Érdeklődve hallgatom Lisanna minden egyes mondatát, miközben azon töprengek, vajon miért viselt el ennyi megpróbáltatást egy magamfajta hitvány senkiért. Szemembe lassan könnyek gyűlnek, melyeket azonban nem engedek kipotyogni, inkább visszanyelem őket és továbbra is hallgatagon ücsörgök a lány mellett.

- Tudod, Natsu, még mindig tisztán emlékszem arra az éjszakára, amikor katonák tucatjai dúlták fel a falunkat. Féltem és zokogtam, mégse segített rajtam senki. Akkor, azon az éjjelen olyan emlékképek égtek örökre az emlékezetembe, melyekkel szinte lehetetlen együtt élni - meséli elcsukló hangon, ezzel újra felelevenítve bennem azt a bizonyos éjjelt, melyet legszívesebben örökre elfelejtenék - Láttam, ahogyan a katonák megölik apámat, anyámat és testvéreimet, majd vérben úszó kezükkel feldúlták az egész házunkat. A vér, mely nemsokkal azelőtt még a testvériséget és a családot jelképezte, már lassan odaszáradt a falra, mikor végre elhagyták az otthonunkat. Nagyon féltem, mégis kimásztam az ágy alól és hiába remegtek a lábaim, a ti házatok felé indultam. Szüleim testére rá sem mertem nézni, nem bírtam volna elviselni azt a látványt újra. Rohantam és rohantam, meg sem állva a kis kutacskáig, mely a házatokkal szemben állt, ám amikor odaértem, hirtelen megfagyott bennem a vér - hallgat el hirtelen, majd rám emeli könnyes tekintetét és aprót nyel.

- Mit láttál ott, Lisanna? - kérdezem sürgetően, miközben finoman megszorítom a kezét, ezzel próbálva lelket önteni belé, mire ő lenéz összefonódott ujjainkra és mély lélegzetet vesz.

- Ott voltál, Natsu. Te és Zeref... - csuklik el a hangja, ennek ellenére mégis rendületlenül folytatja - Mindketten ott voltatok. Sírtatok és senki nem segített rajtatok. Sem apukád, sem anyukád nem jött. Egyedül maradtatok, pont mint én. Nekem kellett volna segítenem rajtatok. Odamehettem volna és veletek együtt küzdhettem volna - zokog egyre erősebben, s már egész testét rázza a sírás, hangja pedig egyre rekedtebb. Hirtelen az én szemembe is könnyek szöknek, torkom pedig összeszorul. Nem bírom nézni, ahogyan Lisanna sír. Hogy is bírnám, amikor ebben a patkány lepte, mocskos intézetben ő az egyetlen, akire számíthatok. Csakis benne bízhatok meg, senki másban. Nekem már csak ő maradt.

- Ne sírj, kérlek. Te nem tehetsz semmiről, nem a te hibád - próbálom megnyugtatni, de reménytelen. Lisanna csak sír és sír, láthatóan meg sem hallja, amit mondok neki - Hallasz te egyáltalán?! - ragadom meg hirtelen mindkét karját vállai alatt, majd erőteljesen megrázom - Ne sírj már, inkább beszélj! - utasítom kissé keményebben, mint szerettem volna, s ez szemmel láthatóan be is válik. Lisanna arca hirtelen felelevenedik, tekintete megnyílik és lassan abbahagyja a sírást - Nem bírom látni, hogy ilyen szomorú vagy - suttogom kedvesen, miközben tekintetem lassan lejjebb vándorol Lisanna szeméről cseresznye ajkaira. A látványra hirtelen kiszárad a szám és azonnal eszembe jut a nemrég váltott csókunk, Lisanna akkor vágytól kipirult arca és szívemnek vad dobogása. "Mi van veled, Natsu?" - kérdezem magamtól értetlenül - "Nem szoktál te ilyen érzelmes lenni" - szidom meg magamat gondoltban, ám  gondolataim hirtelen más mederbe terelődnek. Emlékezetemben felrémlik egy gyönyörű, barna szempár, néhány aranysárga tincs, valamint egy meleg, mégis kacér és játékos tekintet. Mélyet sóhajtok és enyhén, alig észrevehetően megrázom a fejemet. Ki kell vernem belőle Lucyt, hiszen ő már nincs itt, elhagyott engem. Nem szeret már, talán soha nem is szeretett, én mégis tiszta és őszinte érzéseket adtam neki. Gyűlöltem őt, megvetettem teljes szívemből, ez mégsem volt neki elég. A világ két legtisztább érzését kínáltam fel neki, haragot és gyűlöletet, ő mégsem fogadta el ezeket. Neki csak a szerelem és törődés kellett, melyekre én viszont képtelen voltam. Bár gyűlölni és szeretni, majdnem ugyanaz, ő ezt mégsem értette meg soha. Kezem hirtelen ökölbe szorul a lány emlékére, testemet pedig újra elönti a düh. Mégis hogy képzelte az az átkozott kis cafka, hogy csak így faképnél hagyott? Na de várjon csak, ha majd újra találkozunk... Saját kezűleg szabadítom meg őt az élet súlyától. 

