Natsu szemszögéből:

Döbbenten pillantok az ajtó felé, s fejemben ezernél is több kérdés fogalmazódik meg, mikor tekintetem végigfut a belépő férfin. Vajon mit kereshet ő itt? Ki küldte? Mit fog velem csinálni? Testem hirtelen remegni kezd, pulzusom pedig az egekbe szalad. Érzem, ahogyan kiszárad a szám és elönt a hányinger. Mit vétettem, hogy újra látnom kell őt? Félek, sőt rettegek, ha csak belegondolok jövetelének okába. Testem magától mozdul és a másodperc tört része alatt rogyok térdre a férfi előtt, majd szegezem tekintetemet a földre, még mielőtt "bűnt" követnék el azzal, hogy arcára nézek. Nem szólalok meg, azt nem szabad. Nem nézek rá, az vétek. Nem mozdulok, azért büntetés jár. Csupán csendben szenvedek és próbálok úrrá lenni testem vad remegésén.

- Nahát, nahát! - kacag fel a férfi gúnyosan - Szóval még emlékszel rám - jelenti ki öntelten, majd lassan felém lép - Hiányzott a társaságod, barátom - mondja, majd miután meglátja Lisannát, undorodva a földre köp, közvetlenül mellém - Ki ez a szuka? - bök fejével a lány felé, majd hirtelen felkiált - Hozzád beszélek, pondró! Milyen kurvát hoztak ide és én miért nem tudok róla?! - üvölti hangosan, akár egy veszett vad, én pedig reszkető ajkakkal emelem fel a fejemet és félve pillantok rá.

- Ő csak...ő az én... - dadogom rekedten, miközben szemem sarkából Lisannára pillantok, aki értetlenül ücsörög továbbra is az ágyon és sajnálkozva figyeli minden mozdulatomat. Most biztosan csalódott bennem és gyáva féregnek tart. De nem tehetek róla, ha csak a férfira nézek, máris eszembe jut az ostor, a korbács, a rengeteg bogár és rovar, melyeket egymás után tömött a számba és a megszámlálhatatlanul sok, szenvedéssel töltött óra.

- Lisanna vagyok, a Whatts Energiakutató kft. örököse, George Whatts egyetlen élő családtagja - áll fel Lisanna büszkén és néz egyenesen régi ápolóm szemébe, aki ezúttal kivételesen nem visel maszkot - És maga kicsoda, ha szabad kérdeznem? - húzza ki magát felsőbbrendűen, miközben szemei magabiztosságot tükröznek, félelemnek nyoma sincs bennük. A férfi ezt látva egy pillanatra elbizonytalanodik, ám ez az érzés egy másodperc alatt tűnik el szeméből és átadja helyét a gúnynak és megvetésnek. Teli szájjal vigyorogva neveti el magát, majd kis idő múlva, még mindig mosolyogva, hitetlenkedve néz rám. Azonnal elkapom róla tekintetemet és tovább pásztázom a földet, ő pedig kétkedve mutat nyitott tenyérrel Lisanna felé.

- Ez a fruska tényleg ilyen nagyra van magával? - kérdezi tőlem gúnyosan, mire aprót bólintok, ő pedig Lisanna felé fordul - Mi a fenét keres itt egy hozzád hasonló cafka? Húzzál vissza az apádhoz és kutassátok csak tovább az energiát! Ne kontárkodj bele a munkámba, vagy különben eltaposlak! - húzza össze fenyegetően a szemét és egy lépést tesz Lisanna felé, aki azonban egyetlen centiméternyit sem hátrál. Keményen tartja a szemkontaktust volt ápolómmal, aki ezt látva kissé elbizonytalanodik.

- Azt kérdeztem, kicsoda maga és milyen pozíciót tölt be az intézetnél? Vagy talán nehezére esik válaszolni? - kérdezi kissé gúnyosan Lisanna, mire a férfi arca rándul egyet és idegesen szorítja össze vékony ajkait.

- Az, hogy ki vagyok, nem tartozik rád, azt pedig, hogy milyen pozícióban dolgozok itt, nemsokára megtudod - sziszegi undorodva, majd a következő pillanatban az ajtó felé fordul és hangosan elkiáltja magát - Őrök!

Ebben a pillanatban kivágódik az ajtó és két, állig felfegyverzett katona lép be rajta, akik valószínűleg a férfit kísérték a cellámig, s ugrásra készen várják annak minden parancsát.

- Mit óhajt, uram? - szólal meg az egyik őr, miközben a másik bizalmatlanul fürkészi minden egyes mozdulatomat.

