Mérgesen szorítom össze a fogaimat és nézek meredten az ápoló kezében tartott fehér pelenkára, majd miután a férfi néhányat felém lép, nem bírom tovább türtőztetni magamat.

- Megállj ott, ahol vagy! - kiáltok rá idegesen, mire az ápoló megtorpan és csodálkozva rám néz - Felejtsd el, hogy azt valaha is rám adod. Egész életemet bezárva töltöttem, folyamatos megaláztatások közt, nem tűrök tovább - jelentem ki elszántan, mire a kígyó meglepetten engedi le a kezét és vesz egy mély lélegzetet. Szemeiben enyhe megbánás csillog, ami valamiért fura érzést kelt bennem. Nem tudom, mi lehet ez az érzés, talán még sosem éreztem ilyet. Az egész olyan...olyan kellemetlen és elszomorító, mégis megnyugtató egyszerre. Tudom, hogy az ápoló nem a mostani helyzetet bánta meg, sokkal inkább valami régi dologra gondol vissza. 

- Sajnálom, de ez a munkám... - feleli halkan, miközben fejét lehajtja - Nem tehetek mást, végre kell hajtanom a parancsokat - mondja el-el csukló hangon, ezzel teljesen összezavarva.

- Kérlek, nem bírok elviselni több megaláztatást - nézek rá könyörgőn, s a színjáték kedvéért még ajkaimat is legörbítem. Ha ez nem hatja meg, akkor semmi, gondolom magamban eltökélten, s lám csak lám, nem is tévedtem olyan nagyot.

- Sajnálom, de... - kezdene tiltakozni, ám a mondat felénél hirtelen elakad a szava, s megbabonázva mered a csuklómra - Ezt nem hiszem el - nyögi hitetlenkedve, majd se szó se beszéd a földre hajítja a pelenkát és azonnal hozzám rohan.

- H-héj, mit csinálsz? - kérdezem dadogva, de az ápoló egyetlen szót sem szól, csupán letérdel az ágyam mellé és megragadja a karomat - Héj, ne olyan durván! - förmedek rá haragosan, amikor megszorítja a csuklómat, majd hirtelen el is hallgatok és izgatottan pillantok az ápolóra, aki ekkor szintén rám emeli boldog tekintetét.

- Érezted ezt, ugye? - kérdezi reménykedve, mire vigyorogva bólintok - Tudtam, hogy jól láttam az előbb - csavargatja még egy ideig a csuklómat, majd felugrik és a táskájához siet, ahonnan kis kotorászás után elő is húz egy kis kalapácsszerű eszközt, valamint egy fehér tubust - Most megvizsgálom a reflexeidet és ha mindent rendben találok, bekenem a csuklódat ezzel a kenőccsel - magyarázza készségesen, majd válaszomat meg sem várva hozzáfog a vizsgálathoz. Egyszer kétszer rákoppint a csuklómra, ami a mozdulat hatására aprókat rándul.

- Ez rendben van - jelenti ki magabiztosan - Most jöhet a kenőcs. Ezzel később a válladat is bekenem - mondja, s már hozzá is lát a művelethez. Én eközben kíváncsian nézem, ahogyan aprócska kezével eloszlatja a világosbarna színű krémet a bőrömön, majd finoman belemasszírozza. 

- Megkérdezhetem, hogy mit vettél észre? - kérdezem kissé zavartan, mivel az ápoló ujjainak finom cirógatása fura érzéseket vált ki belőlem. 

- A csuklód az előbb megrándult - felelni, miközben nem is néz a szemembe, miden figyelmét a munkájának szenteli.

- És? - kérdezek vissza értetlenül.

- Az izom összehúzódások miatt rándult meg. Ez jó jel, azt jelenti, a tested kezd végre felébredni - magyarázza tovább készségesen, majd mondata befejeztével feláll és elkezdi a vállaimat is bekenni, amit én elfordított fejjel, durcásan tűrök. 

- Na, ezzel meg is volnánk - jelenti ki elszántan, majd becsavarja a tubust és a kis kalapáccsal együtt visszateszi a táskába. Ezután a földre dobott fehér pelenkához lép, melyet lassan felemel és elgondolkodva kezdi tanulmányozni.

- Mi a terved azzal? - bökök fejemmel a kezében tartott tárgy felé, mire ő lassan rám néz, majd szomorúan lesüti a szemét.

