George szemszögéből:

Idegesen helyezem át testsúlyomat egyik lábamról a másikra, miközben egyetlen pillanatra sem szakítom meg a szemkontaktust Jude barátommal. Érzem, ahogyan a termet lassan felemészti a feszültség és ez ellen egyikünk sem tehet már semmit. Én nem adom fel, hiszen egyetlen lányom, Lisanna érdekében mindent tudnom kell a 318-as rabról, Jude pedig jól láthatóan megmakacsolta magát és hallgat. A lavina elindult, a kimondatlan dolgok már a fejünk fölött köröznek. Én pedig válaszokat akarok.

- Ne erőltessük ezt a témát, George! - sóhajt mélyet Jude, miközben fáradtan dörzsöli meg orrnyergét és lassan visszaül hatalmas, kényelmesnek tűnő székébe - Nem mondhatok ennél többet - zárná le a vitát, én viszont hajthatatlan vagyok és tovább erőltetem a beszélgetést. Néhány magabiztos lépést teszek az igazgató úr felé, aki továbbra is egy helyben ücsörög, majd fegyelmezett, mégis erőteljes hangon megszólalok.

- Ki a 318-as rab és miért olyan veszélyes? - kötöm az ebet a karóhoz továbbra is, Jude viszont néma marad - Miért fontos az intézet számára és milyen kísérletek folynak vele? - sorolom megállás nélkül kérdéseimet, melyek sora szinte végtelennek tűnik, Jude azonban nem vár tovább. Szemei hirtelen összeszűkülnek és idegesen emeli újra szeméhez eddig asztalon heverő szemüvegét. Látszik rajta, hogy megelégelte tolakodó kérdéseimet és már most elege van a magyarázkodásból, melybe még bele sem kezdett.

- Elég volt, George! Kérlek, távozz! - vesz kezébe egy dossziét és kezdi el unottan lapozgatni, majd néhány pillanat múlva a bal kezénél lévő irathalomra helyezi és egy újabb papírkötegért nyúl - Nem voltam elég világos? - pillant rám oldalról, miközben tekintete semmi jót nem sugall, majd miután továbbra sem mozdulok a helyemről, kissé jobbra dől székében és az ajtóra néz - Őrök! - kiált át az egész termen nem túl hangosan, mégis jól hallhatón, miközben feje mellett még csettint is egyet, a következő pillanatban pedig hatalmas lendülettel nyílik ki az óriási faajtó és két fegyveres őr lép be rajta, ugrásra készen.

- Mi a parancsa, uram? - szólal meg az egyik szalutálva, miközben fél lépésnyit előre lép, ezzel magára vonva az igazgató úr figyelmét. Jude néhány másodpercig némán mered a két férfira, majd rám emeli mogyoróbarna tekintetét és látványosan oldalra billenti a fejét, mintha nagyon kíváncsi lenne valamire.

- Nos, George, mit parancsoljak nekik? - kérdezi várakozón, majd még mielőtt bármit is felelhetnék neki, azonnal újabb kérdést tesz fel - Kimész magad, vagy vigyenek ki ők? - kérdezi, pozíciója teljes tudatában, s miután nem felelek neki, újra az őrökre néz és szólásra nyitja a száját - Fiúk, vigyétek innét az úri... - adna azonnal parancsot alkalmazottainak, én azonban a másodperc tört része alatt lépek egyet felé és nyitom ki a számat. A két őr, akik még mindig szálfa egyenesen állnak  hátam mögött, a hirtelen jött mozdulattól azonnal fegyverük után nyúlnak és ők is főnökük felé lépnek, Jude azonban egyetlen kézmozdulattal megállásra készteti őket.

- Megállni! - mondja, mire mindketten megtorpannak és elengedik az oldalukon lógó pisztolyt - Erre semmi szükség! - teszi még hozzá Jude, én pedig észrevétlenül fújom ki a tüdőmben ragadt levegőt, mely a hirtelen sokk hatására ragadt ott.

- Te is apa vagy, Jude - próbálok hatni barátom érzelmeire, melyekből ugyan nem sok lakozik benne, azt mégis tudom, hogy a lányáért ő is, akárcsak én, a halálba menne - Mit éreznél, ha Lucy ekkora veszélynek lenne kitéve? Ha mondjuk makacssága miatt a saját feje után menne és nem érdekelnék a szabályok. Te nem ugyanazt tennéd, mint én most? - kérdezem tőle kétségbeesetten, mire Jude lassan feláll és lecsúsztatja orráról szemüvegét - Beszéljük most, mint apa az apával, mint cimbora a cimborával. Legyünk őszinték egymáshoz, Jude és mentsük meg Lisanna jövőjét - győzködöm tovább az igazgatót, mire ő leteszi szemüvegét és lassan megkerülve a hatalmas íróasztalt, mely eddig elrejtette őt szemem elől, az ablakhoz sétál - Vagy talán olyan elképzelhetetlen, hogy Lucy valami hülyeséget tesz? - kérdezem meg az egyértelműt, hiszen jól tudom, milyen önfejű Jude lánya is. Talán egyszer még össze is barátkozhatnak Lisannával, gondolom magamban kuncogva, viszont ennek ellenére testem teljes komorságot tükröz.

