig ezt csinálja? –kérdezett vissza elcsukló hangon.

– Mire gondolsz?

– Mindig ennyire formális, ilyen közömbös? – a szavak amik a szívét nyomták, maguktól gördültek le a nyelvéről véget nem érőn.

– Ne aggódj, majd hozzászoksz – vonta meg a vállát Adrien, és benyúlt a táskájába, hogy kiszedje belőle a civil ruháit, amit még előző éjjel készített neki a lány.

Marinette-nek elakadt a szava a választól. Az volt az érzése, hogy a szívét egyre kényelmetlenebbül nyomja egy ismeretlen érzés.

– Hogy lehet megszokni egy ilyen szörnyű dolgot? Adrien ez nagyon nincs rendjén. Ez...ez....ez....

– Ne aggódj! Oké? Tényleg minden rendben van. - A lány felsóhajtott és megdörzsölte a karját, amíg a szőke elfordult a szekrényéhez – már amennyire a rövid lánc engedte – és kivett belőle egy melegítőalsót.

– Sajnálom – mondta hirtelen a lány, ráeszmélve a helyzetére. – Nincs jogom ítélkezni.

A szőke elmosolyodott, kezében tiszta ruhákat szorongatott, a tetején egy nagyon ismerős sállal. Máig nem volt semmi elképzelése róla, hogy két évvel ezelőtt hogyan cserélődött el az a bizonyos születésnapi ajándék. De mivel az apja sem mondta el, ez egy újabb fekete pont volt számára.

– Ó még mindig megvan ez a sál? – bukott föl belőle a kérdés, amitől Adrien kissé zavarba jött.

– Hát igen, hisz ez a kedvencem. Miért?

A lány zavartan megköszörülte a torkát, majd szó nélkül elvette a felé nyújtott sálat, és a szemét eltakarva a fejére kötötte azt. Karja követte a mozdulatokat, amivel a szőke gyorsan kibújt a fotós felszerelésből és átváltott a sima melegítőnadrágra.

A szövetek susogása abbamaradt, s Adrien keze kioldotta a sálon a csomót. Ujjai gyengéden visszasimítottak néhány elszabadult tincset a feketehajú füle mögé és megeresztett felé egy laza mosolyt is.

- Túl sokat aggódsz miattam Marinette. Jól leszek, most ideje, hogy te is átöltözz.

Csak egy vérszegény bólintásra futotta az ámuldozó leányzótól, annyira beleégett az elméjébe a fekete nadrágban és sima szürke pólóban lézengő Adrien Agreste látványa.

Amíg a srác átmenetileg megfosztatott a szeme világától, addig Marinette gyorsan visszavedlett a kis nyári felsőjébe.

Adrien a maga részéről arra használta fel ezeket az értékes perceket, hogy rendbe szedje összekuszálódott gondolatait. Olyan sok időt töltött együtt Marinette-el, hogy az végre megnyílt neki és megmutatta az igazi valóját. Soha nem gondolta volna, hogy képes felé barátságnál többet is érezni, de minél több időt töltöttek el együtt, annál jobban tetszett neki a lánynak ez az új arca. S el kellett ismernie, hogy a szíve bizony ki- kihagyott néhány ütemet, amikor egymásra pirultak bizonyos szituációkban. Ugyanakkor bűntudat gyötörte. Két évvel ezelőtt szerelmet és rajongás lobbantott föl benne az ő Bogárkája, ám ezen a területen azóta sem ért el semmilyen előrelépést. Még mindig szerette őt és meg akarta védeni minden veszélytől, de be kellett vallania magának, hogy Marinette-et is a szívébe zárta. Betelepedett oda, elfoglalta a maga helyét a közös élményeik által, és már túl mélyen volt ahhoz, hogy visszakozzanak miatta.

– Végeztem, idenézhetsz! – szakította ki a kedves hang a gondolataiból. Adrien remélte, hogy nem veszi észre a pírt, ami kétoldalt fölkúszott az arcára. „Mindig ilyen elragadóan nézett ki?"Csuklott föl magában.

A lány éppen őt nézte várakozóan a hosszú sötét szempillái alól, alsó ajkára félig ráharapva. Adrien térdei hirtelen elgyengültek.

– Én, um. Mit akartál játszani?

– Mindegy – válaszolta halkan. – Van itthon bármi rágcsálnivaló? Valójában kicsit éhes vagyok.

