"Szívembe szúró fájdalomként mar bele a félelem, majd nem sokkal később elmémet teljesen elönti a düh. Szemem előtt semmi más  nem lebeg, csupán egy barna szempár. Egy lelketlen, üresen csillogó szempár, melyet csupán egyetlen egy dolog éltet, ez pedig nem más, mint a kegyelem nélküli gyilkolás mámora. A következő pillanatban régi szobám közepén állok, s a távolból halk léptek zaját hallom

- Ki az? - szólalok meg gyámoltalanul, ám hangom mintha nem is az enyém lenne. Annyira halk és vékony, akár egy kétségbeesett kisfiúé. Szemeim tágra nyílnak a döbbenettől, majd meglepetten nézek végig magamon. "De hiszen én újra...újra gyerek vagyok" - döbbenek rá értetlenül. Mégis hogy lehet ez? Értetlenül fordulnék hátra, hogy jobban szemügyre vehessem magamat a tükörben, ám ekkor hirtelen hangos nyikorgás csapja meg a fülemet, a következő pillanatban pedig kinyílik a szobaajtó, s rajta egy magas, szőke hajú nő lép be. Szemei barnán csillognak a sötét szobában, én pedig riadtan hátrálok néhány lépést, ám végül az ágynak ütközöm.

- Mit keres maga itt? És én miért vagyok újra gyerek?  Miért kell ezt megint átélnem? - kérdezem egyre hangosabban, miközben szemeimből könnyek törnek elő, vékonyka hangom pedig kétségbeesetten keres válaszokat. A nő azonban nem szól semmit, még csak nem is néz rám. Csak áll némán a szobában és az előtte lévő kopottas falat bámulja. Remegve, szapora légzéssel lépek felé párat, majd amikor már csupán pár centiméter választ el tőle, újra megszólalok.

- Hall engem? Ki maga és miért... - akad meg hirtelen a szavam, ugyanis a következő pillanatban a nő rám emeli barna tekintetét, majd felém nyújtja kezeit és egy hirtelen mozdulattal mellkasomnál meglök. A váratlan erőhatás következtében elveszítem az egyensúlyomat és hátra zuhanok. Legnagyobb meglepetésemre azonban a föld nem kap el, sokkal inkább köddé válik, én pedig egy sötét űrben találom magamat, ahol csak esek és esek, egyre lejjebb, s úgy tűnik, ez az ördögi állapot sosem múlik el. A háttérben ekkor halk kacagást hallok meg, mely egyre csak hangosodik, mígnem már szinte dobhártyámon dobol. A nevetés szörnyen ismerős, ám nem a korábbi katonanőé. Agyamban hihetetlen sebességgel pörgetem egymás után az emlékeimet, ám nem ugrik be, hol hallhattam már ezt a hangot. Ezután egy újabb szempárt pillantok meg magam előtt a sötétségben. Ez is barna, mégsem pontos mása a korábbinak. Ebben a tekintetben ugyanis nem csupán hideg vérszomj csillog. Megbújik benne valami más is. Valami meleg, megnyugtató fény, mely gondoskodón ölel magához. Erről a szempárról édesanyám tekintete jut az eszembe, aki ugyanilyen odaadással és törődéssel nézett rám kiskoromban. Lágyan elmosolyodom, majd lehunyom a szememet. Ez az érzés csodálatos."

Egy hirtelen izomrángás kíséretében ébredek. Zihálva próbálom szememet a félhomályhoz szoktatni, miközben azon töprengek, amit néhány pillanattal korábban éltem át. Felfoghatatlan számomra, hogyan képes két ennyire különálló érzés egyetlen álomban összekeveredni. A düh és a nyugalom, az utálat és a feltétel nélküli szeretet, a kétségbeesett zokogás és a mámoros kacagás. Ezek mind annyira ellentétes, olyan távoli érzelmek, melyeknek természetes esetben messzire el kéne kerülniük egymást. Hogyan lehetséges, hogy két, látszatra teljesen egyforma szempár, ilyen különböző gondolatokat vált ki belőlem. Akár anya és gyermeke is lehettek volna, mégis olyan mások voltak. Ösztönösen emelném fel jobb karomat, hogy verejtékes homlokomat megtörölhessem, ám döbbenten kerekednek ki szemeim, amikor az meg sem moccan.

