Némán, fogaimat összeszorítva mélyedek el az ápoló barna szemeiben, melyek valamiért földöntúli haragot ébresztenek bennem. Legszívesebben megszólítanám a tőlem minimum fél fejjel alacsonyabb férfit és saját kezűleg tépném le róla a maszkot, ám hirtelen éles fájdalom nyilall a mellkasomba, s újabb köhögőroham tör rám.

- Ne mozogjon! - hallom meg az ápoló hangját tompán, mire keserűen elhúzom a számat. "Mintha tudnék" - gondolom gúnyosan, ám miután torkomon vér ömlik fel, hamar elszáll szarkasztikus kedvem. Az ápoló ekkor leteszi a földre eddig kezében szorongatott táskáját, majd kotorászni kezd benne, nemsokkal később pedig elő is húz egy szikét és egy fehér üveget. Ezután közelebb lép hozzám és lassan felém nyúl. Nem tudom, hogy mit akarhat, de a felém szegezett kés semmi jóra nem utal. Remegve szorítom össze fogaimat és hunyom be a szememet. Nem akarok a férfira nézni, nem akarom látni az elégedett csillogást a szemeiben, amikor elveszi az életemet. Félelmeim azonban alaptalannak bizonyulnak, a következő pillanatban ugyanis hirtelen mintha mázsás súly szakadna le a tüdőmről. Lassan kinyitom a szememet és döbbenten látom, ahogyan az ápoló egy hirtelen mozdulattal hosszában ketté vágja rajtam a hálóinget, majd azonnal tűt és orvosi fonalat ragad. Rémülten veszem jobban szemügyre saját mellkasomat, melyen egy körülbelül 10 centis seb tátong keresztben, melyről fogalmam sincs, hogyan került oda.

- Bevarrom - szólal meg olyan halkan, hogy szinte alig hallom, a következő pillanatban pedig máris a sebemhez nyúl és ráönti a fehér üveg tartalmát. Sziszegve tűröm az erősen csípő fájdalmat, melyet a fertőtlenítő okoz és azt, ahogyan hegyes tűjével apró lyukakat ejt a testemen, majd orvosi cérnáját végighúzza rajtuk. Abban a pár percben, míg a művelet tart, minden lélegzetvétel iszonyatos fájdalommal jár, ám lassan érzem, hogy egyre jobban vagyok, s a műtét végére, melyet mindenféle érzéstelenítő vagy fájdalomcsillapító nélkül végzett el rajtam, a korábbihoz képest már szinte alig sajog a mellkasom. Lopva az ápolóra pillantok, miközben igyekszem elrejteni a szememben megjelenő hálás csillogást.

"Azok után, amit velem tettek, ez volt a minimum" - gondolom magamban, valódi érzéseimet elnyomva. A következő pillanatban az ápoló felém fordítja a fejét és halkan megszólal.

- Nemsokára már a beszéd is menni fog - mondja halkan, miközben alig tudom kivenni a szavait, fehér maszkja ugyanis erősen tompítja amúgy is halk hangját.

- Ne...nem fogom meg köszönni... - nyögöm ki erőtlenül, miután a férfi egy tapodtat sem mozdul kifelé - Ha arra vár...el mehet... - próbálom kizavarni a szobából, ám ő továbbra is csupán hallgatagon álldogál az ágyam mellett. Mérgesen szorítom hát össze a fogaimat és fordítom fejemet a fal felé, hátha ebből a gesztusból észbe kap.

- Cchh - adok ki egy flegma hangot, mire a férfi hirtelen mocorogni kezd és felveszi a földön heverő táskáját, a következő pillanatban pedig az ajtó felé indul.

- Nem is kell, ez a munkám - nyomja meg erőteljesen a munka szót, ezzel egyértelművé téve, nem a jó szándék vezérelte korábbi tetteit.

- Ch - morranok fel ismét, majd nemtörődöm módon lehunyom a szememet és addig meg sem moccanok, amíg az ápoló ki nem lép az ajtón. Amint ez megtörtént, nagyot sóhajtva nyitom ki ismét a szememet és nézek körbe a szobában. "Micsoda mocskos egy hely" - gondolom magamban undorodva. Itt aztán bőven lesz majd időm elmélkedni és a szökést tervezgetni. Kíváncsi vagyok, vajon itt is van-e társalgó. Valami azt súgja, hogy nincs.

- A rohadt...életbe! - zsörtölődök halkan, nagyokat nyögdécselve, majd ismét megpróbálom megmozdítani egyik végtagomat, de az meg se moccan. Alsó ajkamat beharapva felemelem a fejemet és nézek rá újra frissen összevarrt mellkasomra. Flegmán félrehúzott szájjal szidom le gondolatban az ápolót, aki a vérzést elállította ugyan, mégsem tett meg mindent értem. Jelenleg mocskosabbnak érzem magamat mint valaha. Egész felső testem bűzlik a rászáradt vértől, sőt még a kemény vaságy is tiszta vér lett, amin fekszem. Még a hálóingemet is teljes hosszában elvágta, így most szinte teljesen mezítelenül kell feküdnöm egy jéghideg veremben, ami teljesen nyirkos és dohos. A levegő párás, a falon pedig itt-ott még moha is nő. Keserűen fordítom fejemet inkább a másik oldalra, hogy a lehető legkevesebbet kelljen néznem azt a mocskot, melyben ezentúl élnem kell majd. "Lehet, hogy legalább a fázás jó jel" - gondolom bizakodva. "Talán ez azt jelzi, kezdek rendbe jönni, elégre egy béna ember nem fázhat".