- Ne a mágust nézzétek! - kiált rájuk mérgesen, mire az eddig engem bámuló katona összerezzen, majd gyorsan kihúzza magát és jobb kezét homlokához emeli.

- Igenis, Uram! Mi a parancsa? - szólal meg ő is alázattal, mire az ápoló fejével Lisanna felé bök és egyértelmű parancsot ad embereinek.

- Vigyétek a szemem elől ezt a cafkát és börtönbe vele! Kíváncsi vagyok, mennyit ér az apjának, a nagy George Whatts-nak - parancsolja összehúzott szemekkel, mire a két férfi egymásra néz és nagyot nyel.

- Uram, azt nem lehet... - tagadja meg rettegve a parancsot az egyik, mire felettesük elborult tekintettel fordul feléjük és mély hangján rájuk üvölt.

- Mit mondtál, taknyos? Megtagadod a parancsomat? Ezért ki foglak végeztetni! - kiáltja őrjöngve, miközben szájából undorítóan fröcsög a nyál, homlokán pedig kidagadnak erei - Azonnal fogjátok a lányt és tömlöcbe vele, ha élni akartok! - adja ki újra a parancsot, mire a két őr újra nyel egyet, de ezúttal se mozdulnak.

- Uram, az igazgató úr parancsa, hogy a hölgynek nem eshet bántódása és... - hallgat el hirtelen félve a katona, amikor felettese egy lépést tesz felé.

- És mi?! - kérdezi üvöltve, miközben keze ökölbe szorul és ugrásra készen tartja a szemkontaktust beosztottjaival.

- És a kisasszony a maga felettese... - fejezi végül be reszketve a mondatot az őr, mire Lisanna büszkén húzza ki magát, az ápoló pedig szigorú tekintettel fordul felé.

- Mégis ki ez a csitri, hogy az igazgató ekkora hatalmat adott neki? - kérdezi most már normális hangerővel, mire az egyik őr szólásra nyitja a száját, ám helyette mégis Lisanna szólal meg, aki peckesen kihúzva magát az ápoló felé sétál és szemében olyan tűz lobog, amit még sosem láttam ezelőtt. Már nyoma sincs a korábbi, összetört lelkű, zokogó kislánynak. Az, akit most látok egy erős, érett nő, aki mindenáron megvédi magát és szeretteit.

- Mint már mondtam, Lisanna vagyok, a Whatts Energiakutató kft. örököse, George Whatts egyetlen élő leszármazottja, akinek joga van bárkit kirúgatni ebből a kócerájból. Ideje hát, hogy távozzon, uram, vagy saját magam gondoskodom róla, hogy hosszú ideig egy magánzárkában pihenjen. Ha pedig még egyszer fenyegetni mer engem, vagy ezt a rabot itt, mellettem, lehet, hogy nem éli meg a másnapot! - szűri fogai közt fenyegetően, mire az ápoló nyel egyet és félénken bólint - Vigyétek a szemem elől ezt a névtelen senkit! - pillant a két katonára, akik néhány másodpercig haboznak ugyan, végül mégis összeszedik magukat és két oldalról megmarkolják az ápoló karját.

- Jöjjön, Uram! Indulnunk kell - jelentik ki, majd az ajtó felé indulnak az ápolóval, ám ekkor hirtelen egy női hang készteti őket megállásra.

- Megállni! - ad újabb parancsot Lisanna, majd miután a két katona engedelmeskedett neki, felém fordul és lassan mellém guggol - Kelj fel, Natsu! - nyújtja felém kezét gyengéden, miközben halkan suttog - Nem eshet bántódásod, megígérem - nyugtat meg és biztosít afelől, hogy most már jó kezekben vagyok, mire én lassan, még mindig remegve két lábra állok és lehajtott fejjel tanulmányozom a talajt - Nézz fel, Natsu! - nyúl finoman állam alá és emeli fejemet az ápoló felé - Ki ez a férfi és mit tett veled? - kérdezi kíváncsian, miközben szemében haragos tűz lobog - Válaszolj, kérlek! - sürget meg kicsit, miután másodpercekig nem válaszoltam neki, mire én lassan szólásra nyitom a számat.

- Dazai Kenka... - ejtem ki a férfi nevét halkan. Azt a nevet, mely örökre az emlékezetembe égett és amely hallatán ereimben azonnal meghűl a vér - Ápolt engem egy hétig - ejtem ki gúnyosan megnyomva az első szót. Azt az egy hetet bárminek nevezhetném, csak ápolásnak nem - Ő helyettesített egy lányt, aki... - akad hirtelen el a szavam, amikor eszembe jut Lucy arca, csodálatos szőke tincsei és igéző barna szeme. Bármit megadnék, ha most ő is velem lehetne.