"Szenvedni fog, ahogyan én is szenvedtem, amikor  magamra hagyott" - döntöm el magamban immár sokadjára, ám talán még sosem gondoltam olyan komolyan ezt a kijelentésemet, mint ebben a pillanatban. Gondolataim vad forgatagából Lisanna szipogása ránt ki, én pedig azonnal neki szentelem minden figyelmemet.

- Igazad van. Most már úgyis mindegy, a múltat nem változtathatjuk meg, igaz? - néz rám, akár egy sorsára hagyott kiskutya, megerősítést várva, mire lassan bólintok, ő pedig tovább beszél - Hol is tartottam? - kérdezi, mintha tényleg nem tudná, ám még mielőtt válaszolhatnék neki, orra előtt csettint egyet és kissé nyugodtabban folytatja - Mivel azon a vér áztatta estén nem lehettem hasznodra, elhatároztam, hogy az életem árán is megkereslek téged, bár akkor még fogalmam sem volt róla, kik és miért vittek el téged és Zerefet. Napokon, sőt heteken keresztül bolyongtam egymagam városról városra, faluról falura, miközben minden egyes nap eszembe jutott az a bizonyos éjszaka. Amikor már minden reményem elveszett és kétséges volt az is, hogy akár a másnapot megélem, találkoztam egy idős úrral. A férfi, aki megmentette az életemet, akkor 58 éves volt, én pedig úgy néztem fel rá, akár egy jóságos nagyapóra. Megsajnált engem és hazavitt magához, ahol aztán friss ételt, ruhákat és szállást biztosított nekem. Mint később megtudtam, a férfi egyedül élt és senkire sem számíthatott igazán. Viszont nála jobb embert nem is vezethettek volna hozzám az égiek. A neve George Whatts, a Whatts Energiakutató Kft. vezérigazgatója. Tele van pénzzel, viszont senkije sincs, akivel megoszthatná azt. Így hát ő sem bánta egy pillanatig sem, hogy akkor találkozott velem. Felnevelt és mindent megadott nekem. Tőle hallottam ezekről a mágiakutató intézetekről is, melyekben a hozzád hasonló mágusokon kísérleteznek, majd... - akad el hirtelen Lisanna hangja, mivel ebben a pillanatban ujjaimat erősen karjaira fonom és hitetlenkedve rázom kicsit meg testét.

- Intézetekről? - emelem ki a többesszámot döbbenten, mire Lisanna értetlenül bólint, én pedig rezignáltan engedem el karját - Szóval több is van belőlük? - kérdezem csak úgy magamtól suttogva, mire Lisanna újra bólint és halkan megköszörüli a torkát.

- Te ezt nem is tudtad? - kérdezi együtt érzőn, majd finoman vállamra teszi a kezét - Ezért is volt olyan nehéz megtalálnom téged. Fogalmam sem volt róla, melyik intézetbe hoztak. A mi kis falunk közelében összesen 3 van. George jó kapcsolatainak hála ápoló lehettem az egyikben, ám ott még csak hozzád hasonló korú rab sem volt. Az az intézet tele volt idős, "hasznavehetetlen" mágusokkal, akiket nem engedhetnek szabadon, viszont felhasználni sem tudják őket - magyarázza undorodva és arcán látszik, mélyen elítéli az összes intézetet, sőt még azok támogatóit is - Csak azért dolgoztam ott, hogy megtalálhassalak téged, viszont hamar odébb is álltam és a második intézetben kezdtem el dolgozni. Akkor már főápolói pozícióban voltam, ám a nyomodra ott sem bukkantam, így hát utolsó reményem volt ez az intézet, ahol már amolyan "ápolóigazgatói" pozíciót tölthetek be. Ez azt jelenti, hogy felettem csupán az orvosok állnak - magyarázza türelmesen.

- Szóval ezért engedtek be az őrök olyan könnyedén a cellámba - értem végre meg Lisanna múltját egy kicsit, mire ő lassan bólint és tovább beszél.

- Azért jöttem, hogy kiszabadítsalak téged és Zerefet - avat be tervébe, mire szemeim tágra nyílnak a csodálkozástól.

- Te komolyan rajtunk akarsz segíteni? - kérdezem döbbenten, mire Lisanna bólint és halványan elmosolyodik - Sajnos arról már lekéstél - húzom el a számat kissé csalódottan.

- Ezt hogy érted? - kérdez vissza Lasanna, miközben szemébe kíváncsiság és kevés riadalom költözik. Látszik rajta, hogy nagyon aggódik értem, ezért pedig kimondhatatlanul hálás vagyok neki. Végre úgy érzem, fontos vagyok valakinek, aki talán nekem is fontos lehet. Csodálatos érzés.

- Tudod, Zerefet azóta nem láttam, hogy 13 évvel ezelőtt elszakítottak tőle - vallom be szemlesütve, miközben érzem, ahogyan szívembe szomorúság költözik. Sosem szerettem a múltamról, legfőképpen Zerefről beszélni, ez a téma ugyanis mindig fájó sebeket szakított fel bennem. Talán sosem fogok úgy szeretni senkit, mint ahogyan az öcsémet szerettem, ő viszont már nem lehet velem. Ezért is fogadtam meg magamnak, hogy mindent megteszek azért,hogy megtalálhassam őt és végre újra egy család lehessünk.

