A fiú lekötözött szemeit nem láthatom ugyan, mégis tudom, ugyanolyan üresek és semmitmondók, akár a hangja, ám lehet akármilyen érzelemmentes is, szavai mögött mégis mély tartalom bujkál és ez rettenetesen megrémít.

- Hogy kijutni innen? - kérdezi halkan, szinte már suttogva - Ugyan minek? Éelt vagy halál, nem számít, melyiket választom. Nekem az élet a  halál és a halál az élet - beszél tovább, engem pedig minden egyes szava után kiráz a hideg - Itt sötét van és büdös. Nem kapok enni, sem inni. Nem hallok emberi hangokat, csupán a fejemben suttogó szörnyetegét, de őt megállás nélkül. Szüntelenül beszél hozzám, egy percnyi nyugtot sem hagy. Suttog és sziszeg ő is, akárcsak te... - hallgat el lassan, majd fejét visszafordítja eredeti pozíciójába és nem szólal meg többet.

- Akárcsak én? - kérdezem a fiút ugyanolyan halkan, ahogy ő is beszélt, s annak ellenére, hogy a hátamon hideg futkos, akárhányszor csak megszólal, kíváncsi vagyok a válaszára - Hallasz engem, fiú? - kérdezem őt újra, miután hosszú másodpercekig néma marad. Éppen újra megszólítanám, amikor lassan kinyílik a szája és torkát egy szó hagyja el. Ezúttal nem néz rám, meg se mozdul. Szavai üresek és látszólag semmit sem jelentenek. Vagyis az az egy szó, melyet kiejt. Azután pedig újra elhallgat.

- Happy... - mondja ki ezt az egy szót, melyben nem találok értelmet.

- Boldog? - kérdezek rá, miután egyértelművé vált, hogy a fiú nem ad magyarázatot - Ez meg mit jelent? - teszem fel máshogy a kérdést, miközben lassan feltápászkodok a földről és néhány lépést hátrálok a gyerektől.

- Ellentétet... - ad egyszavas magyarázatot, melytől mégsem lesz tisztább semmi, így félve ugyan, de tovább faggatom.

- Azt hallottam, mindenki fél tőled. Miért? - teszek fel újabb kérdést, hátha erre világosabb választ kapok, ám hamar kiderül, hogy tévedtem.

- Egy erő, mely ölni képes mindenkit elrettentene. A balgák nem látják a szívben rejlő kedvességet és halni akarást - válaszol ezúttal kicsit bővebben és szavai felkeltik érdeklődésemet. A félelem, mely eddig vasmarokként szorította össze szívemet, lassan semmivé foszlik és néhány bizonytalan lépést teszek a fiú felé, miközben halkan beszélek hozzá.

- Kedvesség? Halni akarás? Ezeket éreznéd te? - próbálom megérteni a gyermek érzéseit, aki ránézésre körülbelül 9-10 éves lehet.

- Az érzések feleslegesek egy mágus életében. Az emberek talán hasznukat veszik, de idebent semmit sem érnek. Sőt, hátráltatnak. Én már nem érzek semmit. Ti viszont érezhetitek kedvességemet - beszél halkan, majd mondata utolsó felében felém fordítja fejét, majd enyhén oldalra billenti.

- Te szép lány vagy. Talán még kedves is. Nálam mégsem lehetsz kedvesebb - mondja halkan, s hangjában most először vélek felfedezni egy kis hangsúlyt.

- Én szép? - kérdezek vissza értetlenül - Hiszen nem is látsz engem - mutatok rá az egyértelmű hazugságra, ám a fiú ekkor vállat ránt és elfordítja a fejét.

- Én mindent látok. Látom a sötétséget és látlak téged is - mondja halkan, teljesen érdektelenül, mint akit végképp nem izgat, mit gondolok róla.

- Be van kötve a szemed - bökök ki mindössze ennyit, mivel a korábban érzett félelem újra szívembe kúszik. Ez a gyermek nem hétköznapi fiú. Ijesztő és földöntúli erővel rendelkezik, mindemellett pedig nagyon furcsa. De hogy ő kedves lenne velünk, azt nem hiszem. Hiszen soha még csak nem is találkozhat másokkal.

- Veled ellentétben én mindent látok. Az én szemem van bekötve, mégis te vagy az, aki nem lát mindent. Nem látod a szememet, pedig itt van az orrod előtt. Vak vagy és tudatlan - jelenti ki érzelemmentesen, hangja pedig olyan hidegen cseng, hogy borsódzni kezd tőle a hátam. 

