Sziasztok srácok! Először is elnézést kérek az esetleges helyesírási hibákért. Ezt a részt ugyanis telefonról írtam, munka közben, valamint előre szólok, hogy a rész elolvasása után keletkezett szívrohamért és agyvérzésért NEM vállalok felelősséget. Jó olvasást babáim 😉

Lucy szemszögéből:

Szememet csalódottan futtatom végig a kihalt utcán, mely szinte úszik a mocsokban és melyet teljesen ellep a bűz. A kukák mellett elsétálva öklendezve fogom be jobb kezem két ujjával az orromat, majd sietős léptekkel igyekszem elhagyni a bűz forrását. Ahogyan egyre beljebb haladok a szeméttel teledobált, szűk utcán, gyomrom annál inkább háborog. Nem értem, hogyan fajulhatott idáig a helyzet. Kiskoromban ez a város tele volt élettel, mindenki nevetett és szívesen jártak ki az utcára. Na de most... Egyetlen árva lelket sem látni. Nincsenek játszadozó gyerekek, kutyát sétáltató asszonyok, sem pedig vígan sörözgető férfiak. Valóban minden az intézet hibája lenne? Apám tényleg halálba taszította ezt az egykor virágzó kisvárost? Mélyet sóhajtok, majd Natsura gondolok. Ha vele lennék, ha meg tudná, mi történt az öccsével, vagy akár csak azt, mi is ő valójában, hatalmas háború törne ki. Jelen állapotában viszont ez a város nem lenne képes túlélni egy ekkora harcot, még az intézet máguskatonáival sem. Egyszerűen nem lenne esélyük és mindenki meghalna. A sárkányok nem kímélnek senkit és semmit. Porig rombolnák Magnóliát, mi pedig semmit sem tehetnénk érte. Hogy sötét gondolataimat feledjem, erőteljesen megrázom a fejemet, így próbálva örökre elfelejteni Natsut. Azt a Natsut, akiért az életemet is kockára tenném, akit igaz szerelemmel szeretek, akinek tartozom anyám vétkei miatt és aki, ha ismerné bűnös titkomat, egyetlen kézmozdulattal tépné ki szívemet a helyéről. Én mégis szeretem őt, mégis neki adnám mindenemet. Ezt a szerelmet azonban el kell felejtenem. Soha nem teljesülhet be, hiszen egy egész város életét tenném vele kockára, sőt egy egész országét. Csalódottan sóhajtok egy hatalmasat, majd lehajtott fejjel fordulok be a sarkon, a legrosszabbra is felkészülve, ám az a látvány, ami  a következő utcában fogad, borzasztóbb annál, mint amire fel lehet készülni. Ez az utca jóval szélesebb és hosszabb, mint amilyen az előző volt, ám ezzel egyidejűleg sokkal piszkosabb is.  Nem messze tőlem egy kis üzlet áll, melynek első ablakán ökölnyi lyuk tátong, oldalán pedig hatalmas, vörös betűkkel a "Halált a vezetőre" felirat díszeleg, melyet valószínűleg a helyi fiatalok fújtak oda graffitivel. Az üzlettel szemben pedig egy aprócska, sárga tetős búdé áll, melynek kirakata fölött díszes betűkkel hirdetik a friss napilapokat, magazinokat és képeslapokat, ám úgy néz ki, senki sem veszi őket, hiszen a boltoson és a búdé mellett üldögélő, körülbelül tíz éves fiún kívül senki sincs a bolt közelében. Szememet döbbenten futtatom végig a gyereken, aki egy világoskék, mustárfoltos pulóvert és egy szakadt farmert visel, jobb kezében pedig egy félig megevett kenyérszeletet tart. Piszkos, mégis formás arcocskáját egy-két sebhely csúfítja el, bal szeme alatt pedig apró monokli fekszik. Sötétbarna szemében félelem és bánat csillog, ám ennek ellenére bátran szorítja össze vékony, világospiros ajkait, mintha azt üzenné a világ felé, sosem fogja feladni. Nagyot nyelve indulok el felé, miközben azon tűnődöm, hogyan fajulhatott idáig a város helyzete és gondolatban újra elátkozom apámat, amiért ezt tette az emberekkel. Mikor kissé közelebb érek a fiúhoz, rám emeli sötét szemeit, arcvonásait pedig megkeményíti, úgy néz farkasszemet velem.

