Marinette Dupain-Cheng sok dologért lehetett hálás.

Hálás volt, a sok megértő és szerető ismerősért akik a végletekig megbíztak benne. Ezek a dolgok olyan mértékben megkönnyítették kettős életét, amiről álmodni sem mert volna.

Hálás volt a barátaiért, akiket az évek alatt szerzett. Az idők során sok őrült dolgon mentek keresztül.

Tizenhét évesen hálás volt az előtte álló karrier miatt és, hogy másokkal ellentétben azzal foglalkozhatott, amit egyébként is örömmel csinált.

Ezekben a napokban azért külön hálát adhatott, hogy két jóbarátja Alya és Nino Lahiffe randizni kezdtek, mert ahová a fiú ment, oda hűségesen követte őt a legjobb barátja Adrien Agreste is. Az elmúlt két évben a titkos szerelme még magasabb, még jóképűbb és még kedvesebb lett és Marinette ezidő alatt ugyanúgy a feje búbjáig bele volt esve a híres szőkeségbe.

Éppen egy kedves kis kávézóban ültek. Trendi koffeines italokat kortyolgattak vidáman ecsetelve, hogyan telnek a napjaik, de szóba kerültek a jövendőbeli terveik is. Úgy tűnt Marinette volt az egyetlen, aki észrevette, hogy Adrien szófukará vált, majd elcsendesült a jövőjével kapcsolatosan. Nem értette a dolgot, de nem tette szóvá a többiek előtt.

Alya lelkesen ismertette újságírói ambícióit, ám amikor Nino ejtett néhány szót arról, hogy a továbbtanulási lapján az első helyen megjelölt egyetemnek a zenei kurzusa mennyire menő, akkor a barátnőjénél kissé elszakadt a cérna. Lehet, nehezen viselte, hogy útjaik ezennel különváltak, és nem fognak többé ugyanaba az iskolába járni.

Marinett újfent Adrienre pillantott. Nem bírta tovább elviselni kedvesének a "kivert kutya" ábrázatát, így az egyetlen értelmes lépéssel rukkolt elő, ami eszébe jutott. Témát váltott.

- Láttátok a híreket? Új kiállítás van a Louvre-ban. "A múlt hősei és a hazának tett szolgálataik" Ugye eljösz velem Alya? - csacsogta reménykedve, affektáltan előadva a kiállítás témáját, hogy ezzel is felkeltse barátnője érdeklődését.

A csábító ajánlat ellenére a vöröshajú csak vállat vont, még a tekintetét sem volt hajlandó elszakítani a telefonjáról.

- Ehh. Engem jobban érdekelnek a jelenlegi hőseink. Vajon Chat Noir színt vallott már Katicának? Két éve volt rá, az istenit neki! Katicának már rá kellett volna jönnie, hogy mennyire odavan érte az a szerencsétlen, nemde?

Ha bárkinek föl is tűnt, hogy Marinette és Adrien egyszerre kapnak levegő után, nyilván nem tartották említésre méltónak.

Bár csak tématerelésnek szánta, Marinettet valóban érdekelte a dolog, kiváltképp miután Adrien visszafogottan odafordult hozzá.

- Ha tényleg érdekel, én szívesen veled tartok. Egyébként is terveztem megnézni.

A lány szíve kihagyott egy ütemet, s alig fért a bőrébe örömében.

- Tényleg? - hallotta a saját kétkedő hangját, amiért belül egy "facepalm" al jutalmazta magát. Most komolyan, milyen béna dolog már? Minden bizonnyal később Alya is emlékeztetni fogja rá, hogy mennyire esetlenül viselkedett. 

Még ennyi idő elteltével sem tudott erőt venni a hebegésén vagy idegességén, ha a szőkeség közelében volt. S ha ez nem lett volna elég bosszantó számára, ott volt az is, hogy a vérnyomása minden alkalommal az egekbe szökött, amikor hosszabb beszélgetésbe bonyolódott vele, és erején felül kellett teljesítenie, hogy megtartsa a önuralmát, amikor a bőrük valami úton- módon szerencsétlenségére (vagy szerencséjére?) egymáshoz érintkezett.

