Az ágyamon fekve meredek elgondolkodott tekintettel a plafonra, miközben jobb kezemmel bal csuklómat dörzsölöm. Minden egyes vasárnap úgy érzem, a bilincsek a csuklómon egyre szorosabbak és szorosabbak lesznek. Ma már valósággal égetett a szorításuk és vörös csíkot hagytak maguk után. Ez most viszont a legkevésbé sem érdekel. Amióta a társalgóban megszólalt az óra és minden rabért eljött az ápolója, máson sem jár az eszem csak Wendyn. Nem tudom megérteni, vajon honnan tudhat ennyit az intézetről és az A-szektorról. A gyerekeknek csupán a saját C-szektorukról lenne szabad tudniuk, majd később a B-ről és csupán a szemfülesek szereznek tudomást a legveszélyesebb, legsötétebb A-szektorról, melyet a legjobban őriznek. Na és ott van még az a másik dolog is a rengeteg halott gyerekkel. Lehetséges volna, hogy öt év alatt senki sem élte még meg a 8 éves kort? De vajon miért nem? Sőt, az is kérdéses, hogy hogyan lehetséges, hogy néhány év leforgása alatt két gyerek is az A-szektorba került. Egyre több kérdés merül fel bennem az intézettel kapcsolatban és Wendy hirtelen feltűnése is aggaszt. Ha valóban mindenki meghal nyolc éves kora előtt, akkor ő miért van itt? Hogyan lehetséges, hogy ő egyedül öt év alatt túlélte a gyerekosztályon uralkodó szörnyű körülményeket? Számtalan kérdés maradt még megválaszolatlanul a fejemben, de nem bírok tovább gondolkodni. A szemeim szinte maguktól csukódnak be és az agyam is egyre tompább. A szobámban nincsen ugyan ablak, sőt a folyosókon is mesterséges fény uralkodik, mégis tudom, hogy este van. Bár az is igaz, hogy ha nem kapnánk vasárnap fél óra kimenőt, már biztosan elveszítettem volna az időérzékemet. Mélyet sóhajtok és az oldalamra fordulok. El sem hiszem, hogy már 13 éve nem láttam az eget. Már el is felejtettem, hogy néznek ki a virágok, milyen a Nap melegét és a fű kellemes cirógatását a bőrömön érezni. Egy nap biztosan kiszabadulok ebből a halál táborból és magammal viszem a többieket is. Erza, Gray, Juvia, Gildarts ne féljetek. Mindannyian kijutunk innét. Na és Zeref, veled is találkozni szeretnék. Újra egy család leszünk és akkor sosem szakíthatnak már el minket egymástól. Ezekkel a kellemes gondolatokkal hunyom le végül a szememet és húzom magamra a takarót.

- Jó éjt, Zeref! - köszönök el suttogva kisöcsémtől, ahogyan az elmúlt 13 évben minden éjjel tettem, majd elmosolyodom és álomba szenderülök.

" - Erza! Erza! Gyere játszani, végre kimenő van! - kiabálok kis barátnőm felé vidáman, amikor meglátom őt az udvarszoba ajtajában. Legszívesebben felé rohannék és szorosan átölelném, ám megdagadt lában ezt nem teszi lehetővé. Még csak két napja varrták össze a sebeimet, holnap máris kiveszik a varratokat. Nem hiszem, hogy ez jót tenne neki, de nem merek tiltakozni. El kell viselnem a fájdalmat, ahogyan rajtam kívül mindenki más is teszi. Nagyot nyelek és mosolyogva újra Erzára pillantok, ám legnagyobb meglepetésemre a lány még mindig mozdulatlanul áll az ajtóban és a földet nézni. "Vajon mi üthetett belé?" - gondolom aggódva, majd távolról jobban szemügyre veszem őt. Kívülről nem tűnnek súlyosnak a sérülései, csak a szokásos. Egy-két ragtapasz az arcán, pár szúrásnyom a kezén. Semmi különös. 

