Lucy szemszögéből:

Izgatottan lépkedek az A-szektor szűk és nyirkos folyosóin, melyek most a legszebb helyet jelentik számomra. S bár most is, mint az utóbbi időben oly sokszor, tiltott dologra készülök, muszáj mielőbb találkoznom Natsuval. Hiányát napról napra nehezebben viselem és most, hogy végre sikerrel járt a tervem, nem bírom tovább húzni a találkozást. Happy végre megnyílt előttem és úgy tűnik, a segítségemre lehet. Ezt azonnal el kell mesélnem neki. Minél közelebb kerülök az ajtóhoz, szívem annál hevesebben ver, légzésem pedig felgyorsul. Arcomra széles mosoly kúszik fel, ám kezdeti örömömet egyetlen pillanat alatt váltja fel a gyanú érzése, amikor az egyik sarkon befordulva fegyveres őröket pillantok meg Natsu cellája előtt. Biztosan látogatója érkezett, de vajon ki lehet az? Csak nem újra Kenka ápolja őt? Ezt a saját szememmel kell látnom.

- Engedjenek be! - állok meg magabiztosan a két őr előtt, mire azok bizonytalanul egymásra néznek, majd néhány másodpercnyi néma csend után bólintanak és felém fordulnak.

- Most nem mehet be, kisasszony! - lép előre az egyik, s közben ridegen bámul rám. Szemeiben jól felfedezhető az elfojtott erőszak és a keménység, én azonban nem adhatom fel. Minden áron be kell oda jutnom.

- Uram, ahogyan a kabátján látom,... - bökök fejemmel a terepmintás szövet jobb karja felé, ahova egy piros anyagdarab van varrva, benne pedig egy fekete csillag - ...elég magas beosztásban szolgál - utalok ezzel arra, hogy az előbb felfedezett fekete csillag hadnagyi rangot jelent. Ezt jól tudom, hiszen édesanyám is katona volt, így hát tudok egyet s mást a jelvényekről - Ha jól emlékszem, ez a csillag a piros háttéren a mágia ellenes alakulat külön jele, amely a mágusok felkutatásáért, elfogásáért és kivégzéséért felelős. 

- Nocsak, kislány - bólint felém elismerően, miközben halványan elmosolyodik - Honnan tudsz te ennyit a katonaságról? - kérdezi kíváncsian, mire én is elmosolyodom és közelebb lépek hozzá.

- Mint azt már tudja, az édesapám ennek az intézetnek a főigazgatója - kezdem felmenőim bemutatásával és élvezettel nézem a katonák arcvonásainak hirtelen változását - Az anyám pedig szintén a katonaság mágia ellenes alakulatának tagja volt, akárcsak maga - jelentem ki büszkén, mire a katona füttyent egyet és újabb kérdést tesz fel.

- Az igen. Nem sok női katona szolgál nálunk. Milyen beosztásban dolgozott? - kérdezi úgy, mint aki már tudja is a választ, én pedig magamban gúnyosan elmosolyodom. Lehet, hogy az előttem álló katona magas rangban dolgozik, de az is biztos, hogy nem régtől szolgál az intézetben. Hiszen ellenkező esetben magától is tudná, ki is vagyok pontosan és, hogy mit vittek véghez a szüleim.

- Nos, az anyám, Layla Heartfilia - nyomom meg erőteljesen anyukám nevét - százados volt - ejtem ki számon a rendfokozatot, mely hallatán az előttem álló katona meghökken és szemei kitágulnak.

- Elnézést, kisasszony, erről fogalmam sem volt - nyel egy hatalmasat, majd kihúzza magát előttem és látva, hogy társa meg sem moccan, erőteljesen oldalba böki - Tiszteletet! - szűri fogai között halkan, mire a másik férfi is kihúzza magát és nyel egyet.

- Nos, most, hogy ezt tisztáztuk, bemennék a rabhoz - jelentem ki szigorúan, de a két őr láthatólag még most is bizonytalan - Na jól van, fogalmazok másképpen - hajolok közel a hadnagyhoz és szinte a fülébe suttogom a szavakat - Vagy beenged, vagy olyan gyorsan rúgatom ki, hogy észre se veszi - fenyegetem meg halkan, mire az őr homloka gyöngyözni kezd, majd rövid habozás után társával együtt félreáll az ajtóból, ezzel szabad utat adva nekem, én pedig nagyot nyelve nyúlok a kilincs felé és izgatottan nyomom le azt.