A fiú olyan messzire nyújtózott amennyire csak lehetséges volt, hogy bekapcsolhassa a játék konzolt.

- Kell lennie némi gyümölcsnek és sajtnak a mini hűtőben, szolgáld ki magad! Oh bocs, nem fog menni – tette hozzá gyorsan. Bekapcsolta a játékgépet és a tévét, majd mindketten fölálltak és elsétáltak a minihűtőhöz. Marinette közben végig azon tanakodott vajon Tikkinek megfelel-e, hogy ha egy napig nem kekszet vagy süteményt eszik. Amíg Adrien felmérte a hűtő tartalmát, a lány megkísérelt egy gyors pillantást vetni a kis erszényébe.

- Rendben leszek, ne aggódj! – tátogta neki a kis kwami diszkréten.

Percekkel később minden aggodalma – hogy fogja megetetni a kis barátját – tovaszállt, ahogy elmerültek Adriennel egy életre halálra menő Mario Kart küzdelemben.

Egy órát játszhattak lázasan versengve egymás ellen, amikor hirtelen Nathalie megköszörülte a torkát a hátuk mögött, majd várakozón nézett le rájuk egy szórakozott mosollyal az ajkán.

– A vacsora tálalva, Adrien – mondta szigorú hangon, ami éles ellentétben állt az arcán csücsülő derűvel.

Marinette azonnal kővé dermedt, a fiú számára teljesen nyilvánvaló okból.

– Ne aggódj. Ő soha nem eszik velem. Csak magunk leszünk.

A lány bólintott, s hagyta, hogy kezére ujjak fonódjanak és végigvezessék őt a folyosókon át az étkezőig. Még egy bátorító mosolyt is kapott, amikor Adrien félretolta az étkező súlyos fa ajtaját...aztán a földbegyökerezett a lába a küszöbön.

- Estét Adrien. Dupain-Cheng kisasszony – köszönt Gabriel Agreste hideg és személytelen hangon.

Ezzel kezdetét vette a legkínosabb vacsora, amin Marinette valaha is részt vett.

Ő és Adrien egymás mellett ültek az asztal szélén, és kínos csöndben ettek. Gabriel a hosszú étkezőasztal másik végén volt teljesen belemerülve valamibe, amit a tabletjén olvasott.

Egy idő után megszólalt a maga erős és szigorú hangján, miközben tekintetét el sem szakította a kijelzőről.

– Remélem megérted, hogy a fölöslegesen elvesztegetett idő miatt szorosabbra veszem a jövőben az órarendedet.

Adrien villája megállt a tányértól a szájáig tartó mozdulat kellős közepén és szelíd megdöbbenéssel nyögött fel.

– Ho...hogyan?

- Nyilván szükséged van valami konstruktívabbra, hogy a hétvégéken távol tartsd magad a bajoktól. Ebből kifolyólag megkértem Nathalie-t, hogy szervezzen neked néhány további fotózást és hegedű órákat is a következő hetekre.

Természetesen Gabriel továbbra sem vette a fáradságot, hogy fölnézzen, miközben a fiához beszélt, különben észrevette volna, ahogy Marinette ujjai teljesen elfehérednek olyan szorosan markol rá a villájára. Vállainak tartása megkongatta a vészharangokat a barátja elméjében.

- A múzeumban voltunk! - vicsorogta az összeszorított fogakkal. Ez annyira meglepte a férfit, hogy bármit is olvasott előtte, kérdő pillantással nézett föl a lányra.

– Hogyan?

– Teljesen megérteném a büntetést, hogy ha Adrien vandálkodott vagy lopott volna, vagy bármilyen esztelenséget tett volna uram – mondta kétségbeesetten próbálkozva, hogy az udvarias hangsúlyt megtartsa. – De egy múzeumban voltunk! Adrien nem tett semmi olyat, amivel kiérdemelne egy ilyen tisztességtelen büntetést.

Egy pillanatig Adrien nem tudott mit tenni, csak elképedve bámulni a barátjára. Volt valami abban, ahogy a lány állta az apjának a tekintetét, ahogy a vállát egyenesen tartotta, ahogy az állát büszkén előreszegte, megtagadva azt, hogy akár egy pillanatra is fejet hajtson előtte.

Végül miután a férfi visszanyerte a lélekjelenlétét a hirtelen ért támadás után, letette a villáját a tányérjára és az ujjai hegyét sátorként összeérintette maga előtt az asztalon.