Mindent összevetve kifejezetten büszke volt önnönmagára, hogy nem sikoltozott, nem zuttyant le székéről, vagy szaladt világgá. Bizony ám. Sőt a "Viselkedj normálisan Adrien közelében" küldetés hatalmas sikert könyvelhetett el aznapra.

Legalábbis majdnem. Ugyanis a srác várakozóan nézett rá, valamire választ remélve, miközben türelmesen végignézte a teljes öngratulációs jelenetet.

- Oh sajnálom – kapott észbe hirtelen. - Teljesen elvesztem a gondolataimban – vallotta be szégyenkezve. Remélte, hogy ezzel nem rombolta porig az esélyeit a jóképű, zöld szemű fiatalembernél.

Elmosolyodott azzal az édes mosolyával, amivel csak a nap kelhetett volna versenyre Marinette szerelmes szívében. Mikor megszólalt, a hangja lágy és gondoskodó volt.

– Semmi baj. Úgy tűnt messzire kalandoztál – mosolyodott el megértően. - Csak azt kérdeztem megfelel-e a ma délután? Kivételesen van egy kis szabadidőm.

A lány próbálta figyelmen kívül hagyni a bordái közé nyomuló könyököt, és Nino elégedett „végre valami" vigyorát, amit a kólájába szürcsölő gesztussal próbált palástolni.

Arra összpontosítva, hogy képes legyen egy összefüggő mondatot kinyögni, a kék szemű lágyan elmosolyodott.

- Az csodás volna. Köszi Adrien – lehelte végül, elcsukló hangon.

Így találta magát Marinette Dupain-Cheng a Louvre előtt egy verőfényes szombat délutánon, a szerelmét bámulva, anélkül, hogy tudta volna mihez kezdjen önmagával.

Adrien az ő végtelen kedvességével gyengéden megbökte őt, miközben rámosolygott. ( Elhagyja valaha ez a lágy és visszafogott mosoly az ajkait?) - gondolta Marinette.

- Hát ez remek. Végre egy kis baráti szórakozás anélkül, hogy Alya meg Nino mandula hokimeccset játszana minden olyan pillanatban, amikor azt hiszik, hogy nem figyelünk.

Marinette elkuncogta magát annak ellenére, hogy úgy érezte még közöttük lebeg egyfajta kínosság, aminek hirtelen kevésbé volt fojtogató a jelenléte. Mellesleg maga elé képzelte a szóban forgó jelenetet.

- Tényleg sokszor csinálják, de meg vannak róla győződve, hogy csak puszik! - Összeesküvő módon összekuncogtak, majd megrázták a fejüket a barátaikra gondolva. Nagyon kellemetlen tud lenni eme nyilvános szokásuk.

- Szóval utánanéztél merre van az a kiállítás?

Adrien ismét elmosolyodott, ezzel hatékonyan szétkergetve minden logikus gondolatot az ő félénk de még eléggé buzgó barátjában.

- Elég sokat keresgéltem, de meglett melyik szárnyban tartják. Szerintem ez egy nagyon lenyűgöző tárlat. Visszanézni a múlt hőseire annyira ...

- Marinette! - szakította félbe egy ismerős hang. - Oh! Istennek hála! Mit gondolsz tudnál nézni Manonra egy kicsit, amíg én elintézek valamit? Boldogan fizetem a dupláját a szokásosnak. Ez az izgága kis törpe egy másodpercig sem tud egyhelyben maradni.

Nadja Chamack látványosan megkönnyebbülve s hangosan kiabálva sietett a megdöbbent páros felé.

Marinette óvatosan szemügyre vette Adrient, és megpróbálta felmérni a reakcióját. Az önzetlen személyiségét és végtelen jóindulatát ismervén előre borítékolhatta volna a választ.

- Semmi gond Ms. Chamack. Marinette és én szívesen szemmel tartjuk ezt a kedves kis hölgyet.