- Hogy el tudom-e képzelni? - kérdezi Jude az ablak felé fordulva, majd halvány mosolyra húzza a száját és folytatja - Sajnos el - rándulnak ajkai még egyet, amit, a kristálytiszta ablak tükröződéséből tökéletesen látok, ez pedig engem is mosolygásra késztet. Ez az a pillanat, amikor biztosan érzem, Jude már a kezemben van - Rendben van, elmehettek! - ad utasítást a két őrnek, akik szinte azonnal, bármiféle kérdés, vagy ellenvetés nélkül, távoznak is a helységből - Egy italt esetleg? - nyújtja ki jobb kezét, mellyel egyenesen eléri az ablak előtt található kis asztalkát, a rajta lévő kristályos whisky-s üveggel együtt. 

- Igen, köszönöm! - lépek én is Jude mellé, egyenesen a kis asztalka másik, fiókos oldalára, amit Jude most kihúz és két poharat vesz elő belőle.

- Mindig tartok az irodámban, ha szükség lenne rá - magyarázza halkan, miközben a két poharat egy szürke tálcára teszi és teleönti az aranybarna színű folyadékkal - Viszont mióta az asszony meghalt, nem ittam belőle egy kortyot sem - panaszolja lehangoltan, s felém nyújtja az egyik poharat.

- Layla gyönyörű asszony volt. A halála nagyon megrendített - válaszolom teljes együttérzéssel, hiszen Layla valóban bájos teremtés volt, mindemellett pedig kiváló katona és anya. Legalábbis a látszat ezt mutatta.

- Mégsem jöttél el a temetésére - fordul most felém Jude és tekintetén látom, valóban csalódott bennem múltbéli hibámért, s valóban is igaza van. Nem vettem részt Layla temetésén, sőt, Jude-ot is mindössze két héttel a tragédia után látogattam meg. Nem volt szép dolog, belátom, ám most már nem tudom semmissé tenni.

- Sajnálom, Jude. Valóban nem viselkedtem baráthoz illően - kérek azonnal bocsánatot illetlenségemért, majd megpróbálom megmagyarázni akkori helyzetemet - Tudod, én mindig is egyedül éltem gyerekek és család nélkül. Nem volt kire hagynom a céget és senkire nem számíthattam. Akkoriban viszont, amikor Layla elhunyt, az én életemben váratlan csoda történt. Találkoztam egy árva, összetört lelkű kislánnyal, akit nemrég katonák támadtak meg - mesélem az akkoriban történteket, miközben belekortyolok az italomba, majd amikor oldalra pillantok, látom, hogy Jude is ezt teszi - Layla halálhíre valóban megrázott, viszont Lisanna mellett kellett maradnom. Hiszen nekem ő a mindenem. Új reményt adott és új életcélt. Miatta keltem fel minden reggel és őrá gondolva merültem álomba esténként. Vele kellett lennem... - magyarázom egyre halkabban, miközben az utolsó korty whisky-t is kiiszom a pohárból. Jude ekkor újra az üveg után nyúl, és lassan feltölti mindkettőnk poharát.

- Én pedig most el készülök venni őt tőled - néz ismét az ablak felé és az intézet alatt elterülő, kihalt utcát kezdi tanulmányozni - Beszélnem kell, igaz? - kérdezi halkan, szinte már suttogva, mire mélyet sóhajtok és együtt érzőn teszem le poharamat a szürke fémtálcára, egyenesen az üveg mellé.

- Sajnálom, de nekem ő a mindenem. Tudnom kell arról, ha veszélyben van - helyezem jobb kezemet Jude vállára és gyengéden megszorítom azt.

- Erről senkinek sem beszélhetsz, megértetted? - fordul hirtelen felém, miközben ő is az asztalra teszi kiürült poharát és szemei parancsolón villannak. Tudom, be kell tartanom ezt a szabályt ahhoz, hogy megtudjam, ki is valójában a 318-as rab, így hát aprót bólintok, Jude pedig újabb bólintással felel és visszasétál az íróasztalához. A szobára újra csend telepedik, mely azonban mindössze néhány pillanatig tart és melyet Jude halk hangja tör meg.