- Hát persze... - kapok észbe egy hatalmas sóhajtás mellett,   majd lemondóan hunyom be szemeimet és próbálok inkább visszaaludni. Fogalmam sincs mennyi lehet az idő, hogy este van vagy reggel, így azt sem tudom, aludnom kellene-e még. Töprengve fordítom oldalra a fejemet és kezdek el alvás helyett inkább az álmomon agyalni. Elmémbe beleégett a katonanő rideg tekintete, mely még mindig haraggal tölt el, ám amellett ott volt még az a másik szempár is. De vajon kié lehetett? Nem tudtam jól megjegyezni, csupán azok az érzések égtek bele lelkembe, melyeket kiváltott belőlem. Mélyet sóhajtok és kinyitom a szememet.

- Jöhetne már egy kígyó... - kívánom halkan, majd lassan számolni kezdek, azt remélve, ez majd segít az elalvásban.

Órákkal később:

Hamar bizonyossá vált, hogy a láthatatlan birkák számolgatása, nem segít álomba szenderülnöm. Ezután csupán mereven bámultam a plafont egészen mostanáig, amikor már a mellettem lévő falat bámulom ugyanúgy. Nem tudom, mióta lehetek ide bezárva, de az időérzékemet máris elveszítettem. Morgolódva próbálom mozgásra bírni testemet, az azonban meg se moccan, így hát kénytelen kelletlen beletörődök a helyzetembe.

Várakozásom és a kígyók utáni ácsingózásom végre meghozta a gyümölcsét, nagy sokára ugyanis fülemet halk nyikorgás hangja csapja meg, majd nemsokkal később egyre csak közeledő léptek zaja. Vágyakozva fordítom fejemet a hang irányába, majd amikor megpillantom a felém közeledő, fehér ruhás ápolót, szemeim boldogan csillannak fel. A férfi arcát ezúttal is maszk fedi, haját pedig fehér sapka takarja el, így egyedül barnán ragyogó szemeit láthatom, melyek ezúttal is kettős érzéseket keltenek bennem. Egyrészt elmondhatatlan dühöt ébresztenek bennem, másrészt viszont olyan nyugalommal árasztanak el, melyre csupán édesanyám volt képes. Ismerős érzések ezek, hasonlóak azokhoz, melyeket álmomban éreztem. Nem bírok tovább szótlanul bámulni rájuk, muszáj mondanom valamit. Gyorsan megköszörülöm hát a torkomat és megpróbálva elrejteni hangomból a csodálatot, megszólalok.

- Már megint maga az? - kérdezem flegmán - Most meg miért jött? - fordítom el a fejemet pökhendi módon, mire az ápoló halkan felkacag, majd ágyam mellé lép.

- Harapós kedve van ma valakinek - hallom halk hangját, mire észrevétlenül elmosolyodom és felé fordítom a fejemet.

- Csak mióta itt van - szólalok meg, miután cselesen elejtettem arcomról a mosolyt.

- Muszáj magázódnunk, 318-as? - kérdezi vidáman, mire én gúnyosan felhorkantok és hanyagul válaszolok neki.

- Van ám nevem is, tudja? - játszom a sértettet, bár valójában már réges régen megszoktam ezt az azonosítót. Barátaimon kívül igazából senki sem szólított a nevemen már vagy 13 éve. Idebent nem vagyok Natsu, csak a 318-as számú rab, aki semmiben sem különbözik a többiektől. Itt nem emberek vagyunk, csupán alanyok, lelketlen kisegerek, akiknek semmi szükségük névre. Nekünk maradt egy háromjegyű azonosítószám, mely cellánk ajtajára van kiírva, semmi több.

