Szívem a torkomban dobog, ahogyan Lucy sírástól remegő testét a karjaimban tartom és még szorosabban ölelem magamhoz. Nem értem magam. Miért próbálom vigasztalni ezt a lányt és miért érdekel a sorsa? Hiszen az ő szülei tehetnek családom haláláért és több száz mágus kínkeserves életéért. Gyűlölöm őket azért, amit tettek és Lucyre sem tudok máshogy nézni. Talán azért vágyom a közelségére, hogy tervemet sikerre vihessük? Igen, nem lehet más oka. Nem lehet fontos számomra egy ilyen szörnyetek. Hiszen ő is egy kígyó, semmi több. Bár Lisanna is egy az ápolók közül, mégis jó cél vezérli. Talán Lucyben is lehet valami jó? "Lisanna!" - jut hirtelen eszembe a hátam mögött toporgó lány és most bűntudattól vezérelve engedem el Lucyt, majd fordulok lassan hátra. Mégis hogy feledkezhettem meg róla?

- Lisanna, sajnálom! Én... - próbálnám megmagyarázni a dolgokat, de hirtelen elakad a szavam. Mit is mondhatnék neki, amikor még én magam sem értem az előbbi jelenetet? - Ő itt Lucy - mutatok a szőke ápolóra, majd zavartan simítok végig hajamon.

- Lisanna vagyok - mutatkozik be a lány és emeli tekintetét Lucyre, aki némán toporog és megtörli könnytől csillogó szemeit. Kihúzza magát, majd büszke tekintettel méri végig a lányt, de egyelőre semmit se szól.

- Lisanna gyerekkori barátom - töröm meg a kínos gyendet, majd Lucyre nézek és tovább beszélek - Ő pedig... - ejtenék most pár szót kedves kis ápolómról, ám magam sem tudom, mit mondhatnék. Idegesen kezdem tördelni ujjaimat, miközben agyamban vadul kergetik egymást a gondolatok, hogyan is folytathatnám megkezdett mondatomat. Nagyot nyelek, majd szólásra nyitom a számat, ám ebben a pillanatban egy másik hang csendül fel, én pedig meglepetten fordítom fejemet abba az irányba.

- Én pedig egy ostoba ápoló - hallom Lucy keserű szavait, majd a lány a következő pillanatban hátat fordít nekem és az ajtó felé nyúl.

- Sikerült előrelépést tennem a tervünkben - szólal még meg, mielőtt kilépne a cellából, ám továbbra sem néz rám - Majd beavatom az új ápolódat és ő folytathatja a tárgyalásokat - fejezi be mondandóját és tétovázás nélkül nyitja ki az ajtót, amin gyorsan kilép, ezzel magunkra hagyva minket Lisannával. Nagyot sóhajtok, majd bánatosan nézem az előttem álló kemény ajtót. Miért kellett ennek így történnie? Oly rég sóvárgok már Lucy után, s most, mikor végre újra láthattam őt, minden tönkrement. Olyan ostoba vagyok. Mérgesen szorítom ökölbe kezeimet és hunyom le a szememet. Legszívesebben felordítanék tehetetlen dühömben, ám azzal valószínűleg nem oldanék meg semmit. Ingerülten rázom meg fejemet és próbálom elűzni sötét gondolataimat. Mi van, ha ez volt az utolsó találkozásunk Lucyvel? Hát valóban így kell elválnunk egymástól? "De legalább jól van" - gondolom keserűen és éppen azon lennék, hogy visszaüljek kényelmetlen ágyamra, amikor egy csendes hang szeli ketté a levegőt.

- Mi volt ez, Natsu? - hallom meg hirtelen Lisanna kérdését, mire meglepetten fordulok a lány felé. Natsu, te idióta! Hogy mehetett ki a fejedből, hogy ő is itt van? Ráadásul most már másdoszor! Zavartan közelebb lépek hozzá és bocsánatkérőn fúrom tekintetemet az övébe. A lány értetlenül toporogva áll előttem, miközben idegesen tördeli ujjait és várakozva néz rám - Ki ez a Lucy és miért fakadt sírva? Miért ment el és hogy lehet, hogy ápolói köpenyt viselt? - tesz fel egyre több kérdést idegesen, mire nagyot sóhajtok. Fogalmam sincs, mit felelhetnék Lisannának. Vajon el kéne árulnom az igazat, vagy inkább hárítsak? Ha mindent elmondok neki, azzal nem csak hogy megbántom, de bele is keverem az ügyünkbe, az pedig túl veszélyes lenne rá nézve. Nincs azonban sok időm gondolkodni, ugyanis a lány megelégeli a hallgatásomat és néhány lépést tesz felém.

- Natsu, válaszolj! - töri meg újra a csendet, mire én megköszörülöm a torkomat és mély levegőt veszek.