- Mielőbb meg kell tiltanod a lányodnak, hogy a 318-as közelébe menjen! Ez nem kérés, hanem parancs - jelenti ki halkan, mégis határozottan és ellentmondást nem tűrően - Az a rab nem olyan, mit a többi. Lucy is a bűvkörébe került és majdnem rá is fázott - magyarázza, miközben lassan kihúzza a székét és helyet foglal rajta, én pedig az asztal elé sétálok és minden egyes szavára jól figyelek - Hallottál te a mágusok erejének kulcsáról? - kérdezi tapogatózva, én pedig azonnal rájövök, mire is megy ki a játék. Jude arra kíváncsi, mennyit tudok a mágusok múltjáról és arról, miként keletkeztek. Aprót nyelek, majd alig észrevehetően megnedvesítem alsó ajkamat, mielőtt válaszolnék a kérdésre.

- Igen, hallottam - felelek végül magabiztosan, majd tovább beszélek - Minden mágus ősei a sárkányok. Mágikus lények, akik a hat ősmágia fajtáját birtokolták.

- Tűz, víz, föld, levegő, fény és sötétség - sorolja fel a hat mágiatípust, mire bólintok és tovább folytatom a mágia történelmének felvázolását.

- Minden ma létező mágia az első hat sárkány ajándéka és az ősmágiák továbbfejlesztése, mely két különböző mágiát birtokló mágus házasságából született. A mágiák keveredésével új, még sosem létező varázslatok keletkeztek, melyek veszélyeztették az emberek biztonságát, így az akkori királyok birodalmaik köré falat emeltettek és ketté választották az embereket a mágusoktól - fejezem be végül a történet felvázolását, mire Jude elismerően bólint, majd megköszörüli a torkát és megszólal.

- A falak távol tartották tőlünk a mágusokat, ám nem sokáig. A fajtájuk lassan újra beépült mindennapjainkba és további harcok vették kezdetüket. Nem sok kellett hozzá, hogy kitörjön egy világméretű háború, mely mára az "első Nagy Mágiaháború" néven lett ismert. A háborút szerencsére megnyertük és visszaszorítottuk a mágusok seregeit, azok viszont nem nyughattak - mondja kissé feszülten, miközben homloka ráncba szalad és láthatóan harag keríti hatalmába. Bizonyossá válik számomra, mennyire utálja Jude a mágusokat. Nem is csoda, hiszen ők ölték meg a feleségét.

- Erejük atyjától, a sárkánykirálytól kértek segítséget elpusztításunkra - folytatom a történet felvázolását öreg barátom helyett - Így tört ki, majd harminc évvel később a "második Nagy Mágiaháború" , melyben emberek küzdöttek mágusok és sárkányok ellen. Sajnos a rivális fél hatalma nagyobb volt, ám királyaink összefogásával elpusztíthattuk a sárkányokat.

- Akkori győzelmünk csupán a szerencsén múlott - pontosítja szavaimat Jude, mire én értetlenül pislogok rá - A sárkányok akkorra meggyengültek és mindössze néhány száz példány volt életben világszerte. Könnyű dolgunk volt - fejti ki bővebben nézőpontját, mellyel sajnos egyet kell értenem. Mi, halandó emberek, valóban túlerőben voltunk a sárkányokkal szemben.

- Mi köze van a 318-asnak a mágia történelméhez? - fejezem be a mesedélutánt és térnék a lényegre, ám Jude másképp gondolja.

- Tudod, mi történt a sárkányok kipusztulása után? - tesz fel újabb kérdést a történelemmel kapcsolatban, mire nagyot sóhajtok és kelletlenül ugyan, de válaszolok neki.

- Új fajta mágia jelent meg a mágiavilágban. A sárkányölő mágia, melyet csupán mágusok kis csoportja használt. Sárkányoknak hívták magukat és mérhetetlen erővel rendelkeztek. Őseik megbosszulását tervezték, ezért mi, egyszerű emberek, váltunk a célpontjukká.

- Pontosan. Rettenetes mágusok voltak, kiknek ereje nagyon későn ébredt fel. Egyetlen esélyünk volt csupán az életben maradásra. Egyességet kellett kötnünk velük - meséli tovább a történelmet öreg cimborám, miközben én egyre türelmetlenebbül várom, mire szeretne kilyukadni.