Natsu szemszögéből:

Mélyet sóhajtva fekszem hanyatt a kemény ágyon és szegezem tekintetemet a mennyezetre. Nagyon korán lehet, hiszen még Lisanna sem ért ide. Nagyot ásítok és a jobb oldalamra fordulok. Hol lehetsz már, Lisanna? Gyermekkori barátom távollétében úgy érzem, teljesen egyedül vagyok a világon és senki sincs mellettem. Vele kezdem lassan elfelejteni azt a mardosó fájdalmat, amit Lucy távozása óta folyamatosan érzek. Lehetséges lenne, hogy Lisannában megtalálhatom azt, amit mások szerelemnek hívnak? Ki tudja. Arcomra halvány mosoly kúszik fel és magamban felnevetek. Még hogy Lisanna meg én. Micsoda gondolatok. Igaz, hogy mostanában kissé közelebb kerültünk egymáshoz, azt azért mégsem hiszem, hogy szerelmes lennék. Nem tudom, miért vagyok ebben olyan biztos, de valahogyan mindig valahogy máshogy képzeltem el ezt az érzést. Az, ami Lisanna társaságában átjárja szívemet és lelkemet olyan meleg és tiszta, hogy már-már képtelenség szerelemnek definiálni. Biztos vagyok benne, hogy a szerelem valami ennél sokkal erősebb és összetettebb érzés, melyet lehetetlen megmagyarázni. Talán már éreztem is valamikor, csak még magam sem tudtam róla? Á, nem, az nem lehet. Gondolataim vad vágtájából egy ismerős hang ránt ki. Az ajtó az, ahogyan hangos nyikorgással lassan kinyílik és miután odakapom tekintetemet, egy ragyogó szempárt pillantok meg, amely Lisannához tartozik.

- Jó reggelt! - köszön rám jókedvűen, amit én széles mosollyal viszonozok és fürgén felülök az ágyon.

- Szia! Már vártalak - vallom be, miközben tekintetem észrevétlenül siklik végig a lány formás testén, melyet tökéletesen kihangsúlyoz enyhén ráfeszülő fehér köpenye és a derekán megkötött, szintén fehér, vékony öv - Ugye mondtam, hogy hordanod kéne ezt a ruhát - mosolyodom el önkéntelenül is, Lisanna pedig ugyanezt teszi.

- Szóval tetszik? - kérdezi sejtelmesen, miközben lassan közelebb sétál hozzám és finoman végigsimít saját derekán, ezzel kisimítva a ruháján lévő láthatatlan ráncokat.

- Nem is sejted, mennyire - nyelek egyet, majd nyelvemmel óvatosan benedvesítem alsó ajkamat, mely Lisanna látványától hirtelen kiszáradt.

- Talán mégis - mutat tekintetével az ajkaimra, melyek lassan kérgesedni kezdenek, majd pillantása lejjebb kalandozik és megállapodik fel-le hullámzó mellkasomon - De ha nem hiszed, talán mutasd meg - kacsint rám kacéran és még közelebb sétál hozzám. Mikor már egészen közel áll hozzám, lassan lehajol és két tenyere közé fogja az arcomat, hogy aztán szemét lehunyva édes csókot leheljen ajkaimra. Légzésem ebben a pillanatban felgyorsul, s bár nem ez az első eset, hogy Lisanna megcsókol engem, a testem még most is ugyanolyan hevesen reagál nyelvének minden egyes érintésére. Ám bármennyire is élvezem a csókot, mégsem tudom teljesen átadni magam az édes élvezetnek. Szemeim előtt folyton egy másik arc szépsége lebeg, fülemben egy másik nő hangját hallom. Lucy bársonyos hangja az, ahogyan halkan suttog felém és én minden egyes szavába beleborzongok. S bár tudom jól, hogy Lucy valójában nincs velem, mégis jól esik elképzelni a jelenlétét. Halkan belenyögök a csókba, majd kezemet lassan Lisanna derekára csúsztatom, így közelebb vonva őt magamhoz, ám ebben a pillanatban hirtelen nyílik az ajtó és még mielőtt bármit is tehetnék, egy ismerős alak lép be rajta. Résnyire nyitom a szememet, s amint felismerem a belépőt, azonnal Lisanna mellkasára tapasztom a tenyeremet és egy erőteljes mozdulattal távolabb lököm őt magamtól. 

