Lucy szemszögéből:

Idegesen járkálok fel s alá a B-szektor egyik különterme előtt, miközben fejemben sorra pörgetem le a kérdéseket, melyeket felteszek majd Wendynek. A hófehér, fényesre pucolt járólap ütemesen veri vissza cipőm kopogását, mely a falaknak csapódva visszhanggal tölti be az egész folyosót. Türelmetlenül nézek előbb az órámra, majd a fehérre festett, hatalmas ajtóra, mely mögött végre találkozhatok Wendyvel. Büszke vagyok Izabellre, amiért elérte apámnál, hogy újra láthassam legkedvesebb barátnőmet, akit már testvéremnek mondhatok. Alig hogy hazaértem a városból és magamra zártam az ajtót, máris hírt kaptam az egyik őrtől, miszerint apám találkozni akar velem. Sietve rohantam végig az intézet folyosóin, meg sem állva a hatalmas igazgatói iroda ajtajáig, s amint beléptem rajta, apám már az íróasztal mögött ülve, szokásos komor arckifejezésével és érzelemmentes, rideg tekintettel várt rám. Miután halkan megköszörültem a torkomat és elértem, hogy a papírok nyálazása helyett minden figyelmét rám szentelje, azonnal beszélni kezdett és morcosan újságolta el a hírt, miszerint találkozhatok Wendyvel, bár a lány nevét továbbra sem ejtette ki. Ez engem azonban kicsit sem érdekelt, csupán a tudat, hogy végre láthatom az unokatestvéremet. Álmomban sem gondoltam volna azonban, hogy a találkozás ilyen körülményes lesz és ennyi procedúrával jár majd. Izgatottan sóhajtok egy nagyot, majd ismét az órámra nézek, csalódottan állapítom azonban meg, hogy bár fél órája néztem meg az árulót, mutatói mégis csak öt perccel mozdultak előrébb. Kiábrándultan nézek hát körül a vékony, ám annál hosszabb folyosón és tekintetem érdeklődve akad meg egy fehér, műanyag széken, melynek szinte hallom bársonyos hangját, ahogyan suttogva csábít magához. Most érzem csak igazán, mennyire kimerült is vagyok valójában. Éppen elindulnék a szék felé, hogy sajgó lábaimat kicsit pihenni hagyjam, amikor hirtelen zajt hallok magam mögül, mire kíváncsian fordulok hátra és izgatottan állapítom meg, hogy a fehérre festett ajtó, melyet annyi ideje szuggerálok már, végre kinyílik.

- Lucy Heartfilia? - lép ki rajta egy alacsony, körülbelül 175 centiméter magas, ősz hajú férfi, aki korban már a hatvanhoz közeledhet és érdeklődve futtatja végig rajtam megfáradt, barna szemeit, melyek egy hatalmas szemüveg mögött rejtőznek.

- Igen - bólintok magabiztosan, mire a férfi lassan visszabólint, majd tekintete gyanakvón fussa körbe a folyosót, majd miután meggyőződött arról, hogy senki sem követett engem, kissé nyugodtabban tárja szélesre az ajtót.

- Kérem, fáradjon be! - nyújtja ki karját, miközben felfelé mutató tenyérrel invitál beljebb a szobába, melyben egy fehér asztal és két, szintén fehér szék kap mindössze helyet. A fehérre meszelt falakon egyetlen kép, vagy dísz sincs, sőt, még az ablak is hiányzik, nekem pedig olyan érzésem támad, mintha egy börtönben lennék. Bár ez nem is áll olyan messze a valóságtól. Ahogyan még beljebb sétálok, végre meglátom Wendyt is, aki az asztal mögött üldögél, ezzel elfoglalva a két szék egyikét. Szemei élénken csillognak, ahogyan pillantása találkozik az enyémmel és ajka halvány mosolyra húzódik, azonban egyetlen lépést sem tesz felém, csupán hallgatagon üldögél a széken.

- Szia, Lucy! - köszönt mosolyogva, bár hangja olyan fáradtan cseng, mintha már hetek óta nem aludt volna.

- Szia! - köszönök vissza, miközben tekintetem kíváncsian fürkészi Wendy sebhelyekkel borított arcát - Azok ott? - bökök fejemmel a horzsolások felé, melyek bársonyos bőrét csúfítják, mire Wendy megrándítja a vállát és látszólag érdektelenül felel.

- Az őrök megtudták, kinek a lánya vagyok - feleli halkan, majd hozzá teszi - Nem nagy dolog.

- Értem - sóhajtok mélyet és helyet foglalok az üresen maradt széken, éppen Wendyvel szemben - Sajnálom, hogy csak most jöttem - hajtom le szégyenkezve a fejemet és azonnal magyarázatba kezdenék, ám ekkor Wendy hangja csendül fel.

- Megtudtál valamit? - hagyja figyelmen kívül bocsánatkérésemet, ezzel jelezve, nem haragszik, felejtsük el a dolgot, mire én, értve a szóból, komoly hangon válaszolok.