- Egyességet, miszerint feláldozzuk a sárkányok ellen szövetkező királyokat és azok leszármazottjait, ők pedig a bosszúért cserébe elhagyják az emberek területét. A feltételeket szerződésbe foglaltuk és mind a 13 királyt kivégezték, utódjaikkal együtt - fejezem be sietve a történetet, Jude pedig elismerőn bólint felém. Abban bízva, hogy végre a lényegre tér, elégedetten fújom ki az eddig tüdőmben rekedt levegőt és izgatottan lépek felé egyet, Jude azonban most is csalódást okoz.

- A sárkányok a hegyekbe költöztek és különböző közösségekbe tömörültek. Akkor még csupán maroknyian voltak, számuk mostanra viszont a tízszeresére nőtt, a közöttünk lévő béke pedig cérnavékonyságúra zsugorodott - mondja, miközben lassan, komótosan az ablak alatt lévő kis asztalkához sétál és remegő kézzel a whisky-s üveg felé nyúl. Arcára hirtelen kétségbeesett ránc ül ki és továbbra is reszkető kézzel emeli az immáron teli poharat holtsápadt ajkaihoz - Pengeélen táncolunk, barátom és könnyen megvághatjuk magunkat - kortyol nagyot a whiskyből és lassan rám emeli riadt tekintetét - Hatalmas bajban vagyunk.

- Hogy érted ezt? - kérdezem feszülten, miközben én is az ablakhoz sétálok és óvatosan kiveszem Jude kezéből a mostanra már újra üres poharat.

- Lassan 20 éve már, hogy a Layla aggasztó hírt kapott. A katonaságot azzal riasztották, hogy néhány sárkány elhagyta a hegyeket és a mi városunk felé tart. Layla százada kapta a parancsot, hogy a környező falvakat átkutatva előkerítse a sárkányokat, de a küldetése nem járt sikerrel. Két évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy újra hírt kapjunk a sárkányokról. Laylát újra mozgósították és kiderült, hogy egy párról volt szó. Anya és apa... - csuklik el hirtelen Jude hangja, s tekintetében mintha megbánást, mardosó bűntudatot vélnék felfedezni - Egy édesanya és egy édesapa - ismételgeti ezt a két szót egyre nehezebben, míg végül szemeiből kövér könnycseppek nem hullanak ki - Két gyermekük volt. Egy kisfiú és egy kislány. Ikrek voltak. A fiú neve Natsu... - ejti ki száján végül azt az egyetlen nevet, mely mindent új megvilágításba helyez. Natsu Dragneel, a 318-as számú rab. Az én kis Lisannám barátja, akit oly sok éven át keresett. Tudtam róla, hogy keresi, hiszen ezért is kértem meg Jude barátomat, hogy alkalmazza a kislányomat úgy, hogy Lisanna valódi célját végig titokban tartottam. Ó, Istenem, ha tudtam volna erről, sosem segítettem volna neki.

- Mit tettél? - teszek fel egy kérdést Jude-nak, még mindig kikerülve Lisanna dolgát, mire ő rám emeli könnyes tekintetét és mélyen a szemembe néz.

- Layla megölte őket - nyögi keservesen, s újra az üveg után nyúl.

- Mi lett a gyerekekkel? Őket miért hagyta életben? - ragadom meg Jude csuklóját, ezzel meggátolva, hogy újabb pohárral töltsön magának, amit ő azonnal tudomásul is vesz és remegő hangon válaszol a kérdésemre.

- Ők nem voltak ott. A pár elrejtette őket. Natsut öt évvel később találtuk meg. Egy kis faluban nevelkedett, nem messze innen. Egy ottani házaspár talált rá és sajátjukként bántak vele. A lánynak viszont nyoma veszett. Ő sosem került elő. A mai napig nem tudunk róla semmit - vallja be szégyenkezve, én pedig elhűlve hallgatom a vallomást. Elképzelni sem tudom, hogyan lehettek képesek régi barátaim ilyen borzalmakra. Megölni egy fiatal édesanyát és egy újdonsült apukát, majd később a gyermeküket is? Ezek szerint nagyon félreismertem Jude-t és a feleségét is.

- Most hatalmasat csalódtam benned, Jude... - engedem el régi barátom csuklóját és távolodok el tőle néhány lépésnyit - Benned és megboldogult feleségedben is - teszem még hozzá bánatosan, miközben helyettük is szégyenkezem.

- Kérlek, ne mondd ezt, George. Nem tudhattuk, miféle szándékból hagyták el a hegyeket. Ezt kellett tennünk - bizonygatja igazát, nem túl magabiztosan Jude, s nekem olyan érzésem támad, hogy sokkal inkább magát győzködi, mintsem engem.