- Te meg mit keresel itt? - nyelek egy nagyot, miközben sietve próbálom csitítani szívem vad dobogását és idegesen túrok a hajamba. Nehezen elszakítom pillantásomat a rám szegeződő, sötétbarna szemektől, melyek a könnytől bánatosan csillognak és sandán a mellettem feszengő Lisannára pillantok. A lány láthatóan zavarban van és nem tudja hova tenni a helyzetet, ám ez engem most a legkevésbé sem érdekel. Fogalmam sincs, miért, de az, hogy Lucy meglátott Lisannával, valamiért iszonyatosan felkavar. Azt hiszem, megbántottam Lucyt és ez bennem is lelkiismeretfurdalást kelt - Azt hittem, nem találkozhatunk többé - pattanok fel azonnal és közelebb sétálok a lányhoz. Érzem, ahogyan testemet elönti a forróság és szívem szerint most azonnal odarohannék hozzá és szorosan a karomba zárnám. Ezt az ötletet azonban gyorsan el is vetem, látva Lucy most már haragtól csillogó szemét.

- Én...én nem tudom, mit mondjak... - dadogja zavartan, én pedig végre újra hallhatom gyönyörű hangját, melyről oly sokat álmodoztam már, s amely most olyan bánatosan cseng. Hirtelen rettenetes bűntudatom támad és nagyot nyelve próbálom megnyugtatni hevesen dobogó szívemet - Azt hiszem, én most elmegyek - nyögi nehezen Lucy, miközben üveges tekintettel bámul maga elé, majd lassan sarkon fordul és éppen átlépné a küszöböt, amikor végre összeszedem magam és kinyitom számat.

- Ne! Lucy, ne menj el! - kiáltok utána kétségbeesetten és mit sem törődve Lisanna értetlen pillantásaival, azonnal a lány után rohanok. Alig néhány lépés múlva, hiszen a cellám nem túl tágas, már mellette is termek és magam sem értem miért, de úgy érzem, az életem árán is muszáj őt maradásra bírnom - Kérlek, ne hagyj itt... - suttogom halkan, miközben jobb kezemmel átnyúlok Lucy válla felett és belököm a résnyire nyitva lévő ajtót, majd tovább beszélek hozzá - Hiányoztál nekem. Miért nem jöttél? Én...én majdnem... - dadogok zavartan Lucy hátának, miközben látom, hogy a nekem háttal álló lány válla fel-le hullámzik - Ne sírj... - emelem fel a kezemet és simítok finoman végig Lucy arany színű haján, majd még közelebb lépek hozzá és tovább suttogok - Kérlek, maradj velem.

- Miért tetted ezt? - fordul most felém lassan, így végre belenézhetek könnytől csillogó, megdagadt szemébe és láthatom kipirult orcáját, kitágult orrcimpáit.

- Nem tettem semmit - próbálok mentegetőzni, ám a lány gyönyörű szemeibe nézve azonnal rájövök, vesztettem. Nem tudok tovább hazudni neki, s bár még most is gyűlölöm őt, nem bírom nézni, ahogyan sír - Bocsáss meg... - nyögöm erőtlenül, majd a következményekkel mit sem törődve, testem szinte önálló életre kel és szorosan magamhoz ölelem a még mindig zokogó lányt. Egyik kezemmel finoman végigsimítok remegő hátán, míg másikat a derekára csúsztatom és még közelebb húzom magamhoz. Arcomat mélyen vállaira omló hajába temetem és lehunyt szemmel szívom magamba samponjának kellemes illatát, mely kinti gyermekkoromra emlékeztet. Szívem szinte a torkomban dobog, miközben belül rettegek attól, hogy Lucy talán elhúzódik tőlem és örökre itt hagy. A lány viszont marad és bár nem ölel át, észrevétlenül közelebb húzódik hozzám. Nem merek megszólalni, vagy akár egy centit is mozdulni. Sosem hittem volna, hogy valaha ilyen közel kerülök Lucy-hez, azt pedig még kevésbé, hogy ő hagyni fogja. Azt kívánom, bárcsak ez a pillanat örökké tartana.

Sziasztok! Úgy döntöttem, mégis folytatom a történetet, bár igen komolyan elgondolkodtam azon, hogy befejezem az írást. Viszont annyira szeretem írni ezt a sztorit, hogy mégis meggondoltam magamat. Remélem, hogy tetszett nektek ez a rész is. Találkozunk a folytatásban, addig is legyetek jók. Pápá!