1 nap múlva:

Minden ember, aki erre a romlott világra születik, élete során legalább egyszer megtapasztalja a szenvedés, a magány és a keserűség érzését. Mindenki érzi néha úgy, hogy magára maradt, hogy mindent elveszített, ami fontos volt a számára. Igen, mindannyian kimerülünk néha, hiszen emberek vagyunk. Senki sem maradhat örökké sértetlen, minden szív megszakad egyszer. Azonban kín és kín, fájdalom és fájdalom, valamint magány és magány között is van különbség. Az a szenvedés, amit egy átlagos ember érez, semmi ahhoz a szenvedéshez képest, amelyet mi, mágusok érzünk. Leélni egy egész életet úgy, hogy nem láthatod a napfényt, nem hallhatod a madarak csipogását és nem érezheted a szél simogatását a bőrödön, épp ésszel szinte lehetetlen. Sokak számára a pénz, a siker vagy a hírnév a legfontosabb. Mások beérik a szeretettel, egészséggel, boldogsággal is. Vannak, akiknek még kisebb igényei vannak, nekik elég lenne, ha egy napra szabadak lehetnének. Ahány ember, annyi életcél, mondhatnám bölcsen. Nekem fogalmam sincs, mióta lehetek ide bezárva, ám már ezalatt az idő alatt is sok minden átértékelődött bennem. Amíg a B-szektorban éltem, minden vágyam az volt, hogy kiszabaduljak onnét és szabadon élhessek a barátaimmal. Építeni akartam egy házat, egy gyönyörű kis házat, mely a reményt jelentette volna számunkra. Be akartam térni egy kis vendéglőbe, enni valami igazi ételt és leélni egy napot injekciók, gyógyszerek és fájdalmas kísérletek nélkül. Ennyire vágytam csupán, s akkor még nem hittem, hogy létezhet ennél kisebb igény is. Most azonban rájöttem arra, hogy túl sokat kértem. Túl mohó voltam és nem értékeltem azt, amim volt. Ma már azzal is megelégednék, ha meg tudnám vakarni az orromat, vagy ha megmondanák, hány óra van. A vasárnap délutáni kimenők nélkül teljesen elveszítettem az időérzékemet, s már jó ideje kivizsgáláson sem voltam. Úgy érzem, mindenki magamra hagyott, akár egy elhasznált mosogatórongyot, s már senkinek sem kellek. Kifacsartak, elszívták minden életerőmet, most pedig hagynak meghalni. Azt a fehér ruhás ápolót sem láttam már jó ideje. Jelen helyzetemben még neki is örülnék, sőt egy felfegyverzett kígyónak is. Csak lássak végre egy emberi arcot.

-----------------------------------------------------------

Nyögdécselve fordítom oldalra a fejemet és ásítok egy hatalmasat. Fogalmam sincs róla, mikor aludtam el, viszont egyáltalán nem bánom. Így legalább gyorsabban telt az idő és addig sem gondolkodtam a nyomoromon. Zsémbesen forgatom párszor körbe a nyakamat, ezzel próbálva elmulasztani a zsibbadást, melyet valószínűleg a kényelmetlen vaságy okozott, ám nem járok sok sikerrel. A fájdalom ahelyett, hogy megszűnne, egyszerűen csak tovább kúszik a vállaimra. Fáradtan körzök hát velük is néhányat, a következő pillanatban viszont kikerekedett szemekkel állok meg a mozdulat közben.

- De hiszen... - tátom el a számat hitetlenül, majd újra megpróbálom megmozdítani a vállamat - De hiszen ez mozog! - kiáltom el magam boldogan, miközben továbbra is ide-oda mozgatom vállaimat - Mozog! Mindkettő mozog! - örömködök egyre hangosabban, majd egyet gondolok és pár pillanat múlva már a kezeimet próbálom mozgatni. Ki kell hogy ábránduljak azonban, karjaim ugyanis még mindig bénák és mozdulatlanok. Mélyet sóhajtok hát és gyorsan megrázom a fejemet. Jelenleg annak kell örülnöm, amim van, nem pedig amiatt bánkódni, amim nincs. Mosolyogva tornáztatom tovább vállaimat, s teljesen belemerülök az örömbe, így azt se veszem észre, amikor kinyílik a cellaajtó és a szokásos ápoló lép be rajta.

- Úgy látom, végre elkönyvelhetünk némi haladást - szólal meg büszkén, mire én ijedten rezzenek össze és fordítom felé a fejemet.

- Te meg mikor jöttél be? - kérdezem morcosan.

- Éppen az előbb - válaszol - Örömmel látom, hogy a sejtjeid lassan regenerálódni kezdtek. Innen már csak jobb lesz - tekint optimistán a jövőre, én viszont egyetlen szavát sem értem.