- Ez a munkám... - mondja halkan, s apró lépéseket tesz felém. Miután csupán karnyújtásnyira áll az ágytól, lassan felemeli szabad kezét és felém nyúl. Szapora légzéssel figyelem a mozdulatot és várom a következő megaláztatást, mely talán az eddigi legnagyobb lesz, az ápoló azonban meglepő dolgot tesz. Apró kezével egyenesen homlokom felé nyúl, majd tenyerét finoman rátapasztja és elgondolkodva hümmög egyet. 

- Mi-mit csinálsz? - kérdezem zavartan, miközben azon töprengek, vajon miért vált ki ilyen érzéseket belőlem minden érintése. Jóleső borzongás szalad végig testem azon részein, melyeket már érzek, ám ezzel egy időben gyűlölet és harag árasztja el lelkemet. Az ápoló keze olyan puha, bőre bársonyos, mégis rossz emlékeket idéz fel bennem. Hirtelen visszadob az időben arra az estére, amikor egy szőke démon lemészárolta a családomat, sőt az egész falumat. Újra érzem ujjainak szorítását, mellyel kiráncigált a házból, embereivel együtt. Nem értem, miért juttat eszembe ilyen rémes dolgokat ennek az ápolónak az érintése.

- Úgy látom, nincsen lázad - szakít ki hirtelen gondolataim közül a férfi tompa hangja, melyet még mindig nem értek jól maszkja miatt.

- Miért lenne? - kérdezek vissza értetlenül, majd fejemet hirtelen oldalra rántom, ezzel jelezve, vegye le rólam a tenyerét. Az ápoló pedig meglepetten ugyan, de vissza is húzza kezét.

- Nem mindenki szervezete bírja ki étel és ital nélkül. Te egész jól reagáltál a tápanyag injekciókra, lehet, hogy kaphatsz még egy adagot - magyarázza elgondolkodva.

- Miért kapnék? - kérdezek vissza kíváncsian, ugyanis annak ellenére, hogy ő azt hiszi, mindent elmondott, nekem az egészből semmi sem világos.

- Ha rendes ételt hoznék, szükséged lenne erre - mutatja fel a kezében tartott pelenkát -  Tápanyagok nélkül viszont nem bírnád sokáig. A szervezeted legyengülne és meghalnál. Nem lenne szabad újabb injekciót adnom, de... - gondolkodik el egy pillanatra, majd folytatja - Kapsz még egy napot. Ha holnapra képes leszel mozogni és elmenni odáig - mutat a sarokban álló mocskos, rozsdás WC-re, melyet már szinte megevett a penész - , akkor nem teszem rád ezt. Ettől az injekciótól nem fog beindulni az emésztésed, tehát erre sem lesz szükség.

- Rendben van - szólalok meg eltökélten - Adj egy napot és meglásd, járni fogok - ígérem meg az ápolónak teljesen feltüzelve, mire ő elmosolyodik és lassan bólint egyet. Ezután a táskájához megy és kivesz belőle egy injekciós tűt, melyet nem sokkal később belém szúr. Én az egészből semmit sem érzek.

- Akkor hát sok sikert, 318-as - nevez megint az azonosítószámomon miután végzett, majd felemeli a táskáját és sarkon fordul - Holnap jövök - mondja, majd lassan az ajtó felé sétál és kilép a szobából, egyedül hagyva gondolataimmal. Szememben érzem, ahogyan fellobban az elszántság tüze és tudom, ezúttal minden erőmet beleadva kell próbálkoznom. Nem tudom még, hogy hogyan, de mozgásra fogom bírnom a testemet.

1 óra múlva:

Fogalmam sincs, mióta próbálkozok, de nekem ez az idő óráknak tűnik. Hiába erőltetem testemet, az meg sem moccan. Vállaim és csuklóm továbbra is rendesen funkcionál, de ennél többre nem vagyok képes. Ki kell találnom valamit, ugyanis a folyamatos erőlködés láthatóan sehová sem vezet.

Újabb 1 óra elteltével:

Lehunyt szemmel gondolkodom és pörgetek végig ezer meg ezer ötletet a fejemben, ám hamar rájövök, egyik sem működőképes. Vajon mit tehetnék, hogyan sürgethetném gyógyulásomat? Visszagondolok az elmúlt évek szörnyű és kevésbé szörnyű kísérleteire, melyeket rajtam végeztek, ám egyenlőre semmi használható nem jut az eszembe.