- És ahelyett, hogy a fiút is megöltétek volna, inkább ide hoztátok és szörnyűséges kísérleteket végeztetek el rajta? - kérdezem szemrehányóan, mire öreg barátom lassan bólint és tekintetét a földre szegezi.

- Miután betörtük, a sárkányok ellen fogjuk őt használni. Eddig azonban nem jártunk sok sikerrel - magyarázza terveit halkan.

- Betöritek? Mégis minek? - teszek fel újabb kérdést, melyre kíváncsian várom a választ, az pedig nem is várat magára sokáig.

- Minden befogott mágus a hadseregünk tagjává válik és parancsainkat követve óvja majd hazánkat. Ehhez viszont be kell törnünk őket és engedelmessé tennünk.

- Ezt hogyan csináljátok? - kíváncsiskodom tovább, Jude pedig pillanatnyi hezitálás után nagy nehezen válaszol nekem.

- Ez egy igen hosszú folyamat, melyet több fázisra, más néven szektorra osztottunk. A C-, illetve a B-szektorban kísérletezünk a mágusokon, megpróbáljuk feltérképezni erejük minden egyes pontját. Számba vesszük az erősségeiket és gyengeségeiket is, hogy aztán, miután teljesen felébredtek, az A-szektorban betörjük őket - változik egyre magabiztosabbá a hangja, mintha teljesen meg lenne győződve arról, hogy amit csinál az jó - Itt a korábban már megismert gyengeségeiket felhasználva elérjük, hogy a hitük teljesen megrendüljön és már csak a halál járjon az eszükben. Semmi másra nem gondolhatnak akkor, amikor belépnek a seregbe. El kell érnünk, hogy többé ne érdekelje őket semmi, még saját maguk biztonsága sem és kérdés nélkül teljesítsék minden egyes parancsunkat - magyarázza keményen, miközben háta egyre inkább kiegyenesedik, s a beszámoló végére Jude már olyan szálfa egyenesen áll előttem, akár egy vérbeli katona - Ha kell, a halálba rohannak majd értünk, hiszen ők nem mágusok, s nem emberek többé. Miután végeztünk a betörésükkel, lelketlen, mindenféle érzelemtől mentes harci eszközökké válnak. Ők a tökéletes hadsereg egy esetleges támadás során.

- Szóval a 318-ast is a seregbe szánod? - kérdezem értetlenül, ám Jude megrázza a fejét.

- Ugyan, dehogy. Ő sokkal értékesebb ennél. A sárkányt a seregem élére állítom majd - magyarázza teljes átéléssel, miközben szemében a harc lángjai lobognak. Látszik rajta, semmi sem tántoríthatja el céljai elérésétől - Az a rab viszont nehéz dió - sóhajt egy nagyot csalódottan - Van valami, ami mindig visszahúzza őt a valóságba és a hite sose rendül meg. Az a kis patkány még mindig élni akar! - szorítja ökölbe jobb kezét és fogait hangosan csikorgatni kezdi.

- Talán van egy célja - vetem fel lehetőségként, mire Jude rám néz és legnagyobb döbbenetemre hangosan felkacag.

- Ugyan már! Még, hogy életcél! - hahotázik teli szájjal gúnyosan, miközben két tenyerét jókedvűen csapja össze - Ezeknek itt nincsenek céljaik, hiszen sosem sosem láttak mást az intézet falain kívül.

-Akárhogy is, valami mégis életben tartotta őt idáig és van egy olyan érzésem, hogy még jó darabig nem fog megtörni.

- Hogy érted ezt, George? - kérdezi Jude értetlenül, mire én sejtelmesen megvonom a vállamat és a whisky felé nyúlok.

- Ez csak egy megérzés - felelem titokzatosan, mire Jude mérgesen szorítja össze a fogait és ábrándos tekintettel kinéz az ablakon.

- Ó, dehogynem. Én mindig elérem, ami akarok... - suttogja halkan, ördögi mosollyal az arcán, miközben egy pillanatra még a lélegzetem is eláll attól a rettenetes sötétségtől, ami Jude barátom tekintetébe költözött. Vajon mit tervezhet a 318-as rabbal? Nem lennék most a helyében.

Sziasztok! Tudom, tudom, megint késtem. Cserébe viszont egy különösen hosszú részt hoztam el nektek. A szokásosnál legalábbis hosszabbat. S bár igaz, hogy nem volt túl akció dús ez a rész, én mégis úgy érzem, hogy elég érdekesre sikeredett. Remélem, hogy nektek is tetszett. Találkozunk hamarosan, addig is legyetek jók, pápá!