– Nos. Azt hiszem tökéletesen alkalmas vagyok arra, hogy megítéljem mi tisztességes, vagy mi nem, ha a fiam fegyelmezéséről van szó, Dupain-Cheng kisasszony.

Marinette olyan gyorsan pattant föl, hogy Adriennek esélye sem volt reagálnia. Mindkét kezével lendületesen az asztal lapjára csapott ezzel kiadva magából az addig felgyülemlett feszültséget. Ami ekkor történt az mindannyiuk számára váratlan fordulat volt. Ahogy a lány az asztalra csapott, mindkét keze a tányérja két szélét érte, erre rá csapódott a lendülettől Adrien hozzáláncolt keze olymódon, hogy mindkettejüket beterítette a saját vacsorájuk maradéka.

Étel darabkákkal a hajában, a fejétől a lábujjáig remegve bámult le Gabriel Agreste-re olyan lángoló tekintettel, hogy Adrien esküdni mert volna, hogy az apja összerezzent a székén.

- Minden tisztelettel Uram! - forrongott az indulattól. - Adrien a legkeményebben dolgozó ember akit ismerek. Nem csak modell, de az iskola egyik éltanulója, ezenkívül őrült mennyiségű szabadidős tevékenysége van, és mégis valahogy mindenben kitűnően helytáll. Az osztályunk legjobbja és annak ellenére, hogy szorgalmasabban dolgozik mint egy méh mindig szakít időt, hogy a társainak segítsen.

„Plusz heti három-négy alkalommal megmenti Párizst" – tette hozzá gondolatban Adrien, mielőtt óvatosan meghúzta Marinette ruháját, hogy lenyugodjon. Természetesen eredménytelenül.

– Büszkének kellene lennie a fiára – folytatta mellőzve az éles lélegzetvételt a jobbján. – Ahelyett, hogy megbünteti valamiért, ami abszolút nem az ő hibája. EZ! – emelte föl a megbilincselt kezét, ezzel a fiúét is mozgásra kényszerítve. – Egy hétéves gyermek kedves csínytevésének az eredménye. Egy kislányé, akire vigyáznunk kellett, mert Adrien merő kedvességből fölajánlotta, hogy segít, és ha maga nem is büszke rá nem érdekel, mert tudom, hogy én az vagyok. Az összes barátja büszke rá.

Csend lett. Akkora, hogy egy leejtett gombostű is zajt csapott volna.

Úgy tűnt Marinette végre ráébredt, hogy mit csinált, mert vissza ereszkedett a székére és makacsul kerülte Adrien tekintetét. Gabriel megfejthetetlen arckifejezéssel bámulta a fiatalokat, majd egy idő után lassan, vontatottan szólalt meg.

- Tisztában vagyok a fiam veleszületett tulajdonságaival, de úgy fest talán...félre informálódtam a bilincsek felkerülésének a körülményeiről. Azt gondoltam a butaságotok és meggondolatlanságotok eredménye lett. Azt hiszem ha az ilyenek nem válnak rendszeressé, ez egyszer szemet hunyhatunk fölötte. Ha megbocsát most várnak az üzleti ügyeim. Adrien tőled a maximumot várom el holnap is. Jó estét.

Gabriel egyéb komment nélkül hagyta el a helyiséget. Egy megdöbbent Adrient és egy reszkető Marinette-et hagyott maga mögött. A fiatalember óvatosan felsegítette a székéből a lányt és visszakísérte a szobájába, egyre jobban aggódva a rájuk telepedő súlyos csend miatt. Amint Adrien szobájának az ajtaja becsukódott mögöttük, a fiú egy ismerős rántást érzett a bilincsen. Aggódó pillantást vetett a barátjára, akinek a térdei úgy tűnt, hogy felmondták a szolgálatot és összecsuklottak alatta. Hátát az ajtó lapjának vetve lehorgasztott fejjel ült csendben. Az aggodalomtól összefacsarodott gyomorral hajolt le mellé és fogta meg óvatosan a lány vállait.

– Jól vagy?

A lány elmosódott pillantást vetett rá könnyben úszó harangvirág-kék szemeivel.

– Annyira sajnálom Adrien – csuklotta szipogva. Vállai erősen megremegtek. – Az apád most gyűlöl engem. Teljesen bolondot csináltam magamból és kínos helyzetbe hoztalak téged, és ...

Adrien másodpercekig csak tátogni tudott úgy meglepődött a lány arcán legördülő forró könnyek látványától. Tényleg ennyire értékelte volna a barátságukat, hogy az őt ért igazságtalanság puszta gondolatától is ennyire kiborult?