- Regenerálódnak? Hogy érted ezt? - kérdezek vissza zavartan - Azt hittem, ha egy sejt meghalt, nem képes többé a gyógyulásra. Egy halott sejt már nem hozható működésbe.

- Normális esetben nem is, te viszont egy mágus vagy - mutat rá az egyértelmű tényre, majd tovább beszél - Bizonyos anyagokat a testbe juttatva, a sejtek képesek idővel teljesen felépülni, akár még a halálból is - magyarázza tudálékosan, mire én csak hümmögök egyet, ő pedig tovább beszél.

- Muszáj megvizsgálnom a gyógyult területet - mondja, majd közelebb lép hozzám és jobb zsebéből elővesz egy kis zseblámpát, valamint egy aprócska tűt - Most meg foglak szúrni. Szólj, ha érzed - adja ki az utasítást, mire én bólintok, ő pedig bekapcsolja a lámpát és a vállamra irányítja.

- Most! Most éreztem! - szólalok meg a vártnál kissé hangosabban és sokkal de sokkal lelkesebben, mire az ápoló felemeli a fejét és a szemembe néz. Barna tekintete csak úgy ragyog a legkülönfélébb érzelmektől. Szinte hihetetlen, hogy ő is egy a kígyók közül.

- Még nem 100%-os, de alakul. Néhány nap és teljesen rendbe jössz - jósolja meg előre, majd fogja a tűt és a lámpát és visszacsúsztatja a zsebébe - Meg is volnánk.

- Akkor most elmész? - kérdezem úgy, mintha végképp nem is érdekelne, holott valójában egyáltalán nem szeretnék újra egyedül maradni.

- Sok dolgom van még - mondja vállát rándítva, de közben egy tapodtat sem lép az ajtó felé.

- Mintha érdekelne - vonok én is vállat hanyagul, majd még utoljára odaszólok neki - Azért máskor levehetnéd azt a maszkot. Nem vagyok leprás és különben is, így alig értem amit mondasz. A hangod is fura benne, olyan mint egy nőé - közlöm vele csak úgy mellékesen, majd fejemet a fal felé fordítom és lehunyom a szememet. Addig ki se nyitom, amíg az ápoló el nem hagyja a szobát és az ajtó be nem csukódik mögötte.

- Éljen az egyedüllét - sóhajtok mélyet, majd újra elkezdem mozgatni a vállaimat. Egyszerűen nem tudom megunni ezt az érzést. Egyedül az zavar, hogy még mindig az ágyhoz vagyok rögzítve, így még ha tudnám, sem emelhetném fel a karomat, mindössze a csuklómat mozgathatnám. Na de sebaj, egyelőre megelégszem azzal, amim van. Ez pedig nem más, mint egy szinte már királyi lakosztály és egy már majdnem tökéletesen funkcionáló váll.

Másnap:

Már nem agyalok azon, vajon mennyi idő telhetett el az ápoló utolsó látogatása óta. Az sem érdekel, este van-e vagy nappal. Egyszerűen csak fekszek egymagam és bámulom a plafont vagy az egyik falat. Már azt is felfedeztem, hogy a bal oldalamon lévő falra felkúszó mohák elnagyoltan ugyan, de egy kisegeret ábrázolnak. Néha azon gondolkodom, vajon kitörhet-e valaha az egér a kígyó terráriumából és új életet kezdhet e, vagy sosem lesz képes megváltoztatni a sorsát. Érdekes elgondolás, hogy egy ember a saját jövője kovácsa. Számomra a jövő ugyanis egy hajlíthatatlan acél, melyet csupán egy kígyó ereje képes megformálni. Egy kisegér semmiképp se. Bánatosan hunyom le a szememet és töprengek a jövő helyett inkább a múlton. Magam elé képzelem Erza, Gray, Juvia, Gildarts és Wendy arcát. Mind olyan megtörtek voltak, mégis képesek mindig tudtak mosolyogni. Az eltökéltségük volt az, amit senki és semmi nem vehetett el tőlük. Erzát ismertem legrégebb óta közülük, olyan volt nekem mint a testvérem. Ő tanított meg mindenre, neki köszönhetem az életemet. Éppen ezért nem értem azt sem, miért lebeg még mindig előttem az a rideg szempár. Ha annyira szeretem őket, akkor miért nem tudom elfelejteni a bosszúmat és csak értük élni? Miért esik nehezemre teljes szívemből szeretni valakit saját magamon és a bosszú mámoros gondolatán kívül. Pedig ők tényleg fontosak számomra. Bennük mindig is megbíztam, hozhatott bármit a sors. Legalábbis majdnem mindegyikükben. Most, hogy visszagondolok a B-szektorban töltött utolsó napomra, baljós gondolatom támad. Wendy Marvell arca nem hagy nyugodni, még mindig kétségeim vannak felőle. Vajon ki lehet az a lány?