Fél óra múlva:

Mélyet sóhajtok, majd összeszorított fogakkal szórok átkot minden kígyóra, akik miatt ebbe a helyzetbe kerültem. Miért vagyok én más, miért érek kevesebbet? Csak azért, mert mágusnak születtem? Semmit sem tudok a kinti életről, minden fontos személyt elvesztettem, akit szerettem. Hát ez sem volt elég nekik? Nem bűnhődtem már eleget azért, amiért ilyennek születtem? "Mit ártottam vajon az Istennek, hogy mágusnak teremtett meg?" - kérdezem magamtól keserűen, majd hirtelen felragyognak a szemeim. "Megvan!" - jut végre eszembe egy lehetséges megoldás. "Én mágus vagyok, mágusnak születtem. Az egész szervezetem különleges" - jövök végre rá. Már csak annyi a dolgom, hogy visszaemlékezzek arra a bizonyos napra, amikor életem talán legkegyetlenebb kísérletét végezték el rajtam. A kulcs ott van, abban az emlékben. Gyorsan lehunyom hát a szememet és minden erőmet összeszedve gondolok vissza arra a délutánra.  Nincs is nehéz dolgom, hiszen azt, ami akkor történt, ha akarnám se tudnám kiverni a fejemből. Az égető fájdalom, s véres testem látványa örökre az elmémbe égett. Azt viszont, hogy egyszer hasznát veszem annak a keserves napnak, sosem gondoltam volna.

" Gyilkos gondolatoktól vacogó fogakkal ülök ágyam szélén, miközben halkan motyogok orrom alatt. Magam előtt látom annak a nőnek az arcát, aki mindent elvett tőlem. Ám nem élhet már sokáig, a nyugalmas öregkort sosem fogja megismerni. Vérfürdőt rendezek otthonában, lemészárolom egész családját. Gyerekei vannak? Nem érdekel. Szerető férj aggódik érte? Pont leszarom. Még ha egy ártatlan élet fejlődne a méhében, azt is bűntudat nélkül venném el tőle. Az ugyanis, ki egy gyilkos testében fejlődik, lehet akármilyen aprócska és bűntelen, nem érdemel életet. 

- Halj meg... Halj meg te nyomorult féreg... Szenvedni fogsz, az életedért könyörögsz majd, én mégsem foglak megszánni... Szét foglak tépni saját két kezemmel és akkor majd... - motyogom halkan magam elé, ám hirtelen hangos kopogást hallok az ajtó felől. Riadtan fordítom oda fejemet és figyelek a kintről beszűrődő hangokra.

- Megfordulni, bemegyek! - szólal meg egy ápoló, mire lassan felállok és a falhoz sétálok. Az ajtó ekkor kinyílik, s a fehér ruhás, felfegyverzett férfi bilincset kattint a csuklómra - Ne számíts sok jóra, ma talán megdöglesz - hajol közelebb a fülemhez és suttogja bele rekedtes hangon, majd halkan felnevet.

- Ccc, abban ne legyén olyan biztos. Sok mindent kibírtam már - keménykedem magabiztosan, mire az ápoló csak hümmög egyet és az ajtó felé vezet, a folyosón pedig átad egy őrnek.

- A 12-es laborba - adja ki a parancsot, amit az őr azonnal teljesít, én pedig hamar belátom, nem kellett volna keménykednem.

Zihálva próbálom visszanyelni könnyeimet, melyek vérrel keveredve folynak végig arcomon, s köpök egyet magam elé. Úgy érzem, egész testem vérben úszik, nem csak kívül, belül is. Ezt bizonyítja véres köpetem is, mely hangosan toccsanva terül szét lábaim előtt. Remegő lábaim nem bírják tovább megtartani súlyomat, s erőtlenül csuklanak össze. Mégsem zuhanok a földre, kifeszített karjaim ugyanis erősen a falhoz vannak bilincselve. Vállaim hangosan roppannak, mikor teljes testsúlyom a föld felé húzza őket, ez a fájdalom azonban eltörpül a többi fájdalomhoz képest. Egész testemet vér borítja és sebeimen kívül más nem is látszódik rajtam. Csak a mellkasomon hat vágás tátong, jobb karomon pedig egy golyó ütötte lyuk. Arcomon piros tenyérnyomok és késszúrások helye díszeleg. Bal karomat már szinte nem is érzem, aminek most kivételesen örülök, hiszen talán az ottani sérüléseim a legsúlyosabbak. Minden erőmet összeszedem és megpróbálok talpra állni, ám hiába minden erőfeszítés, lábaim szinte megbénultak. Szememben gyilkos indulattal nézek az előttem álló két férfira, akik mindketten maszkot viselnek, mely egész arcukat eltakarja. Még a szemük sem látszódik ki alóla.