- Hogy értetted azt, hogy kedves vagy? - hagyom figyelmen kívül az egyértelmű sértést és térek rá a fiú másik kijelentésére.

- A kedvesség relatív - mondja, majd hirtelen rám néz és hangszíne egyik pillanatról a másikra megváltozik - Tűnj el, mielőtt megunom a kedvességet! - mondja ezúttal hangosabban és mérgesebben. Hangja hirtelen elmélyül, ajkait pedig agresszívan szorítja össze. Nagyot nyelek és néhány lépést hátrálok az ajtó felé, de nem megyek el. Muszáj az oldalamra állítanom ezt a fiút, hiszen csak vele segíthetek Natsun és a többi rabon.

- Kérlek, ne bánts engem! - szólalok meg halkan, miközben egy óvatos lépést teszek a gyermek felé - Legalább hallgasd meg az ajánlatomat - kérlelem őt tovább, mire a fiú sóhajt egyet és lassan elfordítja fejét - Én nem olyan vagyok, mint a többi ápoló... vagyis kígyó - használom a rabok szavajárását, mire a gyermek feje újra felém fordul és szája meglepetten elnyílik.

- Ismered ezt a szót? - kérdezi döbbenten, én pedig apró bólintással felelek neki - A C-szektorban sokat hallottam már - sóhajt mélyet, majd a következő pillanatban leszegi a fejét - Hallgatlak - mondja, miközben hangja újra üressé válik.

- Úgy hallottam, nem igen voltak barátaid a C-szektorban - próbálok beszédbe elegyedni vele, mielőtt a tervemre térnék. Kicsit meg szeretném ismerni őt, tudni, valóban bízhatok e benne.

- Nincs szükségem rájuk - feleli maga elé bámulva és arcáról ezúttal sem olvasható le semmi.

- Ismerted Wendyt? - teszek fel újabb kérdést, hátha ezúttal bővebb választ kapok, viszont most is csalódnom kell.

- Ismertem - hangzik el az egyszavas felelet, mire nagyot sóhajtok és kicsit közelebb lépek a fiúhoz.

- Ő mesélt nekem rólad. Tudod, mi unokatestvérek vagyunk - magyarázom lassan, semmit sem kihagyva, hogy Happy a legjobban megértse tervemet és céljaim miértjét - Azt mondta, téged senki sem ismert igazán és egyik napról a másikra tűntél el. Igaz ez?

- Igaz - válaszol megint szűkszavúan, én pedig egyre feszültebbé válok. Nincs időm órákig faggatni ezt a gyereket, hiszen a tervem sok lépésből áll és még Natsuval is beszélni akarok. Sőt, már azzal is hatalmas kockázatot vállaltam, hogy egyáltalán betettem a lábamat az A-szektorba. Apám ezt sose tudhatja meg.

- Miért hoztak ide ilyen fiatalon? - teszek fel ezúttal egy olyan kérdést, melyre a nem igen lehet egyetlen szóval felelni, így izgatottan várom a fiú válaszát, mely nem is késik sokáig.

- Felébredtem - okoz csalódást mégis a gyermek, én pedig bánatosan simítok végig homlokomon. Nem tudom megérteni, hogyan válhatott újra ilyen zárkózottá a korábban engem fenyegető gyermek, viszont jobb lesz, ha mielőbb válaszokat csikarok ki belőle. Már nincs sok időm.

- Hogy ébredhetett fel az erőd ilyen hamar? Hiszen a gyógyszerek elnyomják a mágiát, vagy nem? - csillan kíváncsiság a szememben, s ugyan apám vezetése óta sok dolog megváltozott az intézetben, tudtommal a C-szektor rabjai minden déli étkezés mellé mágiacsillapító gyógyszert kapnak, melyet cukorka formában etetnek meg velük.

- A tű segített benne - válaszol Happy halkan, mindenféle érzelem és hangsúly nélkül, én pedig döbbenten nyelek egy nagyot.

- Milyen tű? Mi folyik a C-szektorban? Wendy veszélyben lehet? - záporoznak a kérdések a számból, melyekre azonban nem remélek választ kapni. Happy meg sem szólal, mindössze néma csendben bámul maga elé és arcáról semmiféle érzelmet nem lehet leolvasni.