Nincs időm tovább töprengeni, ugyanis a következő pillanatban nyikorgást hallok és nemsokkal később egy fehér ruhás ápoló lép be az ajtón. Barna szemei a szokásos módon csillognak, kezében pedig ismét ott van jellegzetes barna táskája. Kár, hogy az a hülye maszk megint rajta van.

- Már csak te hiányoztál - vetem oda neki pökhendin, majd flegmán elfordítom a fejemet.

- Ha szeretnéd, felőlem el is mehetek - mondja felhúzott szemöldökkel, mire meglepetten pislogok rá.

- Hogy hogy? Nem ez a munkád? - kérdezem zavartan.

- Majd megcsinálja valaki más. Rengeteg ápoló van az intézetben, 318-as - vonja meg a vállát hanyagul, s látom rajta, hogy csupán gúnyolódásból hívott az azonosítószámomon.

- Ha már úgyis itt vagy, végezd el a dolgodat. Semmi kedvem megszokni még egy kígyót - felelem nemtörődöm módon, mire ő megcsóválja a fejét és közelebb lép hozzám. Ezután ágyam mellé rakja a táskáját és pár pillanatnyi kotorászás után kihúz belőle egy fehér ruhadarabot.

- Az meg mi? - kérdezem tőle rosszat sejtve, mire az ápoló félre billenti a fejét és egy hanyag mozdulattal felém nyújtja a kezében tartott tárgyat.

- Az, aminek látszik - mondja természetes hanglejtéssel - Egy felnőtt pelenka - jelenti ki a zavar legkisebb jele nélkül, majd még mielőtt egy szót is szólhatnék, folytatja - A tested nem csupán lebénult, teljesen érzéketlenné váltak a belső szerveid is. Ez azt jelenti, hogy dolgoznak ugyan, mégsem érzel éhséget, szomjúságot vagy esetleg vizelési ingert. Nem tűnt fel, hogy napok óta itt fekszel, mégsem kordult még meg a gyomrod, vagy lettél szomjas? - kérdezi felvont szemöldökkel, mire hirtelen gondolkodóba esek. Valóban nem jutott még eszembe, hogy miért nem vagyok éhes, de nem is igazán gondolkodtam rajta.

- Nem igazán - válaszolok kicsit szégyenkezve, mire az ápoló tovább beszél.

- Ha nem juttattam volna tápanyagot a  szervezetedbe, valószínűleg már rég elpusztultál volna - magyarázza türelmesen, én pedig egyre jobban összezavarodok.

- Tápanyagot? De mikor? - kérdezek vissza kíváncsian.

- Például tegnap, amikor megszúrtalak. Az a tű üreges volt, benne pedig a szervezet számára nélkülözhetetlen anyagok keverékei voltak. Ezen kívül, amikor összevarrtam a sebedet, szintén ilyen üreges tűt használtam - magyarázza el röviden, majd tovább beszél - Azután viszont, hogy a vállaid lassan rendben jönnek, ideje elkezdened másféle táplálékot fogyasztani. Ezekkel azonban sokkal több víz jut majd a szervezetedbe, ez pedig be fogja indítani a veséidet. Mivel felkelni nem tudsz, kénytelen leszel ezt használni - lobogtatja fel a pelenkát és mondja úgy, mintha ez semmiség lenne, engem azonban egyre jobban felbosszantanak a szavai. Mégis miért kell minket így megalázniuk a kígyóknak? Na és ez az ápoló! Nem érzi tettei súlyát? Mégis mit képzel ő magáról? Engem nem fognak öregemberként kezelni, sőt sírós csecsemő sem vagyok már. Ideje lenne elfogadniuk a tényt, hogy mi is érző élőlények vagyunk, nem holmi bábok, amiket kedvükre rángathatnak. Nem. Ezt nem fogom annyiban hagyni, nem engedem meg, hogy minden tekintélyemet elvegyék. Fel fogok épülni és akkor majd saját két kezemmel döntöm le ennek a kócerájnak a falait. Meg fogok ölni minden kígyót, a kis siklókkal kezdve egészen a királykobráig. Kiderítem, hogy ki ennek az intézetnek az igazgatója, aztán pedig vigyorogva tépem szét.

"Na és veled sem fogok kivételt tenni, te fehér kígyó" - nézek lopva az ápolóra, s abban a pillanatban örülhet neki, hogy tekintettel nem lehet ölni, ellenkező esetben ugyanis már régen halott lenne.

Sziasztok! Megírtam a következő részt is. Remélem, hogy tetszett nektek. Próbáltam kicsit hosszabbra írni, hogy az előző rövidebb részt kiegyenlítsem. Igyekezni fogok a folytatással, addig is legyetek jók. Pápá!