- Hatalmas bajban vagyok, Wendy... - kezdeném el a válaszadást, ám tekintetem ekkor megakad a Wendy háta mögött álló férfin, aki beengedett engem a szobába, így nagyot nyelve hallgatok el és fogalmazom át mondandómat - Ismered Natsut? Natsu Dragneelt? - kérdezem inkább látszólag könnyeden, mire Wendy lassan bólint és minden szavát jól átgondolva, nehogy az őr megsejtsen valamit, válaszol.

- Igen, találkoztam vele a B-szektorban, rögtön az első vasárnapomon. De már nincs itt. Azt hallottam, átszállították az A-szektorba - magyarázza halkan, szinte már suttogva, mire én ugyanolyan csendesen, ha nem csendesebben, válaszolok neki.

- Igen, én voltam az ápolója, de... - hallgatok hirtelen el, amikor észreveszem, hogy az őr egy kicsit, alig láthatóan, közelebb hajol hozzánk, így próbálva minden egyes szavunkat kihallgatni - Megbocsájt? - húzom ki magam büszkén, miközben szúrós pillantás küldök a férfi felé, aki karjait mellkasa előtt keresztbe fonva állja a tekintetemet, majd fensőbbséges hangon megszólal.

- Azért vagyok itt, hogy meggátoljam az összeesküvéseket és lázadásokat, szóval nem, nem bocsájtok meg. Vagy hangosabban beszélnek a hölgyek, vagy én megyek közelebb, értve? - kérdezi flegmán, mire én, pozíciómmal tisztában lévén, önelégülten válaszolok.

- Tudja maga, kivel beszél egyáltalán? - vágok vissza ugyanolyan flegmán, majd még mielőtt bármit is mondhatna, megválaszolom saját kérdésemet - Az igazgató egyetlen lányával, ennek az intézetnek a leendő igazgatójával, Lucy Heartfiliával - jelentem ki büszkén, majd látva, hogy az őr szólásra nyitja a száját, gyorsan közbe vágok - Szóval örüljön, hogy egyáltalán bent lehet a teremben és álljon szépen hátrébb, különben esküszöm, kirúgatom magát és még azt is elintézem, hogy a családja, legyenek bárhol, ne kapjon munkát Magnólia 700 mérföldes körzetében - húzom össze fenyegetően a szemöldökömet, mire az őr nagyot nyel, majd szégyenkezve a legtávolabbi sarokba áll, hogy ott aztán csendben meghúzza magát. Nem szeretek visszaélni a származásommal, hiszen sokan megvetnek miatta, ám ebben a helyzetben muszáj volt kivételt tennem. Nem engedhetem senkinek, hogy megakadályozza a tervemet Natsu kiszabadításával kapcsolatban, ahogyan azt sem, hogy egy kihallgatott beszélgetés miatt minden Natsu fülébe jusson, hiszen az az életembe kerülne.

- Szóval,... - fordulok újra Wendy felé, mire ő minden figyelmét rám szenteli, én pedig suttogva folytatom - ..., én voltam az ápolója az A-szektorban, viszont egy félreértés miatt többé nem mehetek a rabok közelébe, ő pedig új ápolót kapott. Féltem az egészséget, mivel a legutolsó ápolója majdnem megölte őt - magyarázom Wendynek lassan, érthetően, ő pedig figyelmesen hallgat.

- Mit tehetnék érte? - kérdezi végül segítőkészen, mire halkan megköszörülöm a torkomat és felvázolom neki kissé hiányos tervemet.

- Szedj össze minden erős mágust a B-szektorban, majd add át nekik ezeket - nyújtok át az asztal alatt egy vékony borítékot Wendynek, aki alig észrevehetően átveszi azt tőlem és egy gyors mozdulattal a zsebébe csúsztatja.

- Mi ez? - kérdezi suttogva, miközben gyanakvón húzza össze szemöldökét és fürkészi arcom minden rezdülését.

- Néhány tabletta van benne, ami ideiglenesen olyan tüneteket produkál, mintha felébredt volna a mágiájuk, sőt néhány esetben valóban fel is ébresztheti azt - magyarázom lassan, érthetően, mégis olyan halkan, hogy az őr semmit se hallhasson belőle.

- Mire jó ez? - kérdezi Wendy még mindig gyanakvón, én pedig nem habozok válaszolni neki.

- Képzeld csak el, mekkora pánik törne ki az őrök és ápolók körében, ha egyszerre több tíz rabot kellene az A-szektorba szállítaniuk. Ha csak néhány óráig is, de megtörne a figyelmük és instabillá válna az intézet rendszere. Ez alatt én és még néhány rab, akiket addig összeszedek, belülről törnénk ki, ezzel még nagyobb felfordulást okozva, így pedig nektek lenne időtök megszöktetni a B- és C-szektorban ragadt rabokat - érek lassan a magyarázat végére, Wendy pedig egyre nyíltabb tekintettel figyel és bólogat.