- Oh! Te Adrien Agreste vagy ugye? Részemről az öröm, hogy találkozunk fiatalember – mosolyodott el a nő és sietősen pillantott kettejükre. - Nos. Azt hiszem ha Marinette barátja vagy akkor bízhatom benned is és itt hagyhatom az én kis szörnyecskémet. Kérlek próbáljátok meg Manont távol tartani a bajtól, oké? Zavaró szokása belekeveredni a ... dolgokba.

Végül a kékszeműnek sikerült összeszednie magát, hogy egyetértsen a szituációval.

- Ne aggódjon Madame Chamack, biztos helyen lesz. Csak tegye a dolgát, mi majd megnézzük együtt a kiállítást.

Percekkel később, amikor a hétéves Manont lefoglalta, hogy megnézzen néhány tárgyat, Adrien hirtelen Marinette kezébe csúsztatta az övét.

- Remélem nem hoztalak kellemetlen helyzetbe azzal, hogy helyetted válaszoltam, de láttam már, hogy mennyire odavagy a kicsiért.

Lágyan mosolyogva, minden erejével azon volt, hogy lenyelje a saját sikoltását, amit Adrien hozzásimuló bőrének érzése váltott ki belőle. Marinette megpróbálta leküzdeni a rátörő fájdalmas szívdobogást.

- Igen, kedvelem a kölyköt. Már jó ideje én vigyázok rá – válaszolta félénken.

Ezeket a szavakat hallva Adrien már így is kedves vonásai ellágyultak.

- Nos, akkor győződjünk meg róla, hogy kellemesen telik az ideje.

Ott és akkor Marinette Dupain-Cheng újra szerelmes lett Adrien Agreste-be.

Figyelmesen szemlélte, hogy Manon milyen jól elvan a szőkével.

Adrien mélységes türelemmel hallgatta a kislány szakadatlan fecsegését, mialatt kényelmes tempóban végigsétáltak a kiállításon. Nemegyszer álltak meg, hogy választ találjanak a véget nem érő kérdéseinek áradatára, vagy megnézzenek valamit, ami felkeltette csapongó érdeklődését.

Ez volt az első alkalom, hogy Marinette együtt látta őt egy gyerekkel a két évvel ezelőtti rögtönzött parkbéli fotózás óta. Bár sokszor álmodozott róla, hogy egy zöld szemű -feketehajú kislány szaladgál nagy boldogan egy fehérkerítéses ház hátsókertjében, a kékszemű -szőke testvéreivel és az apukájukkal.

Jóég, ez a pasi csodálatos apa lesz egyszer. Ez a gondolat lüktetett az egész lényében, ahogy azt a kettőt elnézte. Hogy is várhatta el tőle bárki, hogy az elméje ne kezdjen álomképeket és jövőképeket termelni?

Szóval próbálta ezeket a gondolatokat félrehessegetni és követni a lelkes párost a következő tárlathoz, miközben még mindig álmodozva mosolygott maga elé. Adrien és Manon végigpróbálgattak és nézegettek minden kihelyezett tárgyat, amiket kifejezetten erre a célra nyitott asztalokra pakoltak. Manon alig fért a bőrébe az izgalomtól, hogy olyan dolgokhoz nyúlhat és azokkal játszhat, amikkel általában nem engednék, és nem kap érte büntetést. Teljesen el volt ragadtatva a sok kihelyezett tárgy láttán.

Így visszagondolva, ismerve a csíntalan kis törpe viselkedését, Marinette-nek óvatosabbnak kellett volna lennie, és jobban oda kellett volna figyelnie rá. Adrien jelenléte azonban annyira megzavarta a kék-szemű lányt, hogy teljes lényével figyelte a fiú magyarázatát valami Francia veteránról, hogy közben teljesen megfeledkezett a rábízott kis ördögfiókáról. – Ez a cselekedet végzetes hibának bizonyult.