- Mit akarsz itt? - kérdezi ellenségesen, miközben átható tekintetével szinte, átdöf, ahogyan élénk szemeit gyanakvón futtatja végig rajtam - Sosem láttalak még errefelé. Nem idevalósi vagy, igaz? - kérdezi távolságtartón, miközben lassan feltápászkodik a földről és farmerzsebébe tuszkolja a korábbi kenyérszeletet.

- Nem, én... - kezdek azonnal magyarázkodásba zavartan, ám ekkor hangos nyikorgás hangja szeli ketté a levegőt és az újságosbódéból kilép egy magas, ősz hajú férfi, aki gondterhelt tekintettel mér engem végig, majd sötétkék farmerzsebébe nyúl és előhúz belőle egy piszkos rongyot, mellyel fáradtan törüli meg izzadtságtól gyöngyöző homlokát.

- Üdvözlöm, kisasszony! - köszönt illendően, miközben felém nyújtja kezét, amibe én kis gondolkodás után bele is csapok, a férfi pedig finoman megszorítja és megrázza a kezemet - Kérem bocsájtsa meg Jony viselkedését - lép most közelebb a fiúhoz és óvón karolja át a vállát, a fiú pedig morcosan fonja keresztbe karjait mellkasa előtt, miközben szúrós pillantást vet és férfira.

- Fredy, miért kell úgy kezelned, mint egy gyereket? - kérdezi durcásan, mire a férfi elmosolyodik és szeretettel paskolja meg a fiú sűrű, fekete hajjal borított fejét, az pedig még mérgesebb lesz, de ezúttal nem szól semmit.

- Ő itt Jony, nem messze lakik innen. Kicsit gyanakvó az idegenekkel, de jó gyerek - mutatja be a fiút kedvesen, majd ő is kíváncsian néz végig rajtam - De ahogyan látom, maga tényleg nem idevalósi - jelenti ki, mire megköszörülöm a torkomat és most már kissé nyugodtabban kezdek el magyarázkodni.

- Valóban nem. Én a városon kívül lakom, a... - vallanám be szemlesütve, hogy annak az intézetnek vagyok az örököse, ami mindannyiuknak csupán szenvedést okozott, ám ebben a pillanatban mindkettejük arcán sötét árnyék suhan át, szemöldökük pedig összerándul.

- A városon kívül? - kérdez vissza Fredy, mire lassan bólintok és ezután Jony szólal meg.

- Akkor biztosan ismered a Mágus- és mágiakutató intézetet - szűri fogai között gyűlölködve, mire nagyot nyelek és bűntudattól gyötörve hajtom le a fejemet, Jony pedig folytatja - A szüleim szerint hálásnak kell lennünk az intézetnek, amiért megvédik a várost a sárkányoktól, de szerintem csak nyomorba döntötték. Az intézet elveszi az emberek pénzét, s cserébe védelmet ígér. De meddig kell még fizetnünk nekik? Az intézet csak ígérget, de nem tesz semmit. Már évek óta folynak a kutatások a mi pénzünkből, a sárkányok mégis fenyegetnek minket. Ők pedig semmit sem tesznek ez ellen - magyarázza morcosan, miközben hangjából csak úgy sugárzik a gyűlölet és a megvetés. Az egész fiún látszik, mennyire utálja az intézetet és a benne dolgozókat.

- Jony! - szól rá kissé emeltebb hangon Fredy, mire a fiú mérgesen szorítja össze ajkait, de csendben marad, Frady pedig átveszi a szót - Kérem, ne haragudjon Jony kirohanása miatt. Tudja az apja az intézetben dolgozott, de mióta belépett oda, nem jött haza. Senki se látta azóta, így hát nem csoda, ha Jony utálja azt a helyet - magyarázza sajnálkozva, arcán pedig látszik, majd megszakad a szíve, ha csak belegondol a fiú helyzetébe és szomorúságába.

- Még hogy belépett, cch... - szívja meg a fogát felháborodva Jony, karjait pedig utálkozva fonja keresztbe mellkasa előtt - Az apámat elhurcolták arra a nyomortanyára, ő pedig nem tehetett ellene semmit. Sosem kezdett volna ott dolgozni, de az intézet nem hagyott neki más választást. Azóta persze se apámat, se a fizetését nem láttuk. A gazdagékat csak az érdekli, hogy minél több pénzünket elvegyék, szegény anyára pedig rá se néznek - suhan most át Jony arcán egy sötét árnyék, tekintete pedig megtelik szomorú csillogással - Ahogyan senki más sem... - teszi hozzá halkan, szinte alig hallhatóan, fejét pedig bánatosan hajtja le - Most mennem kell, Frady bácsi - pillant fel hirtelen a férfira, mire együtt érzőn bólint, Jony pedig nekünk hátat fordítva elindul hazafelé, miközben farmerzsebében turkál - Köszönöm a kenyeret! - húzza végre ki a korábban eltett kenyérszeletet, Frady pedig mosolyogva fordul felé.