– Hé, Hé, nyugodj meg! – Marinette megbilincselt kezének ujjai ráfonódtak a fiú csuklójára és egy apró nyüszítés csusszant ki az ajkán.

– Teljesen megérteném ha most megutáltál volna. Csak tönkretettem a dolgokat közötted és az apád között.

Adrien a lány homlokához érintette a sajátját és megnyugtató hangon kezdett duruzsolni neki.

– Hogyan gyűlölhetnélek ezért. Őszintén szólva ez volt a legnagyszerűbb dolog, amit valaha tettek értem.

A lányt ezek a szavak visszarántották a valóságba és megdöbbenést csaltak az arcára.

– Mit?

– Kiállni az apám ellen, mint te – válaszolta kiemelve minden szót. – Ilyen csodálatos dolgokat mondani neki rólam, mint te. Kicsit őrült dolog, de nagyon bátor. Úgy értem legalább olyan bátor voltál, mint Katica.

Marinette a kézfejével megtisztította az arcát és a könnyein át rá bámult.

– Te tényleg ezt gondolod? – a lány végtelenül sebezhetőnek tűnt abban a pillanatban. Adrien egy csontropogtató ölelésbe vonta, szabadkezét a derekára szorítva, és orrát a hajába temette.

– Tényleg ezt gondolom. Mindent köszönök Marinette.

A lány teljesen megnyugodott az ölelésében. Még halkan szipogott párat és a fejét a vállára ejtette. Az arca beletoccsant valamibe, ami a fiú vállán foglalt helyet. Hangosan felkuncogott.

– Olyan undorítóak vagyunk.

– Nem az én művem – suttogta Adrien még mindig tartva az ölelést. – Nem az én hibám, hogy HULK lezúzta a vacsinkat.

Ez a beszólás betette azt a bizonyos kaput. Mindketten éktelen nevetésben törtek ki, ezzel lassan feloldva azt a görcsöt ami a vacsora alatt gyülemlett föl bennük a gyomruk tájékán.

Egy darabig még együtt nevettek a maradékkal beterített mivoltukon, s csak akkor álltak le amikor éles kopogás harsant a szoba ajtaján. Adrien remegő lábakkal állt föl, letörölve a nevetés okozta könnyeit, és ajtót nyitott, hogy fölfedje Nathalie-t aki egy kis csomagot szorongatva állt a küszöbön.

– Estét Adrien. Apád úgy vélte, hogy te és Dupain-Cheng kisasszony szeretnétek lezuhanyozni, és lemosni a fotózás, valamint a vacsora nyomait magatokról. Apád ezért ezt a fürdőruhát küldi, hogy segítse a kettőtök dolgát. A piszkos ruhákat csak hagyjátok az ajtó előtt, a személyzet majd gondoskodik róla.

Adrien úgy érezte, hogy menten fölforr az agyvize, amikor a kis csomagot elvette Nathalie kezéből egy gyors köszönöm-öt hadarva érte.

– Van benne valami. A hajunk ragad a lakktól és minden porcikánk ki van sminkelve és akkor még nem is ejtettem szót a zöldségekről és a szószról. Egy zuhany eszményi lenne, mit gondolsz? – emelte ki a ruhadarabot a szatyorból. Marinette mélyen belevörösödött ahogy elképzelte maga előtt Adrient egy szál alsóban.

– Igazad van – felelte mohón és elvette tőle a maréknyi kék anyagot. Az addigi rutinjuknak hála a ruháiktól pillanatok alatt megszabadultak felváltva a megszokott módszerrel. Nemsokkal később, ahogy Adrien levette a szeméről a sálat, szembe találta magát egy szemérmesen ácsorgó lánnyal, aki az apja által adott fürdőruhát viselte.

Egy egyszerű pánt nélküli darab volt, majdnem olyan kék árnyalatban, mint a viselője szemszíne. Az anyag elől elég ráncosan lett összevarrva, ezzel egyfajta gyűrött hatást létrehozva. A lány erősen belepirult a néma pillanatba, amiben Adrien csak állt kiszáradt szájjal őt bámulva. Végül Marinette kényelmetlenül feszengeni kezdett.

– M... most akkor jó ez így?

A fiú nyelt egyet, hogy megpróbálja elterelni a figyelmét arról a hirtelen elé táruló, nagy mennyiségű meztelen bőr felületről, amit eddig nem látott a lányból.