- Erza, minden rendben van? - kiáltok oda még egyszer mosolyt erőltetve az arcomra, mire a lány végre rám emeli sötét szemeit és félig elnyílt ajkakkal oldalra billenti a fejét. Rémülten hőkölök hátra döbbenetemben, amint meglátom legkedvesebb pajtásom vörösre sírt szemeit, melyek alatt lila és fekete karikák díszelegnek. Fogalmam sincs, mi történhetett vele, ám az az egy biztos, pár napja különösen meggyötörték. Összeszedem minden erőmet és a fájdalomtól nyöszörögve nagy nehezen lábra állok, hogy azonnal megtört barátomhoz siethessek, ám minden lépés elviselhetetlen fájdalommal jár. Kék, zöld foltos lábaim végül remegve ugyan, de eljuttatnak célomhoz, ám amikor Erza szinte üres szemeibe nézek, meghűl bennem a vér. A lány tekintete üveges és semmitmondó, mintha már nem is élne és én csupán egy üres vázzal néznék farkasszemet. Remegő karokkal próbálom megérinteni őt, ám még mielőtt hozzá érhetnék, Erza hirtelen felemeli a kezét és ujjait erősen csuklómra szorítja. Nagyot nyelve nézek bele az engem figyelő szempárba, majd rémülten csuklómra nézek.

- Erza, te... - próbálom beszélgetésre ösztönözni a lányt, ám ő hirtelen a szavamba vág. Hangja ugyanolyan üres és közömbös mint a pillantása, ez pedig mindennél jobban megrémít.

- Ezt az egyet sosem akartam... - mondja kifejezéstelenül, miközben arcán semmiféle érzelem nem látszik - Sosem akartam ilyenné válni - beszél tovább a semmibe bámulva, miközben egyre több gyerek pillantgat felénk a szobában. Lopva körbenézek, majd miután megbizonyosodtam róla, hogy senki sem hallhat minket, egy fokkal halkabban megszólalok.

- Mit nem akartál, Erza? Mivé nem szerettél volna válni? - kérdezem a lányt értetlenkedve, de ő továbbra is a semmibe bámulva beszél tovább, mintha engem meg sem hallott volna.

- Elvettek tőlem mindent. Nem vagyok többé ember. Nem vagyok többé lány. Nem vagyok már...semmi - hallgat el lassan, majd elengedi a csuklómat és óvatosan a hálóingéhez nyúl.

- Mit csinálsz, Erza? Hadd ezt abba - fogom le a kezét, mikor egyre feljebb húzza a ruhadarabot, de ő rám néz és szájával némán egy szót formál. "Kérlek" - olvasom le ajkairól kitágult pupillákkal, mire nagyot nyelek és lassan elengedem barátnőm kezét, ő pedig köldökéig húzza az inget. Szemeim döbbenten kerekednek ki, majd rémülten szám elé kapom kezeimet. Sohasem gondoltam volna, hogy egy ember efféle szörnyűségre képes. "Mégis hogy merték ezt megtenni? Hogy tehettek ilyet egy gyerekkel, egy mindössze 7 éves kislánnyal?" - gondolkodom el remegve, majd lassan Erza szemeibe nézek, melyek most ha lehet még üresebbek mint azelőtt.

- Mit tettek veled? - kérdezem dadogva, mire ő az alhasára néz és kezét óvatosan végighúzza a még mindig véres seben, mely kimondhatatlanul hanyag mozdulatokkal lett összevarrva és egész alhasát elfoglalja.

- Elvették... - mondja lassan, majd csuklóm után nyúl és kezemet finoman a hasára teszi. Remegve, földbe gyökerezett lábakkal simítok végig az Erza hasán éktelenkedő varráson, miközben a hideg futkos a hátamon.

- Mi...mit vettek el? - kérdezem dadogva, mire ő újra a szemembe néz. Megrettent az a sötétség, melyet az eddig mindig vidám íriszben látok, s ha tehetném, azonnal elmenekülnék előle. Jól ismerem ezt a pillantást, az én szememben is lángolt már ekkora harag. Ezt a gyilkos indulatot bárhol, bármikor felismerném, ám az ő szemében látni sokkal ijesztőbb, mint a magaméban érezni.

- Mindent, ami fontos lehet egy lánynak - válaszol Erza, miközben érzem, hogy teste aprót rándul a dühtől, s szemeibe is kezdenek visszatérni az érzelmek. Szomorúság, keserűség és indulat, ez mind felfedezhető bennük - Az esélyt egy kisbabára - nyögi végre ki a lényeget remegve, majd hirtelen összeszorítja a fogát és vicsorogva rám néz - De megfogadom neked, Natsu, hogy engem soha többé nem alázhatnak meg így. Nem leszek többé kísérleti patkány, nem játszom el a kisegér szerepét. Nem hagyom, hogy ők legyenek a kígyó, míg én kétségbeesetten menekülök az életemért. Fogadom, hogy egy nap kitörök innét és mindenért bosszút állok! - szorítja egyre jobban hasán lévő kezem csuklóját, s közben szinte lángol a dühtől. Még sosem láttam ilyennek Erzát, ennyire eltökéltnek és rémisztőnek, s közben ilyen megtörtnek és elveszettnek. Szemei lassan csillogni kezdenek, majd néhány könnycsepp folyik ki belőlük, ezzel egy időben pedig én is sírva fakadok. Fáj belegondolnom, milyen hamar kényszerülünk felnőni ebben az intézetben."