3 óra múlva:

Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el az ápoló távozása óta, azt viszont biztosan tudom, hogy testem egyre jobban átfagyott. Végtagjaimat még mindig nem érzem, a vér pedig már teljesen rám száradt. Vacogó fogakkal nézek végig magamon, majd morgolódva hajtom vissza fejemet a kemény ágyra. A következő pillanatban halk nyikorgást hallok, majd cellám ajtaja lassan kinyílik és a korábbi fehér ruhás ápoló lép be rajta. Arcát ezúttal is maszk fedi, csupán barna szemei néznek rám kimértén. A férfi egyik kezében egy szürke vödör, másikban pedig egy sárga szivacs és egy fehér táska van. Összeszorítom a fogaimat és ingerülten nézek végig az ápolón.

- Mit akar azokkal? - szólalok meg ezúttal sokkal könnyedebben, mire ő leteszi a táskát és a vödröt, a szivacsot pedig bele dobja.

- Látom, a beszéd már megy - mondja halkan. Vékony hangja teljesen eltorzul a maszk mögött, ezt hallva pedig fura gondolat fészkeli be magát a fejembe. "A hangja olyan...olyan nőies" - töprengek magamban elgondolkodva, de mivel a válasz megtalálásában nem jutok előbbre, úgy döntök, inkább válaszolok neki.

- Mit akar azokkal? - kérdezem kelletlenül, miközben szememmel a füstölgő vödörre bökök.

- Végzem a munkámat - válaszol kimérten, majd felém lép és kicsatolja az engem leszíjazó fémkapcsokat. Ezután lehajol a lábánál lévő vödörhöz és kiveszi belőle a korábban beledobott sárga szivacsot, mely mostanra már teljesen megszívta magát meleg vízzel. Az ápoló ekkor felegyenesedik és fölém hajol, majd még mielőtt mezítelen mellkasomhoz érintené a meleg szivacsot, megszólal.

- Szóljon, ha érez valamit. A bénulása nem fog örökké tartani, lehetséges, hogy már most javult valamit - figyelmeztet hivatalos hangon, majd bőrömhöz érinti a szivacsot és lassú, körkörös mozdulatokkal felhígítja a mellkasomra száradt vért. A friss varratokat szakszerűen kikerüli, hogy még véletlenül se sértse fel a sebet. Szívesen szólalnék meg és mondanám azt, hogy minden mozdulatát érzem, mégsem tehetem. Testem teljesen érzéktelen még mindig, így hát azt sem érzem, ahogyan a férfi lassan lehúzza alsónadrágomat, majd kinyitja táskáját és elővesz egy újat. Ezután a lábaimat is megtisztítja, majd egy hálóinget is előkotor és óvatosan rám teríti. A ruhadarab hasonló a kórházi hálóingekhez, hátul kell bekötni, így az ápolónak valamivel könnyebb dolga van. Óvatosan beledugja kezeimet az ing ujjába, majd finoman hátam alá nyúl. Van egy tippem, mit szeretne csinálni, ám elnézve vékony karjait, elképzelni sem tudom, hogyan tervez felemelni egy szinte teljesen béna embert.

- Biztos benne, hogy...? - próbálom figyelmeztetni a vézna férfit, mire az csak legyint egyet, a következő pillanatban pedig ismét megragad, és lassan ugyan, de végül felültet. Ezután, míg egyik kezével megtámasztja a hátamat, másikkal ügyesen megköti a hálóing két pár fűzőjét. Miután végzett a művelettel, óvatosan visszafektet, majd kezébe veszi a vödröt, a szivacsot és az immár üres táskát, aztán pedig az ajtó felé indul.

- Nem érzett semmit? - torpan meg hirtelen a kis terem közepén és felém fordul.

- Nem... - fordítom fejemet a fal felé keserűen, mire ő csak vállat von és egy hanyag mozdulattal kilép az ajtón, magamra hagyva pesszimista gondolataimmal. "Vajon a meleget miért nem éreztem?" -  töprengek kétségbeesetten, majd nehezen ugyan, de elengedem aggályaimat.

- Barom... - szűröm fogaim között gyűlölködve, majd horkantok egyet és lehunyom a szememet. Fogalmam sincs, hány óra lehet, vagy hogy egyáltalán nappal van vagy éjjel, mégis valami azt súgja, aludnom kéne. Aprót sóhajtok tehát és pár pillanat múlva már át is lépem az álmok országának határát, abban bízva, ezúttal nem kísért majd Erza véres múltja.

Sziasztok! Későn ugyan, de végre megírtam ezt a részt is. Remélem, hogy tetszett nektek, ha igen, mindenképp írjátok meg kommentben, nagy kíváncsi vagyok a véleményeitekre, ugyanis ez az első ilyen jellegű könyvem. Minden kritikát szívesen fogadok. Sietek a folytatással addig is legyetek jók, pápá!