- Értem már - suttogja halkan - Ez remek terv, de van egy kis gyenge pontja - talál máris hibát a tervemben, majd látva értetlen tekintetemet, azonnal folytatja - Honnan szerzel szövetségesek az A-szektorból? - kérdezi elgondolkodva, mire én is töprengeni kezdek. Agyamban vadul kutatok megoldás után, mégsem jut eszembe semmi használható ötlet. Tény és való ugyanis, hogy az itt raboskodó mágusok legtöbbje szóba sem állna egyetlen ápolóval sem. Valamit mégis muszáj lesz kitalálnom, amivel együttműködésre bírhatom őket.

- Tudom már - emelem hirtelen Wendyre tekintetemet, mire ő kíváncsian néz vissza rám és figyelmesen hallgatja tervem 2.0-ás verzióját - Egy valaki biztosan meghallgat majd. Ebben biztos vagyok - nézek eltökélten unokatestvéremre, ő viszont továbbra sem érti tervem megoldását.

- Megosztanád velem is eme csodálatos ötletedet? - kérdi enyhe gúnnyal a hangjában, mire elmosolyodom, de nem teszem szóvá az arcára kiülő érzelmet, csupán torkomat megköszörülve folytatom.

- Van egy rab az A-szektorban, aki biztosan utálja annyira az intézet dolgozóit, hogy hajlandó legyen szóba állni velem -villan be emlékezetembe egy rab, akit ugyan sosem láttam még személyesen, mégis tudom, hogy mindenki, még az őrök és a katonák is, félnek tőle. Ő talán megoldást jelenthet a problémánkra.

- Ebben biztos vagy? - kérdez vissza Wendy kétkedve, mire én magabiztosan bólintok és halványan elmosolyodom - Akkor rendben van. Bízom benned - mosolyog vissza rám Wendy, majd kissé nyugodtabban folytatja - Akkor várni fogom a jeledet. Keresd meg a szövetségeseinket, én pedig addig kiderítem, kik is jelenleg a legerősebb mágusok a B-szektorban.

- Megegyeztünk. Biztos lehetsz benne, hogy jelezni fogok. Addig pedig vigyázz magadra - futtatom végig pillantásomat a lány sebes arcán újra, mire Wendy beleegyezően bólint, majd lassan feláll székéből.

- Köszönöm a látogatást, jól esett - mosolyodik el újra, majd finoman megtapogatja bal zsebét, melyben a tőlem kapott tabletták lapulnak, és újra rám néz - Mielőbb látogass meg újra.

- Úgy lesz, Wendy - biztosítom őt afelől, hogy ezúttal nem kell hónapokat várnia rám, majd én is felállok és az ajtó felé indulok - Szia testvérem, sok kitartást kívánok! - simogatom végig meleg tekintetemmel unokatestvéremet, majd az őr felé pillanatok és szarkasztikusan elhúzom a számát - Kiengedne végre, vagy mi lesz már, maga év munkása? - szúrom oda gonoszkodva, mire az nagyot nyel és idegesen kezd kotorászni farmerzsebében. Alig telik bele néhány másodpercbe,  máris előkerül szűk zsebéből egy kulcscsomó, melyen az egyik kulcs pontosan a zárba illik.

- Akkor hát viszlát! - köszönök el mindkettejüktől mielőtt átlépném a küszöböt, majd miután ők is vissza intenek nekem, távozok a helységből.

Natsu szemszögéből :

Lehunyt szemmel élvezem még néhány  pillanatig a csókot, mely egész testemet lángba borítja, ám végül nagyon sóhajtva bontakozok ki Lisanna karjai közül.

- Figyelj, Lisanna... - nézek mélyen a lány könnytől csillogó, kék szemébe, majd látva a benne lakozó aggodalmat, lágyabb hangon folytatom - ...magyarázattal tartozol nekem. Kiskorunk óta nem láttalak és azt sem tudom, hogy kerültél ide. Örülök neked, de... - veszek nagy levegőt, mielőtt folytatnám, majd halványan a lányra mosolygok -..., hosszú évek történéseit kell megmagyaráznod - mondom kissé követelőzően, mire ő is elmosolyodik és beleegyezően bólint.

- Akkor talán el is kezdhetnéd - sürgetem meg kicsit gyermekkori barátnőmet, mire halkan megköszörüli a torkát és azonnal magyarázatba kezd, míg én csendben hallgatom minden egyes szavát, mondókája végén pedig döbbenten nézek végig a lány vékony, törékenynek tűnő testén, mely a beszámoló alapján egy igenis erős lelket rejt.

Sziasztok! Úgy látszik, ezúttal is megkéstem egy kicsit a résszel, viszont ezt már megszokhattátok nálam. Remélem, hogy ezúttal is tetszett nektek a történetem és nem hagyott keserű szájízt maga után. Ezúttal maximum két hetet, vagy lehet, hogy még kevesebbet kell várnotok, ezt garantálhatom. Addig is legyetek nagyon, nagyon jók, pápá!