- Ő egy ápoló - válaszolok előbb Lisanna utolsó kérdésére, mire a lány türelmetlenül lép még egyet felém, majd kezeit csípőre téve felel.

- Igen, azt leszűrtem - mondja kissé idegesen - A többi kérdésemre válaszolj, légyszíves.

- Lucy az igazgató lánya és azt mondta, segíthet rajtam - szólalok meg végre, miközben fogalmam sincs, mennyit áruljak el Lisannának az igazságból. Szavaimat egymás után találom ki és próbálok minél lassabban beszélni, hogy ezzel is időt nyerjek a gondolkodásra. Lisanna azonban átlát rajtam és felsóhajt. Szemeiben nem látok dühöt, sem indulatot, csupán zavarodottságot és bánatot, talán csalódást is. De kiben csalódott? Bennem?

- Ne húzd az időt, hanem beszélj - szólal meg a sóhaj után, én pedig érzem, ahogyan homlokom gyöngyözni kezd. Mit kéne tennem? Akárhogy töröm a fejem, nem jövök rá, mi lenne a helyes megoldás. Beszéljek, vagy hallgassak? Igazat mondjak, vagy hazudjak?

- Lisanna, ez az ügy... - kezdenék kifogásokba, melyekkel talán rávehetném a lányt, hogy ne faggasson tovább, ám ő nem kíváncsi ezekre. Az igazat akarja hallani, aminek nyomatékot is ad.

- Elég a mellébeszélésből! - szólal meg erélyesen - Az igazat! Most!

Nagyot sóhajtva indulok el ágyam felé, majd helyet foglalok rajta és térdeimre könyökölök.

- Több ő puszta ápolónál. Ő az igazgató lánya és...és az anyja felelős a falunk lemészárlásáért - temetem arcomat két tenyerem közé keserűen. Talán az is elég, ha ezt az információt elárulom Lucyről, így Lisanna nem keveredik bele a tervünkbe és nem kerül veszélybe. Ha neki bármi bántódása esne, azt sohasem bocsájtanám meg magamnak. Kétségek közt őrlődve várom a lány válaszát, de mivel ő sokára sem szólal meg, félve emelem fel fejemet és pillantok rá. Lisanna mereven áll előttem, kezei teste mellett lógnak ernyedten, ajkai pedig remegnek. Ahogyan szemeit fürkészem, érzelmek sokaságát vélem felfedezni bennük. Értetlenség, zavar, düh és csalódottság. Ezek mindegyike fellelhető bennük.

- Beleszerettél? - kérdezi, mire döbbenten egyenesedek ki és a következő pillanatban mérgesen pattanok fel az ágyról?

- Hogy én?! - emelem fel a hangomat, mire Lisanna egyenesen a szemembe néz és határozottan bólint - Ő egy gyilkos kígyó! Az egyetlen dolog, amit iránta érzek, az a harag és a gyűlölet. Meg fogom őt ölni! - jelentem ki én is legalább olyan határozottan, mint ahogyan előbb a lány bólintott. Már a feltételezése is sértő annak, hogy én beleszeretnék, vagy csupán megkedvelnék egy kígyót. Csupán a bosszúm beteljesítéséhez van rá szükségem és a kijutáshoz. Ezt viszont nem mondhatom el Lisannának.

- Akkor miért ölelted át és kérlelted, hogy maradjon? - teszi fel azt a kérdést, amelyre én magam sem tudom a választ. Valóban ezt tettem volna? Zavartan emlékszem vissza a pár perccel korábban történtekre, de be kell ismernem, az emlékeim elég ködösek. Azt pedig, hogy mit éreztem abban a pillanatban, amikor Lucyt megláttam még én magam sem tudom. Az biztos, hogy valami láthatatlan erő késztetett arra, hogy átöleljem és maradásra bírjam, azt azonban, hogy miért tettem, nem tudnám elmondani. Bántani akarom őt, kiírtani a családját, majd őt magát is elpusztítani, de akkor vajon miért szomorított el, amikor sírni láttam? Nem örülnöm kellett volna a kínjának? Na és ő miért sírt? Hiszen semmit sem tettem vele. Nem vertem és nem is fenyegettem meg, sőt még csak szólni sem volt időm hozzá. Akkor mégis miért? Miért sírt? 

- Te magad sem tudod? - hallom meg hirtelen Lisannát, aki kérdőn fürkészi minden arcrezdülésémet. Túl sokáig maradtam csendben - Natsu, milyen tervről beszélt az a lány? - tesz fel újabb kérdést, mintha az előzőt már rég el is felejtette volna, én pedig hálásan fújom ki az eddig tüdőmben rekedt levegőt. Biztosan tudom ugyanis, hogy Lisanna csupán azért lapozott, mert észrevette bizonytalanságomat. Ám ez az új kérdés sem sokkal jobb. Mit kéne felelnem?