- Nagyon szívesen, Jony! - int a gyerek után, majd újra rám emeli fáradt tekintetét és sajnálkozva vakarja meg fején búbját - Nagyon sajnálom, kisasszony, Jony már csak ilyen - mosolyodik el feszengve, mire visszamosolygok rá, ő pedig folytatja - Tudja, az édesanyja néhány évvel ezelőtt nagyon megbetegedett, nekik pedig nem volt pénzük orvosra. Az apja az intézethez fordult, ahol viszont csupán zárt ajtókon kopogtatott. Jony akkor még csak 8 éves volt, nagyon sajnálta az anyját, ahogyan az apja is. Ezért hát, amikor az intézet felkereste őket és havi 80 000 ékkő bevételt kínált neki, kelletlenül, de elfogadta az ajánlatot. Hiába volt nevetségesen alacsony a fizetés, nem volt más választása. Nem is lehetett, hiszen az intézet nem adott neki. Mennie kellett, ha akart, ha nem. Jony pedig azóta nem látta az apját - fejezi be szomorúan a történetet Fredy, mire érzem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Ha mindez 2 éve történt, akkor az intézet igazgatói székében már az apám ült. Ezek szerint ő tehet arról is, hogy Jony elvesztette az apukáját. De talán én segíthetek neki.

- Elnézést, hogy megkérdezem, de hogy hívják Jony apukáját? - faggatózom egy kicsit, ügyesen eltitkolva, hogy én is az intézetben dolgozom, sőt mi több, én vagyok az örököse annak.

- Adam Forst, azt hiszem - válaszol Fredy készségesen, majd a következő pillanatban gyanakvón húzza össze szemöldökét és kissé távolságtartón kérdez vissza - Miért?

- Nem fontos, mindössze kíváncsi voltam - hazudom látszólag szemrebbenés nélkül, ám belül majd megemészt a bűntudat.

- Értem - bólint aprót Fredy, mintha már el is felejtette volna korábbi gyanakvását, majd szemébe hirtelen élnénk csillogás költözik és kissé bátortalanul megszólal - Esetleg volna kedve ma velem vacsorázni? - teszi fel a kérdést minden átmenet nélkül, majd látva zavart és kissé szégyenlős arckifejezésemet, gyorsan helyesbít - Úgy értem velem és Jonyval. Na meg persze az anyukájával - teszi hozzá szemében várakozással, mire mely gondolkodásba esek. Egyrészt szeretném megismerni a fiú édesanyját, viszont vissza kéne mennem az intézetbe. Valószínűleg Izabell már rég elintézte, hogy meglátogathassam Wendyt, így hát nem vesztegethetek el egy másodpercet sem. Utána kell járnom, mi folyik az intézetben, sőt most már Jony apját is meg kell találnom. Töprengve nézek hát az órámra és belső ajkamat rágcsálva gondolkodom még néhány másodpercig, majd nagyot sóhajtva válaszolok.

- Elnézést, de még rengeteg dolgom van. Talán majd legközelebb - utasítom el udvariasan az ajánlatot, majd egy gyors elköszönés után sarkon fordulok és elindulok hazafelé. Út közben fejemben sorra pörgetem le Jony és Fredy szavait, szomorú és csalódott tekintetüket és a Jony szavai mögött megbújó utálatot. Fáj beismernem, de a fiúnak igaza van. Ha az intézet valóban pénzt kér az emberektől és abból finanszírozza a borzasztóbbnál borzasztóbb kísérleteket, miközben védelmet ígér a város lakóinak a sárkányokkal szemben, akkor ennek sürgősen utána kell járnom. Az lesz a legjobb, ha minél hamarabb beszélek Wendyvel, hátha megtudott valamit a B-szektorban.