- Ezek szerint ő nincs itt? - lepődik meg Lisanna, mire szomorúan bólintok és a szobára kellemes csend telepedik. Ezúttal egyikünk sem akar megszólalni. Nem szívesen törnénk meg a varázst, így hát mindössze mélyen egymás szemébe nézve ülünk a kemény vaságyon, miközben mindketten a múlton merengünk. Lisanna volt az egyik legkedvesebb gyermekkori barátom. Az az ember, akivel minden problémámat megoszthattam, aki mindent tudott rólam. Gyakran jött át hozzánk játszani, ahogyan én is sokat tartózkodtam náluk. Már-már testvérek voltunk, ezért sem értem, hogyan csattanhatott el az a bizonyos csók kettőnk között. Hiszen a testvérek nem tesznek ilyesmit. Elmerengve sóhajtok egy aprót, majd fejemben újra lepörgetem azt a pillanatot. Szinte újra érzem szívemnek heves dobogását, izgalomtól kiszáradt szám ízét és hosszú ujjaim remegését, ahogyan óvatosan Lisanna hajába túrnak. Még most sem hiszem el, hogy valóban megtettük. Lisanna megcsókolt engem és én visszacsókoltam. De vajon miért? Mi üthetett belém, amikor ezt tettem? Vajon mit éreztem akkor valójában?  - teszem fel magamnak a kérdéseket gyors egymásutánban, melyekre hosszas keresgélés után sem találom a választ. Gondolataim heves vágtájából egy ismerős zaj ránt ki. Kíváncsian kapom fejemet az ajtó felé, ahonnét a korábbi hangot hallottam és izgatottan állapítom meg, hogy ezúttal sem tévedtem. Ezt a hangot míg csak élek meg fogom jegyezni, hiszen az elmúlt időszakban ez a hang jelentette Lucy érkezését. Ez a kellemetlen, mégis ezernyi jó emléket idéző hang, mely nem más, mint az öreg, otromba ajtó, fülsértő nyikorgása, ami után rendszerint Lucy szokott belépni a cellámba. Kíváncsian, mégis kissé szomorkásan várom, ezúttal vajon ki jöhetett helyette?

Lucy szemszögéből:

Ideges léptekkel közeledek a hófehér ajtó felé, melynek oldalán egy apró ujjlenyomatolvasó gépezet található. Nagyot sóhajtva állapítom meg magamban, hogy milyen rég jártam már itt. A régi, nyirkos falak és plafon, a mohákkal lepett folyosók és azok dohos szaga, ez a kétségbeesett, életunt légkör mindennek nevezhető, csupán barátságosnak nem. Nekem mégis a remény folyosóját jelenti, így hát izgatottan nyomom ujjamat a kis szenzorra, mely nemsokára zöld színre vált és az ajtó tágra nyílik előttem.

"Megjöttem" - gondolom magamba, miközben mélyet szippantok a dohos levegőből és szemeimet kíváncsian futtatom végig a szűk, sötét folyosón, azt kutatva, vajon változott e valami. Boldogan állapítom viszont meg, hogy távozásom óta minden a régi maradt. Ugyanazok  cellák, ugyanazok a rabok és ugyanaz a mocskos folyosó fogad, mint régebben. Határozott léptekkel indulok hát el a cellák között, egy bizonyos után kutatva. Hosszú percekig gyalogolok, mire végre elérem azt az ajtót, amit kerestem. Egy pillanatra megtorpanok előtte, majd mosolyogva nézek végig a hatalmas, otromba ajtón, melyről rengeteg emlék jut eszembe. Nem tétovázhatok azonban sokáig, hiszen feladatom van. Azonnal beszélnem kell az ajtó túloldalán várakozó rabbal, aki talán az egyetlen ember ebben a kínzókamrában, aki segítséget nyújthat. Izgatottan nyúlok hát az ajtó után, majd miután egy régi, ütött-kopott kulcsot elfordítok a zárban, hatalmas nyikorgás kíséretében nyitom résnyire azt, éppen csak annyi helyet hagyva, hogy vékony testem beférjen a sötét helységbe. Amint átléptem a cella küszöbét, kellemetlen meglepetés fogad, s ereimben meghűl a vér. Egyáltalán nem erre a látványra számítottam.

Sziasztok! Hát ilyen szerencsétlen is csak én lehetek. Ma felnéztem a Wattpad-ra, hogy elkezdjem írni a következő részt, erre mit látok? Egy piszkozat van ebben a történetben. Gyorsan megnyitottam és majdnem földhöz vágtam a gépemet mérgemben. Hát nem elfelejtettem publikálni ezt a részt? Pedig hetek óta meg van írva. Nálam nagyobb hülye az univerzumban nincsen. Na, mindegy, remélem, hogy azért tetszett és bocsánat a sok várakozásért. Találkozunk a kövi részben, addig is legyetek jók, Pápá!