Ugyanis, amikor Marinette végre visszaereszkedett a valóság talajára, egy fémes hideg érzés kígyózott körbe a jobb csuklóján. Ez az érzés hatékony ébresztőként hatott az álmodozó lányra, akinek a tekintete lefelé kúszva elsőnek egy nagyon önelégült Manonnal találkozott, majd a jobb kezére záródott vasbilinccsel, aminek a másik vége Adrien balkezével volt hasonlóan szoros ismerettségben.

- Elkaptam a rosszfiúkat! - kiáltotta elégedetten a kislány, nem is törődve a felvigyázója mélységes zavarával. - Szuperhős vagyok!

- Szép munka, Manon! Most pedig ideadnád a kulcsot, hogy kiszabadulhassunk? - kérdezte a lány abban reménykedve, hogy a hangja nyugodtnak és összeszedettnek hat.

- Uh-oh – nyögte válasz gyanánt a hétéves. Vállai a széles mosolyával egyetemben látványosan lehervadtak a kérdésre.

Nem volt még soha négy olyan betű, ami Marinettet nagyobb kétségbeesésbe taszította volna, mint azok, amik a kislány száját hagyták el. Valósággal lefagyott és nem volt hajlandó elfogadni a tényt, amit a kis pandúr reakciója jelentett.

Adrien gyorsan átvette tőle a kezdeményezést.

- Hadd találjam ki, nem volt kulcs az asztalon? - A kislány megrázta a fejét és a könnyek teljesen ellepték a szemét.

- Ne sírj, valamit kitalálunk. Talán valahogy le tudjuk vágni – próbálta vigasztalni a magához térő Marinette, hogy a belsejében éledező pánikrohamot leplezze.

- Keressünk egy alkalmazottat, aki tud nekünk segíteni. Biztos csak másik helyre tették a kulcsokat – ajánlotta Adrien, aknek a kedves mosolya még ebben a kínos szituációban sem mosódott le az arcáról.

Valakivel „összekötve" önmagában is egy új élmény volt. Adrien modellként hozzá volt szokva, hogy hosszú céltudatos lépésekkel járjon, míg Marinette lényegesen sűrűbb ámde rövidebb lépteivel tipegett előre, amik hirtelen kihívás elé állították őket az együtt haladásban. A fiú úriemberként próbálta hozzá igazítani a lépéseit, amiért Marinette végtelenül hálás volt.

Az első őr akivel összefutottak nemes egyszerűséggel vállat vont és közölte velük, hogy a kirakott tárgyak felügyelete nem az ő hatásköre alá tartoznak. Útbaigazítást kérni valakihez, aki tud rajtuk segíteni sem volt a legjobb ötlet, mert a férfi mímelt sóhajjal és összeszorított fogakkal préselte ki magából a választ miszerint a múzeum igazgatója valahol az épületben vizitálja a tárlatok munkálatait.

Végül Manon kisebb segítségével és Adrien kiemelkedő szociális képességével (ami az elszigetelt gyerekkora ellenére csodálatosan kifejlődött) előkerítették az igazgatót az épület másik végéből.

Az idős asszony alaposan szemügyre vette őket, miközben a magyarázatukat hallgatta az előált „helyzetről".

- Sajnálatos módon ez igen értékes és régi tárgy – nézett rájuk szigorúan az orrára húzott szemüvege fölött. - Nem is tudom, hogy került arra az asztalra. Találnunk kell valakit, aki képes úgy eltávolítani, hogy nem okoz benne kárt . - Aggodalmas mély sóhajával tette nyilvánvalóvá mondandóját, majd a reakciókat figyelte.

A rettegés a velejéig átjárta Marinette-et. Nagyon nem tetszett neki az, ahová ez a beszélgetés ki akart lyukadni.

- Nem lehetne egyszerűen egy fémfűrésszel levágni?

- Határozottan nem! - sipította a hölgy, akit valószínűleg már a kérdés felvetése is sértett. - Van nektek egyáltalán fogalmatok arról, hogy milyen értékes ez a bilincs? Az antik kinézet és a fém tökéletes állapota miatt őrültség lenne kárt okozni benne. Ugyan nem hiszem, hogy megvan a hozzá illő kulcsunk, de aki arra az asztalra helyezte, az hamarost munkanélkülinek mondhatja magát ezt megígérhetem - hadarta el egy levegővétel alatt, miközben mellkasa föl le ugrált az izgalomtól. - Nagyon komoly a biztonsági tényező is. El is lophatták volna. Üljetek le oda, amíg elintézek egy két hívást a dologgal kapcsolatban!