- Sajnos nem mondhatom el... - felelem szemlesütve, miközben a falhoz sétálok és hátammal neki dőlök - A te érdekedben - fűzöm még hozzá, majd félve pillantok fel a lányra, ahogyan pedig szemébe nézek máris rájövök, hogy ez a válasz nem elégíti majd ki kíváncsiságát. Kék íriszében az elszántság tüze lobog és ahogyan közelebb lép hozzám, fenyegetően ráncolja össze szemöldökét.

- Mit tervezel, Natus? - kérdezi határozottan, s addig sétál felém, míg már csupán centiméterek választanak el egymástól. Nagyot nyelek és próbálok hátrálni, de a mögöttem lévő fal ezt megakadályozza. Csapdába estem. Keserűen elhúzom a számat és egy pillanatra lehunyom a szememet. Gondolkodj, Natsu! Mit kéne tenned?

- Lisanna, kérlek értsd meg, hogy ez a dolog nagyon veszélyes. Nem rángathatlak bele - döntök végül úgy, hogy hazugságok helyett ész érvekkel próbálom lebeszélni a faggatózásról gyerekkori barátomat - Ha neked bármi bajod esne, azt sosem bocsájtanám meg magamnak - nyúlok kétségbeesetten a lány keze után majd mivel ő nem húzza el azokat tőlem, erősen megszorítom és könyörgőn nézek a szemébe.

- Na és vele mi van? - utal ezzel Lucyre kissé bánatosan - Az ő élete nem számít? - kérdezi, miközben tekintetében valami új jelenik meg. Szemei furcsán csillognak, ám nem tudom eldönteni, hogy az, amit bennük látok aggodalom-e, vagy valami teljesen más. Zavartan engedem el Lisanna kezeit, majd sétálok újra az ágyhoz és helyet foglalok rajta.

- Ő egy kígyó - kezdek bele a válaszba, majd halkan folytatom - Az apja az okozója minden itt történő szörnyűségnek, minden halálnak, minden kínnak - sorolom az igazgató bűneit, majd miközben szemeimet lesütöm és a földet kezdem el tanulmányozni ugyanolyan halkan folytatom - Az anyja pedig ki tudja, hány emberrel végzett már, köztük a családommal...családunkkal is - helyesbítek végül és újra Lisannára emelem a tekintetemet - Az ő sorsa az, hogy meghaljon - jelentem ki határozottan, bár még mindig halkan. Lisanna ekkor felém sétál és lassan leguggol elém. Kezeit finoman combomon nyugvóm kezeimre teszi, majd halványal elmosolyodik és arcomra néz. Ez a mosoly viszont egyáltalán nem boldog, sokkal inkább csalódott, bánatos. Szemeiben apró könnyek gyűlnek, ám nem potyognak ki. Nem tudom hová tenni ezt az arckifejezést.

- Biztos ez? - kérdezi ugyanolyan halkan, ahogyan én is beszéltem korábban, majd gyengéden megszorítja a kezemet.

- Hát persze - felelem nem túl magabiztosan, miközben összefonódott kezeinkre nézek - Így kell lennie - teszem még hozzá, mire a lány lassan felegyenesedik és mellém ül az ágyra.