- Mit tett veled? - hagyja Lisanna figyelmen kívül félbehagyott mondatomat, mire óvatosan ránézek és nagyot nyelve megszólalok.

- Semmit... - hazudom félve, remegő ajkakkal, mire Kenka elmosolyodik és lerázza magáról a két katona kezeit.

- Láthatod, kisasszony, hogy a mágus nem tekint rám ellenségként, sőt, szimpatizál velem - hazudja szemrebbenés nélkül, miközben ártatlanul széttárja karjait - Nos, hát akkor... - rántja meg vállát hanyag mozdulattal - Én távoznék is - indul azonnal az ajtó felé, ám Lisanna erőteljes hangja megállásra kényszeríti.

- Várj még, Kenka! - kiált utána, mire a két őr az ápoló elé áll, ezzel elállva útját az ajtó felé.

- Parancsolj velem, kis hölgy! - feleli negédesen, miután undorodva megszívta a fogát és Lisanna felé fordult.

- Ha már egyszer olyan jó barátok vagytok a 318-assal, miért nem szabja ki ő a büntetésedet? - kérdezi ártatlanul mintha valóban elhitte volna, amit az ápoló mondott, a szemében lángoló düh és undor viszont elárulja az igazságot. Bosszút akar állni értem. Kenka tekintete hirtelen elkomorul, arcán pedig sötét árnyék suhan át, ám a következő pillanatban értetlenséget színlelve, kiskutya szemekkel néz Lisannára, aki továbbra is keményen állja a szemkontaktust.

- Büntetést? Miért is? - kérdezi ártatlanul, miközben kíváncsian tárja szét karjait - Hiszen én csak a munkámat végeztem, elvégre maga az igazgató úr küldött ide, hogy ápoljam a 318-as rabot. Számos egyéb teendőm mellett szakítottam időt régi, jó barátom meglátogatására, hogy tudassam vele a jó hírt, miszerint újabb egy hetet tölthetünk el egymás társaságában. Reméltem, ő is örülni fog az igazgató úr döntésének, hiszen korábban is rengeteget tanult tőlem és sok új tapasztalatot szerzett a társaságomban. Nem igaz, rab? - ejti ki egymás után száján a hazug szavakat Kenka, majd kérdőn pillant felém, megerősítést várva, mire én nagyot nyelek és rettegéstől vacogó fogakkal válaszolok a feltett kérdésre.

- Sok új emléket szereztem Uram ápolása alatt... - felelem félve és nem mulasztom el "Uramnak" szólítani az ápolót, hiszen korábban alaposan belém verte ezt a megszólítást.

- Nos, hallhatta, hölgyem - fordul újra Lisanna felé, aki kárörvendő mosolyra húzza a száját, majd int az egyik őrnek, hogy jöjjön közelebb hozzá.

- Az úr távozhat! - adja ki a parancsot, majd közel hajol a katonához és halkan a fülébe suttog. A férfi egy pillanatig döbbenten mered Lisannára, majd a következő pillanatban lassan bólint és mindhárman elhagyják a szobát. A cellára ezután néma csend telepszik és mindketten örömmel tekintünk az ajtó felé. Néhány másodperc múlva éppen szólásra nyitnám a számat, amikor Lisanna, mutatóujját felemelve, csendre int és az ajtó felé mutat. Ebben a pillanatban a folyosóról először halk, majd egyre hangosabb kiáltás szűrődik be, én pedig azonnal felismerem benne Kenka hangját.

- Ne! Kérlek, hagyjátok abba! - rimánkodik az ápoló, ám a két katona figyelmen kívül hagyja felettese könyörgését, a férfi pedig tovább kiabál. A vad zajok még néhány másodpercig behallatszanak a cellába, majd lassan, fokozatosan egyre halkulnak, míg nem végül teljesen megszűnnek.

- Mi volt ez? - nézek értetlenül Lisannára, mire a lány sejtelmesen elmosolyodik és vállat von - Mit mondtál annak a katonának? - kérdezem őt újra, de ezúttal sem kapok egyenes választ.