- Menj el! - suttogja orra alatt halkan, miközben rám se néz, ám apró teste hirtelen megfeszül és idegesen összeszorítja ajkait. A lelkemben tanyázó félelem lassan újra felerősödik és mivel tudom, hogy Happy már úgysem árul el többet, lassan az ajtó felé hátrálok és nagyot nyelve kilépek rajta. Miután biztonságosan elhagytam a kísérteties fiú celláját, mélyet sóhajtva döntöm hátamat a vastag ajtónak és fejemben próbálom összerakni az elhangzottakat. Akárhogy is próbálom azonban megérteni a gyermek szavait, túl zavaros minden, így hát egyetlen megoldást látok csupán. Újra beszélnem kell Wendyvel.

5 nap múlva:

Az elmúlt néhány nap eredménytelenül telt. Sajnos nem tudtam többször beszélni Wendy-vel és Happy-hez sem tudtam közelebb férkőzni. Tegnap még meglátogattam egyszer, ám egyetlen szót sem szólt, hiába beszéltem hozzá, még csak felém se fordult. Natsu is egyre jobban hiányzik és valahányszor éjjel lehunyom a szememet, az ő arcát látom magam előtt. Vajon mit csinálhat most? Nagyot sóhajtva fekszem hanyatt az ágyamon és kezdem el a plafont szuggerálni, azt remélve, ő majd megoldással szolgálhat problémáimhoz. A gaz áruló viszont, akárcsak Happy, egyetlen szót sem szól. Vajon mit kéne most tennem? Hogyan találkozhatnék Wendy-vel és mikor beszélhetek újra Natsu-val?

- Ahh... - sóhajtok egy hatalmasat csalódottan - Úgy látszik, engem még az Istenek sem szeretnek - motyogom bánatosan, majd az oldalamra fordulok és néma csendbe burkolódzva kezdek el a megoldáson töprengeni.

Natsu szemszögéből:

Az elmúlt pár nap csodálatos volt. Lisanna minden reggel bejött hozzám, pontosan nyolckor, így követni tudtam, hány nem telt el, mióta újra találkoztunk. Gyermekkori barátomnak hála, most már azt is tudom, milyen nap van ma. Vasárnap van. Ez az a nap, amikor a B-szektor foglyai összeülnek a társalgóban és kibeszélik az elmúlt hét legszörnyűbb, vagy éppen legjobb pillanatait. Ez utóbbi lehet például egy elmaradt kísérlet, egy gyenge gyomrú orvos, vagy egy kicsit nagyobb adag étel. Mélyet sóhajtok és gondolkodni kezdek. Vajon én mi jót tudnék mesélni Erzának, Graynek és a többieknek? Velem mi jó történt az elmúlt pár hónapban Lisanna felbukkanásán kívül? Tán mesélhettem volna nekik Lucy-ról, vagy az áldozatokról, melyeket értem hozott, de mostanra már ez az emlék is sötétté változott. Kedvenc ápolóm távozása feketére festett mindent és mély sebeket hagyott a szívemben. Ha viszont barátaim az itt töltött hónapok legrémesebb pillanatairól kérdeznének, már más lenne a helyzet. Mesélhetnék nekik a Kenkával töltött hetemről, vagy a legelső kísérletről, melyet itt végeztek rajtam, s amibe majdnem belehaltam. Esetleg beszélhetnék az ételek minőségéről, melyek sokkal inkább nevezhetőek mosléknak, mintsem reggelinek. De az igazság az, hogy ezek egyike sem tartozik a legrosszabb élményeim közé. A tudat, miszerint Lucy elment, itt hagyott engem egyedül, sokkal rosszabb bármely kínzásnál és szadista ápolónál. Ami pedig a legjobban megrémít, az az a felismerés, hogy mennyire hiányzik nekem a társasága. Hiányzik a sikolya, hiányoznak kétségbeesett szavai, ahogyan az életéért könyörgött, hiányzik selymes bőre tapintása, amikor felpofoztam. De hiányzik a bosszú gondolata is, melyen a társaságában töprenghettem. Azt tervezgetni, miképpen ölöm majd meg édesanyja helyett, csodálatos nyugalommal töltött el. A tudat, hogy markomban tartom a nőt, kinek vérével megfizethetek családom elvesztéséért, isteni hatalommal ruházott fel. Most azonban  már semmim sincs. Többé nem látom őt, nem érzem orromban vére illatát és nem vehetem markomba aranysárga tincseit. Úgy érzem, nélküle teljesen elvesztem.