Zihálva riadok fel álmomból, miközben érzem, hogy testem szinte lángol a feszültségtől. Megint ugyanaz az álom, ugyanaz az emlék. Próbálok mélyen lélegezni és elfelejteni, elmém legeldugottabb zugába száműzni ezt a már 11 éves emléket, ez azonban sokkal nehezebb, mint hittem. Ezúttal nem tudom elfelejteni Erza meggyötört arcát, véres hasát és azt a haragot, ami akkor a szemében lüktetett. Szívem egyre hevesebben ver, s már alig kapok levegőt. Úgy érzem, mintha hatalmas erővel nyomnák össze mellkasomat, testem pedig egyre forróbbá válik. Tehetetlen mérgemben és egyre elviselhetetlenebb fájdalmamban végül kinyitom a számat és hangosan felkiáltok, abban bízva, ezzel az engem kínzó szenvedést is kiüvöltöm magamból. Ennél nagyobbat viszont nem is tévedhetnék. Vérem egyre vadabbul száguld ereimben, s szívem dübörgését már a torkomban érzem. Nincs más választásom, a kígyóknak kell könyörögnöm.

- Segítség! Segítsen már valaki! - kiáltom el magam torkom szakadtából, abban bízva, valaki a megmentésemre siet. Pár pillanat múlva közeledő léptek zaját hallom tompán, majd az ajtó kivágódik és két fegyveres őr lép be rajta. Nem bírom tovább elviselni a fájdalmat, üvöltve a földre rogyok, a két őr pedig azonnal hozzám siet.

- Nincs mire várnunk, a 318-as számú alany végre felébredt - szólal meg az egyik, mire a másik sietve bólint egyet és azonnal az ajtó felé szalad.

- Idehívom az orvosokat,  mielőtt porig égeti ezt a kócerájt - rohan ki a folyosóra, engem pedig társára bíz.

- Fékezd magad, 318-as, mert a végén még tényleg itt halunk meg - mordul rám, amikor ordítva a földbe csapok öklömmel, ütésem helyén pedig szenessé válik a talaj. Fogaimat összeszorítva fordulok a katona felé, majd minden erőmet összeszedve felemelem a kezemet és torka felé kapok vele. Látásom egyre homályosabb és már hallani is tompán hallok, utolsó erőmmel azonban ki akarom ontani egy kígyó vérét. Valakinek meg kell fizetnie szüleim haláláért, legyen az egy pótolható sikló, mint ez a szánalmas katona, vagy akár maga a királykobra, s bár minden álmom az volt, hogy a kobrát végezzem ki, azt a kegyetlen nőszemélyt, aki azon az éjjelen elvett tőlem mindent, most mégis be kell érnem vele. Nagyot nyelve lököm meg magam másik kezemmel, ám még ez a lendület sem elég ahhoz, hogy elvegyem az életét. Ujjaim csupán súrolják a sikló bőrét, ám az már ennyitől is felordít és hirtelen felindulásból távolabb lök magától.

- Te állat! - kiáltja hangosan, majd oldalán lógó fegyvere után nyúl és pisztolyát egyenesen rám szegezi - Nézd, mit tettél!  - mutat a nyakára, majd egyik tenyerét is felém fordítja. Csodálkozva látom, hogy bőrének azon része, mellyel hozzám ért, vagy én érintettem meg őt, teljesen megégett, szinte már-már elszenesedett. Gondolkodni azonban nincs időm, mivel hirtelen éles fájdalom nyilall a mellkasomba és hirtelen minden forogni kezd velem. Hallásom is egyre tompábbá válik, s már azt is alig hallom, amikor a másik katona két orvos társaságában besiet a szobába. Gyorsan váltanak pár szót, majd a két orvos kesztyűt vesz és letérdelnek mellém. Homályosan látom, ahogyan valamit előhúznak a táskájukból, majd minden elsötétül, másra pedig már nem emlékszem.

Sziasztok! Ahogyan ígértem, mára el is készültem az új résszel. Hamarosan jön a folytatás is, addig viszont legyetek jók. Pápá!