- Emlékszel még rá? - hajtja le hirtelen a fejét az ápoló, mire én meglepetten nézek rá. Tekintete sajnálatot és bánatot tükröz, semmi jele benne a korábbi vidám csillogásnak. Értetlenül mérem őt végig, de sehogy sem tudok rájönni hirtelen jött hangulatváltozásának okára, így hát kénytelen kelletlen kinyitom a számat és félvárról véve a dolgot válaszolok neki.

- Mármint a nevemre? Emlékszem hát - vakkantom oda nemtörődöm módon, mire az ápoló mélyet sóhajt és megkönnyebbülten újra rám néz.

- Ennek örülök - mondja őszinte ragyogással a szemében, majd még közelebb lép hozzám és lassan végigsimít a kézfejemen - Visszatérve a munkához,.. - köszörüli meg zavartan a torkát - ..., érzed ezt? - kérdezi most már szakszerűen, mire egy pillanatra szorosan lehunyom a szememet és megrázom a fejemet, ezzel próbálva visszarázódni a jelenbe. Ezelőtt még soha egyetlen kígyót sem láttam itt, akiben az érzelem csupán legkisebb szikrája is megmutatkozott volna. Na de ő. Ez az ápoló teljesen más. Ő olyan gyengéd és érzékeny, minden tekintetben különbözik társaitól. Muszáj lesz őt jobban megismernem, hátha rajta keresztül sikerre vihetem Erzáékkal közös tervemet 

- Nem...sajnos semmit sem érzek - válaszolok neki látszólag hanyagul, legbelül viszont szinte ordítani tudnék a keserűségtől.

- Értem. Akkor egyelőre kár is tovább próbálkoznom - mondja, majd megmarkolja korábban földre tett táskáját és hátat fordít nekem - Viszlát később, 318-as - köszön el incselkedve.

- Ne, várj még kérlek! - kiáltok utána kétségbeesetten, mire a férfi megáll, majd kíváncsian rám néz.

- Mi az, mit szeretnél? - kérdezi érdeklődve, mire zavartan a földre pillantok. Fogalmam sincs, miért állítottam meg az ápolót, egyszerűen kicsúszott a számon. Nem akarok tőle semmit, nem szeretnék beszélgetni vele. De akkor meg miért kiáltottam utána, miért akartam, hogy maradjon? "Ahj, elment az eszed, Natsu!" - zsörtölődök magamban bosszankodva, ám miután tekintetem véletlenül találkozik az ápoló barnán csillogó szemével, hirtelen észbe kapok. Muszáj megszólalnom, mondanom kell valamit, ha már egyszer megállítottam. De vajon mit?

- Ömm...meg...meg tudnád mondani, hogy hány óra van? - kérdezem meg zavartan, mire az ápoló szemei kikerekednek és meglepetten néz rám - Vagy csak, hogy milyen nap! - erősködök tovább kétségbeesetten, ám ő továbbra sem szólal meg - Fontos lenne számomra - hunyom le szememet szomorúan, majd mikor újra kinyitom, az ápoló bánatosan csillogó tekintetével találom szemben magamat. 

- Tudod, azt...azt nekem nem szabad - mondja sajnálkozva, majd hirtelen sarkon fordul és se szó se beszéd kilép a szobából, én pedig ismét magamra maradok. Megszoktam már az egyedüllétet, volt rá elég időm. Most sem a magány zavar, sokkal inkább a mozdulatlanság, a tehetetlenség őrjít meg. Nem bírom már sokáig elviselni ezt az állapotot, remélem, hamarosan meggyógyulok. 

Sziasztok! Egy nap késéssel ugyan, de végül elkészültem ezzel a résszel is. Igazság szerint már tegnap este is publikálhattam volna, de akkor még nem éreztem teljesnek. Aludnom kellett rá egyet, hogy újra elolvassam és finomítsak rajta egy kicsit. Picurkát át is írtam, de szerintem így jobb lett és a későbbi eseményekhez is kedvezőbb. Na,én el is köszönök, a folytatással pedig igyekezni fogok. Addig is legyetek jók, pápá!