– Lenyűgözően nézel ki Marinette.

A fekete hajú közben erősen koncentrált arra, hogy ne kezdjen el fantáziákat szövögetni Adrien Agreste kidolgozott testének látványától. A fiú egyetlen úszónadrágra vetkőzve várta a közös tusolást.

– Akkor essünk neki – suttogta rekedten Marinette.

A piszkos ruhákat és a csuklóvédőket kihelyezték a folyosóra, hogy a személyzet mihamarabb kitisztítsa és megszárítva visszahozza nekik azokat, utána kéz a kézben bevették magukat a hatalmas fürdőszobába. Szaporán lüktető mellkassal léptek be az ajtón, ahol Adrien kínosan feszengve fordult a lányhoz.

- Nem kéne hülyén éreznünk magunkat ugye? Hisz a strandon is ugyanezt viselnénk, csak ott még több-száz ember előtt.

Marinette kuncogott. A bíborvörös pír az arcán volt még akkor is amikor kivette hajából a szalagokat és hagyta a vállára omlani fekete tincseit.

– Azt hiszem igazad van. Szerinted az oké ha ezeket nedvesség éri? – kérdezte fölemelve a karpereces kezét. A fiú szemei elkerekedtek a felismeréstől, majd szinte azonnal született egy megoldás a fejében a helyzetre.

- Ott a pont. Biztos nem örülnének a múzeumban, hogy ha némi rozsdával gazdagodna az antik hatás, de van egy ötletem. Menjünk oda. A lány csodálkozva figyelte a leleményességet, ami az egyik fürdőszobai fiókból előrántott piros alapon fekete pöttyös zuhanysapkából néhány szempillantás alatt frappáns kis védelmet hozott létre a kezükön fityegő kényes fémtárgynak. Amikor végre elkészült a művével elégedetten vette szemügyre.

– Voila! Máris vízálló!

Percekkel később a fúvókákból ömlött rájuk a kellemes meleg víz a "tíz zuhanyzóval felérő" hatalmas fürdőszobában. Elmosta a nap minden szennyeződését, beleértve a hajfixáló szereket, sminket, ételmaradékot, amiket keringő örvénnyel nyelt magába a lefolyó. Ezalatt mohón dörzsölték magukra a gazdagon habzó tusfürdőt a szabad kezükkel.

Marinette élvezte kicsit a tisztaság érzését, majd pillantása a polcon lévő samponos flakonra siklott. Egyéb körülmények között inkább passzolta volna a hajmosás gondolatát, de elképzelte ahogy a hajlakk maradványoktól ropogni fog a haja szárítás után. No meg persze a tincsekből majdan előkandikáló brokkolidarabka gondolata sem volt túl vonzó számára.

– Am. Adrien? É...én remélem ez nem túl nagy kérés, de egy kézzel nem tudom megmosni a hajamat és úgy vélem még maradt benne némi szósz is.

- Megengeded? – kérdezte, majd felnyúlt a polcra és a lány szabad kezébe adta a sampont, aki szó nélkül vizslatta őt. Kereste rajta a kényelmetlen érzést, de nem találta rajta a halovány jelét sem. Csupán a végtelenül kedves zöld szempár bámult vissza rá a valódi vágyát tükrözve felé, hogy segíthessen neki.

– Persze – motyogta halkan, s megfordult.

Igazi csapatmunkával dolgoztak össze a szabadon maradt kezeikkel. Adrien gyengéd és gondoskodó mozdulatokkal habozta fel a sampont a lány haján, majd segített neki alaposan kiöblíteni azt.

– Te aztán tudod mit csinálsz – motyogta Marinette fennhangon.

– Tudod, nem lehet úgy felnőni a sminkesek és a fodrászok között, hogy ne ragadna rád néhány szakmai fortély – mosolygott nagyot a megjegyzésre. Marinette rutinosan végigfuttatta az ujjait a haján, hogy mindenhonnan alaposan leöblítették-e a habot, majd fölnézett.

– Szeretnéd, hogy én is segédkezet nyújtsak neked?

- Mennyei lenne – válaszolta boldogan és megragadta a luxuspalackot, hogy egy keveset öntsön belőle a kezébe. Megpróbálta leutánozni a fiúnak a mozdulatait, masszírozni a szőke üstökét, beledörzsölni a szert a tincsei mélyébe. Körmeit is végigfuttatta a fejbőrén, s meglepetten vette észre, hogy Adrien behunyt szemmel élvezi az osztatlan figyelmet. A zuhany csobogásán túl lassan de egyre intenzívebben hallatszott egyfajta morgó hang, ami a fiú mellkasából szűrődött ki.