- Na és így is szeretnéd? - kérdezi halkan, ám mivel hosszú másodpercek után sem adok választ kérdésére, úgy dönt, nem erőlteti tovább. Kezével óvatosan végigsimít a vállamon, majd feláll és az ajtó felé indul - Holnap jövök - szólal még meg utoljára, s azzal kilép az ajtón, én pedig ott maradok egyedül a sötét, nyomasztó cellában. Nagyot sóhajtva dőlök el az ágyon, miközben Lisanna szavain, kérdésein elmélkedem. Az biztos, hogy a lány nem feledkezett meg a tervről, amiről egyelőre semmit sem tud. Ki kell találnom valamit, hogy miképp tereljem el róla a figyelmét. "Na és így is szeretnéd?" - kattog fejemben a lány utolsó kérdése, melyre valamiért nem tudtam választ adni. De miért nem? Hiszen kétség sem férhet hozzá, hogy annak a kígyónak meg kell halnia. Ez a sorsa és a büntetése azért, amit a családja tett. Akkor mégis miért nem találtam választ Lisanna kérdésére még mindig? Kínlódva simítok végig homlokomon és hunyom le szememet. Ez a mai nap teljesen felkavart és még csak reggel van. Vajon miféle kísérlet vár rám ma? Bosszúsan fordulok a fal felé és idegesen kezdem rágcsálni belülről a számat. Ha az elkövetkezendő kísérletekre gondolok, valahogy olyan semmiségeknek tűnnek. Keserűen ismerem be magamnak, hogy jelenleg sokkal inkább foglalkoztatnak Lucy érzései, mint holmi kísérletek. Az, hogy láttam könnyektől vörös szemeit és karjaimban tartottam sírástól remegő testét sokkal jobban feldúlt mint az elkövetkezendő kísérletek gondolata. Ingerülten verem öklömet a falhoz, majd ülök fel az ágyon. "Olyan ostoba vagy, Natsu!" - szidom meg magam gondolatban, miközben szemeimet lehunyom, fejemet pedig az ég felé emelem. Zárt szemhéjaim alól pár csepp könny folyik ki, ám nem törődök velük. Gyűlölöm azt a kígyót. Fogalmam sincs, mennyi idő teljetett el azóta, hogy Lisanna elhagyta a cellámat. Én mindvégig mozdulatlanul feküdtem az ágyon és próbáltam kiszűrni gondolataim közül Lucyt, ám ez mindezidáig nem sikerült. Egyáltalán nem értem magamat. Lisanna szavai és kérdései csengenek a fülemben. Az lehetetlen, hogy én megkedveljek egy kígyót, az pedig, hogy még bele is szeressek, teljességgel ki van zárva. Az a lány csupán a tervem része és mihamarább ki kell derítenem, miféle előrelépésről beszélt tervünket illetően. Testem ekkor hirtelen megfeszül és rémülten pattanok fel az ágyon. Lucy azt mondta, majd az új ápolóm folytatja a tárgyalásokat. Ugye nem avatná be őt a tervünkbe? Lucy nem teheti ezt, hiszen akkor minden hiábavaló volt. Lisanna is belekeveredne ebbe, az pedig akár az életébe is kerülhet. Ingerülten állok fel és kezdek el fel-alá sétálni szűkös cellámban, miközben kétségbeesetten próbálok kitalálni valamit Lisanna védelme érdekében. Beszélnem kell Lucyvel és meggyőzni őt, hogy egy szót se szóljon a lányka. De hogyan találkozhatnék vele? Van egy olyan érzésem, hogy többé nem fog errefelé járni. Valamiért nagyon megharagudott rám, ám az okát még most sem értem, mélyen legbelül viszont úgy érzem, fordított esetben én is hasonlóan éreznék. Ez most viszont mellékes. Valahogy Lucy tudomására kell hoznom, hogy amennyiben belekeveri az ügyünkbe Lisannát, büntetése még fájdalmasabb lesz. Kétségbeesetten rohanok az ajtóhoz és kezdem el két ököllel verni azt, hátha az egyik őr meghallja és dühösen beront, hogy fegyverével fenyegessen meg és intsen csendre. Akkor aztán megkérhetném, hogy hívja ide nekem Lucyt, hogy beszélhessek vele, s bár magam is tudom, hogy erre semmi esély, mégsem jut eszembe semmi más. Az őrök kizárt, hogy idevezetnék Lucyt, ám nincs jobb ötletem. Tovább verem hát az ajtót és torkom szakadtából kiabálok.

- Hall engem valaki! Gyertek ide, mocskos kígyók, vagy porrá égetem ezt a kócerájt! - üvöltöm hangosan, miközben erőteljesen csapkodom az ajtót - Mind meg fogtok dögleni! Azonnal gyertek ide! - hiába kiabálok azonban, a folyosó továbbra is néma marad. Úgy látszik, most senki sincs itt. Bánkódva hagyom hát abba az ordibálást, majd fáradtan kifújom a levegőt. Olyan ostoba vagyok! Mit is képzeltem? Hogy majd egy kígyó belép az ajtón és készségesen elém vezeti Lucyt? Sőt, mi több, talán teázni is elhívnak majd és kellemesen elcseverészünk a szökési tervemről? Mintha erre bármi esély is lenne. Keserűen szívom meg a fogamat és sétálok vissza az ágyhoz. 

- Sosem látom viszont őt - törődök bele sorsomba halkan suttogva, ám a következő pillanatban léptek zaját hallom és az ajtó bizonytalanul megmozdul. Kíváncsian emelem tekintetemet a hang irányába, arra számítva, egy újabb kísérlet következik, ám szemeim tágra nyílnak a többenettől, amikor észreveszem a belépő személyt. Azonnal felpattanok és néhány lépést teszek felé, ám lábaim hirtelen a földbe gyökereznek, amikor meglátom, hogy az illető nincs egyedül. Nagyot nyelek és lehetőségek sorát vezetem fel fejemben, vajon mire fog most következni, válaszokat viszont nem találok.

- Üdv, 318-as! - hallom meg a másodszorra belépő férfi hangját, mire mély levegőt veszek és idegesen nézek rá. Vajon ki ő és mit akarhat?