Marinette belül fájdalmasan kavargó félelmeitől elkábulva engedte, hogy Adrien a közeli padhoz vezesse őt. Szeretett volna beszélgetni a szerelmével, de ez az összezártság dolog egyszerűen túl sok volt neki.

Mielőtt halálra aggódta magát, a szerelme gyengéden oldalba bökte őt, kényszerítve ezzal arra, hogy a keze magától mozdítsa meg az ő kezét és a lány emiatt rá nézzen.

- Ne aggódj Marinette! A lakatos lesz a te kulcsembered

Marinette megdöbbent és egy pillanatig üres tekintettel bámult ki a fejéből. Karját visszarakta maga mellé, amivel a hozzáláncolt szőke karját magához rántotta. Pislogott néhányat, s amikor a szavak végre eljutottak a tudatáig, a jobb kezét meglepetten emelte a szája elé. (ezzel a mozdulattal Adrien bal kezét magáva rántva.)

- Csak nem egy szóviccet sütöttél el?

A fiatal srác vigyorogva bólintott. Ismerős zöld szemében pajkos fény villant, ahogy közelebb hajolt hozzá.

- Van egy ötletem. Menjünk a szemészetre, ott biztos kiszúrnak nekünk egy gyenge láncszemet.

Ez volt az utolsó csepp. A helyzetük nevetségessége, a mérhetetlen idegessége Adrien közelségében hozzáadva a felismerést, hogy élete szerelme megosztott vele néhány olyan szóviccet amikkel a társa szokta bombázni. Kirobbantották belőle a lelke mélyéről szóló hangos nevetést. Adrien mosolya egyre szélesebb lett, míg hatalmas vigyorrá nem fejlesztette magát.

- Soha nem gondoltam volna, hogy bejönnek neked az ilyen poénok – jegyezte meg neki önelégülten.

Végülis Marinette visszavágását a visszaérkező igazgató fojtotta el csirájában.

- Szerencsés gyerekek vagytok! - lelkendezett nekik örömteli hangon. - Sikerült találnom egy szakembert, aki elég tehetséges ahhoz, hogy sérülés nélkül eltávolítsa a karpereceket. Két nap és itt is van.

- KÉT NAP?! - kiáltott fel egyszerre a két fiatal teljesen lesokkoltan. A nő az eufóriáját félrenyelve igazgatta meg a szemüvegét.

- Nos igen. Egy olyan kivételes tehetségű szakember, mint Mr. Clavier nagyon elfoglalt. Nehezen, de be tudja szorítani a napirendjébe, hogy megsegítsen két tizenévest, akik antik karperecekkel kívántak játszadozni.

Marinette Adrienre pillantott, s tekintete ugyanazt tükrözte mint a sajátja. Az elhangzottak őt is felbőszítették. (illik olyat írni, hogy felbaszta az agyát?)

♪♫♪♫

Meg is volnánk az első fejezettel... itt ott amott át kellett variálnom a jobb fordítás kedvéért és olykor elvettem vagy hozzáadtam az "expression" höz, hogy élvezhetőbb legyen... Mélységes bocsánatom érte, de lehet nem értették volna az emberek a "menjünk fodrászhoz mert ért a "cutlock" -hoz szöveget... 

Borzasztóan izgulok, hogy sikerült-e visszaadnom a történet elbűvölő voltát :D 

és imádom a hozzá készült képeket is.

Utólag annyiszor fésültem át ahányszor csak szoros ugrálós ide-oda szaladós napirendem engedte. Sokadszori ellenőrzésre is felsikoltottam, mert eltűnt egy- egy mondat ... nyaralni ment vagy mifene, de elveszett :O

and tank you again edendaphne

  I'am so happy that you give me a permission . xoxo hun. <3