- Mit tett veled Dazai Kenka? Ezt kérdeztem tőled az imént. Nem adtál őszinte választ, így most én sem fogok. Azt viszont elárulom, hogy többé senki sem bánthat téged büntetlenül - feleli Lisanna, majd az ágyhoz sétál és lassan leül - Gyere ide, mesélj magadról! - ütögeti meg finoman maga mellett a hideg fémet, mire pár másodpercnyi hezitálás után a lány mellé ülök és halványan elmosolyodom. Lisanna megmentette az életemet. Ezért hálával tartozom neki és egy Dragnnel mindig megfizeti az adósságát. Ígérem, hogy viszonzom ezt a szívességet.

Lucy szemszögéből:

Elképedve meredek az előttem kucorgó kisfiú felé, aki mozdulatlanul ül a cella legtávolabbi és legsötétebb sarkában. Térdeit mellkasa elé vonva karolja át, miközben feje egyenesen maga elé fordul. Látni azonban nem láthat semmit, szemei ugyanis egy vastag ronggyal vannak szorosan eltakarva, mely ránézésre elég kényelmetlennek és szorosnak tűnik. A fiú kezei össze vannak kötve a csuklójánál, lábai viszont szabadok. Kék haja kócosan meredezik az ég felé, régi ruháin pedig lassan több a lyuk mint az anyag. Döbbenten figyelem, ahogyan tudomást sem véve rólam mozdulatlanul ül, miközben érzem, hogy lelkemet egyszerre önti el a félelem és a meglepettség. Sosem hitte, volna, hogy az A-szektor legmélyén, a legeldugottabb cellában, mely közelébe egyetlen őr se merészkedik, éppen egy ilyen kisfiút őriznek. Ez a gyermek már legalább egy éve nem kapott enni és inni, utoljára pedig akkor találkozott élő emberrel, amikor átszállították a folyosó végére. Itt már alig vannak lámpák, ez a hely a föld legmélyén található. Még egyetlen rab sem került ide az évek alatt, hiszen ez az a hely, ahová a legveszélyesebbek kerülnek. Az A-szektor legmélyebb, legsötétebb pontja ez, ahonnét senki sem szabadulhat. Egy év étel és ital nélkül már magában is elég egy ember halálához, ő viszont mégis él. Sőt, néhány hónapja átszállították ide, ahol élete végéig raboskodni fog majd. Őt nem használhatják fel a seregben, ahhoz ugyanis túl veszélyes, így hát ide zárták be. De vajon véget ér valaha az élete?

- Szia, bocsánat, hogy zavarlak. Az én nevem Lucy - szólalok meg félve, ezzel megtörve a kínos csendet, de a fiú meg se moccan - Téged hogy hívnak? - kérdezem őt halkan, rekedtes hangon, ám választ most sem kapok - Én egy ápoló vagyok és segíteni jöttem. Viszont...viszont a te segítséged is kéne - próbálom elmagyarázni neki jövetelem okát, de a fiú cseppnyi érdeklődést sem mutat irántam. Továbbra is mozdulatlanul ül a sarokban és úgy tesz, mintha fel se tűnt volna neki, hogy bárki bejött hozzá - Figyelj, sajnálom, hogy ide zártak és tudom, hogy ki szeretnél jutni innen. Én segíthetek neked - lépek kicsit közelebb hozzá, miközben halkan próbálom meggyőzni - Segítek neked kijutni, de cserébe kölcsön kéne nekem adnod az erődet - hallgatok el hirtelen, amikor már csupán néhány lépés választ el a fiútól - Engedd, hogy eloldozzam a kezeidet - kérem őt halkan és már éppen leguggolnék, hogy szabaddá tegyen a kezét, amikor a fiú hirtelen felém fordul és megszólal. Riadtan próbálnék hátrálni a hirtelen jött mozdulat hatására, ám ezzel csak azt érem el, hogy lábaim kicsúsznak alólam és egy fájdalmas nyögés kíséretében a földre zuhanok. Ekkor tudatosul bennem, hogy a fiú nem akar bántani, csupán a fejét fordította felém. Legalábbis egyenlőre. Félelmem azonban nem múlik el, sőt egyre jobban felerősödik, amikor meghallom a gyerek érzelemmentes, hangsúly nélküli hangját és felfogom szavainak értelmét. Hátamon hirtelen végigfut a hideg és már semmi másra nem vágyom jobban, minthogy eltűnjek ebből a kísértet járta cellából.

Sziasztok! Meg is volnék a következő résszel. Remélem, hogy tetszett és ez egy kicsit kárpótol az előző hülyeségemért. Ilyen gyorsan még sosem tettem ki új részt. Hamarosan újra találkozunk, addig is legyetek jók, pápá!