George szemszögéből:

Szégyenkezve toporgok Jude Heartfilia hatalmas irodájában, miközben lehajtott fejjel hallgatom teljesen jogos szidalmait. Bármennyire is kellemetlen nekem az, amit lányom, Lisanna tett, be kell látnom, Jude okkal mérges rám. Elképzelni sem tudom, mi üthetett a lányomba, hogy efféle vakmerőséget tett. De az időt már nem fordíthatom vissza, így most nem tehetek mást, minthogy végighallgatom öreg barátom, Jude dühös szavait és később elbeszélgetek Lisannával.

- Figyelj, George! Régóta vagyunk jó barátok, ezért is engedtem meg a lányodnak, hogy itt dolgozhasson, s bár azzal te is tisztában vagy, hogy Lisanna még túl fiatal és tapasztalatlan a pozícióhoz, melyet betölt, mégis esélyt adtam neki. A kérésedre olyan munkát kapott, amely nem jár közvetlen veszéllyel és egy kimondottan békés rabot bíztam rá - emeli rám tekintetét Jude, mely most kissé együtt érzőn csillog, majd fáradtan simít végig homlokán - A 247-es rab tökéletesen megfelelt volna egy kezdő, mégis nagyravágyó kislány első munkájának - veszi le orráról a szemüvegét, majd óvatosan masszírozni kezdi vastag orrnyergét és lassan feláll a székéből.

- Tudom, Jude és ne haragudj! Beszélni fogok Lisannával és elmagyarázom neki, hogy nem látogathatja meg azt a rabot, amelyiket csak akarja. Én is tudom, mekkora kockázatot vállaltál azzal, hogy felvetted őt az intézetbe. Ígérem, hogy többször nem fordul elő! - sétálok kicsit közelebb barátomhoz, akit már közel 15 éve ismerek és tisztelek, s bár Jude jóval fiatalabb nálam, mégis nagyra tartom őt. Nála jobb igazgatót nem kaphatott volna ez a cég. Most mégis dühös rám és a legrosszabb az, hogy ezúttal a lányom tényleg túllőtt a célon - De mondd csak, Jude, miért olyan fontos a 318-as számú rab? Hiszen tudtommal az A-szektor rabjai bőven kapnak annyi nyugtatót, ami veszélytelenné teszi őket. Azok, akikre pedig nem hat a gyógyszer, a folyosó legvégén vannak elhelyezve, mélyen a föld alatt. Belőlük azonban jelenleg mindössze egyetlen egy tartózkodik az intézetben és ő ebben a pillanatban is egyedül van. Vagy talán nem jól tudom? - sétálok még közelebb barátom íróasztalához, s minél tovább faggatom őt, annál több kérdés merül fel bennem. Jude valamiért nagyon ideges volt, amikor felhívott engem, én pedig már akkor is furcsálltam hirtelen kirohanását. Talán Lisanna komolyabb dologba mászott bele, mint hittem? Ha így van, azt mindenképp ki kell derítenem, egyetlen lányom érdekében.

- Figyelj ide, George! Az intézet létezése elengedhetetlen az ország, sőt a világ életben maradásához. Nagyon jól tudod, miféle veszély fenyeget minket. Ezt mindenki tudja, de csak mi, tanult kutatók vagyunk képesek megfékezni a sárkányok seregeit. Emberek és démonok sosem fértek meg egymás mellett, ez pedig nem változik. A sárkányok nem mágusok, sokkal magasabb szinten állnak, az intézet pedig sötét titkot őriz velük kapcsolatban - fogalmaz homályosan Jude, én viszont egyetlen szavát sem értem. Mégis mi köze van Lisannának a sárkányok folyamatos ármánykodásához és miért olyan különleges a 318-as rab? Oly sok kérdés terhe borul a szobára, s alig néhány pillanat elteltével kínos csönd veszi kezdetét. Jude láthatóan semmi mást nem szándékozik megosztani velem, én viszont mindenáron tudni akarom, mi folyik Lisanna körül. Ezúttal nem engedhetek, ki kell derítenem az intézet titkát. Jude beszélni fog, ezt garantálom.

Sziasztok! Íme az új rész. Remélem, érdekesre sikeredett. Én nagyon szerettem megírni, ezért örülnék, ha nektek is tetszene. Találkozunk hamarosan, addig is legyetek jók, pápá!