Marinette elképedve megállt egy mozdulat közepén.

– Adrien...te...dorombolsz?

A kérdezett lehunyt szemei fölpattantak, s hirtelen több árnyalattal pirosabb lett a bőre.

- N...nem? – válaszolta bizonytalanul, de határozottan kerülve a lány tekintetét.

– Akkor mi volt ez a ...furcsa hang? Olyan vibráló volt – kuncogta Marinette, ujjaival folytatva az imént megszakított tevékenységet. A fiú elégedetten sóhajtott, s a szemei is visszacsukódtak.

– Ne... nem tudom. Talán van valami a vízzel

- Oké – hagyta veszni a témát óvatosan a lány, de azért elraktározta elméjében az esetet. Végtére is az egyetlen kézenfekvő magyarázat túl nyilvánvaló lett volna ahhoz, hogy filózzon rajta. Mert nem lehetett annyira szerencsés, hogy az a srác, akiben a végtelenségig megbízott, és az akibe immár két hosszú éve szerelmes volt, egy és ugyanaz a csodálatos fickó lehessen. Két lenyűgöző ember egyetlen álomcsomagolásban? Ilyen szerencséje még Katicának sem lehet, ezt a karperecek megléte cáfolta.

Miután mindketten a fejük búbjától a lábujjukig megtisztultak, csendesen léptek ki a zuhanyból, és vastag meleg törölközőkbe csavarták magukat.

Sietve kapták magukra a pizsamáikat. Marinette vitt magával egy szürke jóga nacit és egy ujjatlan rubin-piros topot. Fogat mostak, megfésülködtek, és a szobába visszatérve egymás mellé huppantak az ágyon.

Eközben a ház személyzete már vissza is juttatta nekik a csuklóvédőket, amiket Adrien óvatosan felemelt és felhúzott mindkettőjük kezére.

– Jobban vagy Marinette?– kérdezte gyengéden.

- Egy kicsit – felelte halkan. – Még mindig szörnyen érzem magam amiatt, hogy kiabáltam az apáddal. Ez annyira nem vall rám.

Figyelembe véve, hogy a bilincsek még mindig egymáshoz kötötték őket, Adrien lassan lecsusszant az ágyán és megpróbálta magához ölelni a lányt, aki boldogan simult a mellkasához.

Marinette mindig is az a szeretgetős fajta volt, aki a közeli barátaival gyakran ölelkezett, ezt Alya is igazolhatta. De a háznak a hidegsége amit a fiú az otthonának hívott segített megértetni vele, hogy ő is ugyanúgy vágyik az emberi melegségre mint bárki más. Plusz Adrienről volt szó.

Miért is utasítaná vissza a nyílt meghívást a karjai közé? Miért is?

A fiú megnyomott néhány gombot a telefonján és a tévén megjelent az egyik kedvenc animéje, a Sword Art Online, aminek a későbbiekben mégsem tulajdonított túl nagy figyelmet. A gondolatai elkalandoztak a karjaiban fekvő lány egyre elmélyülő légzésére. A telefont félretette, s szabad kezének ujjaival óvatosan végigsimított a haján, aztán lassan elaludt a mellkasán érezve a lány szívverését.

♪♫♪♫

na sikeresen túlestem ezen a magamra kényszerített határidőre :D

Meg kell mondjam megfeszítetten kellett két napig ülni a szövegszerkesztőnél, hogy meglegyen. De hurrá, sikerült.

Megint volt elég sok olyan kifejezés, amit angolul annyira nyilvánvalóan lehet érteni, míg magyarra fordítva ostobán hangzik - kezdve a címmel. Mansion. vagy csak nekem voltak értelmezési zavaraim :D

így alakult, hogy kastély vagy kúria helyett "lak" lett belőle ...

na mindegy. örülök, hogy öszejött, bocs ha valahol ott maradt valami fordítási trutyi - a nagyját húzós napok végén csináltam hullafáradtan .... (kéretik jelezni)

találkozunk jövő héten <3

Update . Hogyazafenefrancosmiafasz vigye el, hogy valami kizabalta a szokozoket es egyesevel kellett megint atnyalazni... es senki nem jelezte 😭