- Elég lesz már? - fordul az alacsonyabbik a társa felé, mire az hangosan felnevet és váll rándítva válaszol.

- Szerintem ott még van egy kis hely - mutat a nyakam bal oldalára, ahol még valóban nincs egyetlen seb sem.

- Akkor hát változtassunk ezen - feleli az alacsonyabbik, majd elém lép és felemeli a kését.

- Áááá! - ordítok fel fájdalmamban, amikor a fegyver hosszú vágást ejt a nyakamon. Bőröm alól szinte patakokban ömlik a vér, s alig telik el pár pillanat, látásom máris elhomályosul. Egész testem fázni és zsibbadni kezd, a korábban érzett fájdalom pedig fokozatosan tompul. 

- Meg fogok halni - gondolom magamban keserűen, miközben szemeim lassan lecsukódnak - Itt a vég... - búcsúzok el némán társaimtól, s fejem erőtlenül hajlik le. A külvilág zajai már teljesen elnémultak, s a fájdalmam is megszűnt, amikor hirtelen felrémlett előttem egy arc. Egy barna szemű, gyönyörűséges arc, melyet csupán a kegyetlen vérszomj csúfít el. A következő pillanatban már magamat láttam, ahogyan szélesen vigyorogva magasodok a szörnyeteg fölé és marcangolom szét egész testét, családját sem kímélve. Ebben a pillanatban hirtelen megvilágosodom és rádöbbenek életem valódi céljára. Én még nem halhatok meg. Addig nem, amíg Ő él. Testemet hirtelen forróság árasztja el, s úgy érzem, meggyulladok. Egyik pillanatról a másikra visszanyerem látásomat, s a külvilág hangjai is visszatérnek, csakúgy, mint a fájdalom. 

- Megdöglesz! - kiáltom őrjöngve, miközben szám szélén vér folyik ki, ám a vérzés hirtelen elapad és sebeim lassan összehúzódnak. Újra érzem bal karomat és a lábaim is megmozdulnak. Végre fel tudok állni. Az égető érzés lassan elmúlik, én pedig zihálva kapkodok levegő után. Véres testem nem sajog már és a legtöbb sebem is eltűnt. Kimerülten pillantok az előttem álló két férfira, majd megszívom a fogamat és gyűlölettel rájuk köpök.

- Ezt...ezt nektek, kígyók - mondom elégedetten, ám levegőért kapkodva, mire a két ember egymásra néz és önelégülten megszólalnak.

- Nagyszerű, akkor most kezdjük újra - mondják, majd mindketten hozzám lépnek és felemelik a kezüket. Ökleik erősen csapódnak arcomhoz, térdüket pedig könyörtelenül döfik gyomromba. Miután a veréssel végeztek, előkerül a kés és a pisztoly is, s kezdődik minden elölről. "

Aznap háromszor ölelt magához a halál, ám én a gyűlölet és a gyilkolni akarás segítségével minduntalan ellöktem magamtól. Sikeresen túléltem a maszkos kígyók bántalmazását, majd sorra a következő kísérleteket is. Mindezt csupán azért, hogy elvegyek egy bizonyos életet. Ha arra a napra gondolok, nem bánkódom többé. Akkor ugyanis a halálból tértem vissza, s ugyanazzal a módszerrel talán bénultságomból is felgyógyulhatok. Lehunyom hát a szememet és erősen koncentrálni kezdek. Koncentrálok a kígyókra, barátaim arcára, minden szörnyűségre, ami velem történt, de mindenek előtt a szőke hajú katonára. Így talán sikerülhet talpra állnom.

Sziasztok! Nagy sokára megírtam ezt a részt is, aminek nagyon örülök. Nem igen akart összejönni, semmi ötletem nem volt hozzá, de remélem azért nem lett nagyon rossz. Lassan Natsu is talpra áll és Lucy is képbe kerül. Addig is legyetek jók, pápá!