Natsu szemszögéből:

Lisanna nem hazudott, a műtét, mellyel helyre tette a lábamat és a kezemet, valóban nem fájt. Kicsit kellemetlen volt ugyan, de ez a fájdalom szinte szúnyogcsípés volt a kísérletekhez képest. Most pedig, hogy végre felébredtem, az első arc, amit láthattam, az övé volt. Lisanna semmit sem változott az elmúlt évek alatt és bár csak 5 évesek voltunk, mikor leszakítottak minket egymástól, a szemében még mindig ugyanaz a gyermeki, csak nekem tartogatott csillogás látható, mellyel gyermekkorunkban nézett rám. Ugyanaz a szelíden, mégis játékosan mosolygó száj, azok a lágy arcvonások és ugyanaz az igéző szempár.

- Semmit sem változtál - suttogom álmatagon, mire ő lassan végigsimít az arcomon és mosolyogva válaszol.

- Te sem - suttogja ugyanolyan halkan, mint én, majd kissé távolabb húzódik tőlem, ezzel helyet adva nekem a felkeléshez - Biztos, hogy fel bírsz már kelni? - kérdezi aggódva, mire bólintok és elmosolyodom.

- Ugyan, ez semmi a korábbi sérüléseimhez - legyintek egyet, mintha valóban nem lenne nagy dolog egy lábtörés és egy karbénulás, hiszen valójában nem is az. Ha Lisanna tudná, miket éltem már itt át, ő sem aggódna ennyire egy kis semmiség miatt.

- Valóban? - húzza fel egyik szemöldökét kétkedve, mégis kíváncsian, mire újra elmosolyodom és váll rándítva felelek.

- Mikor ide kerültem, ebbe a szektorba, vagy egy hétig teljesen béna voltam. Nem tudom pontosan, mennyi ideig, hiszen nekünk nem jár az idő ismeretének kiváltsága, de az biztos, hogy marha sokáig - kezdem el korábbi esetem felvázolását, Lisanna pedig szörnyülködve hallgatja - Na és azt említettem már, hogy egy őrült ápoló bogarakat etetett velem, valamint minden egyes nap más és más eszközzel kínzott meg? Az utolsó napon pedig valami mérgező fülbemászót költöztetett a fülembe, ami majdnem megölt engem. És ez még csak a jéghegy csúcsa - húzom ki magam büszkén, mint aki igenis büszke arra, hogy mindezt túlélte - Szeretnéd hallani a többi csodás sztorimat is? - kérdezem vigyorogva, ám Lisanna kétségbeesett arcára nézve olyan gyorsan lohad le arcomról a mosoly, amilyen gyorsan oda került - Mi a baj, Lisanna? - kérdezem értetlenül, mire a lány szeme hirtelen megtelik könnyekkel és zokogva borul a vállamra, miközben karjaival szorosan átölel.

- Annyi éven át kerestelek téged, te pedig mindvégig szenvedtél - törnek fel belőle az elmúlt évek kínjai megállíthatatlanul, én pedig döbbenten hallgatom a lány kirohanását - El sem tudod képzelni, mit tettem volna, ha meghalsz? - távolodik el most tőlem egy kicsit, de éppen csak annyira, hogy a szemembe nézhessen. Arcunk csupán milliméterekre van egymástól, így jól láthatom a szemében megbújó fájdalmat és aggodalmat, ez pedig vasmarokként szorítja össze szívemet.

- Ne sírj, kérlek - törlöm le hüvelykujjam ujjbegyével a gyönyörű kék szemekből előtörő könnyeket, mire Lisanna finoman megragadja a kezemet és ajkához emeli, majd puhán a tenyerembe csókol.

- Hiányoztál - suttogja elcsukló hangon, s a következő pillanatban szemét lehunyva ajkaimra hajol, én pedig szinte ösztönösen hunyom le szemeimet és adom át magam az édes élvezetnek, miközben érzem, ahogyan Lisanna sós könnyek lassan ajkaimra folynak, ezek is éreztetve velem az elmúlt évek fájdalmát.

Sziasztok! Most érzem hasznosnak, hogy senki nem tudja a címemet, ellenkező esetben ugyanis bár biztosan nem élnék. Nagy bátorság volt a részemről ez a lezárás, de hát egyszer élünk, nem? Viszont megnyugtatnék minden NaLu rajongót, hogy lesznek még romantikus NaLu pillanatok, nem kell abbahagyni a történet olvasását. Sietek a folytatással, addig is legyetek jók és igyatok egy nyugtató teát a rész után. Pápá!