Wendy gátlásai egyáltalán nem oldódnak fel és egyre jobban remeg. Fogalmam sincs, mit tehetnék, hiszen eddig még sosem kellett gyerekeket vigasztalnom. Szerencsére egyre kevesebb gyereket fognak be és hurcolnak az intézetbe. Mostanában már alig élnek szabadon mágusok. A legtöbbet elfogták vagy megölték, néhány pedig teljesen elrejti mágikus erejét. Ha csak pár évvel később születtem volna, lehet hogy már engem sem hurcoltak volna el. De ezért már kár siránkozni, meg kell oldani a jelenlegi helyzetet. Töprengve nézek a mellettem vacogó kislányra, majd hirtelen megvilágosodok. Miért is próbáltuk őt ennyire megvigasztalni? Ez a lány megtört, belülről már szinte halott. Őt semmi sem vigasztalhatja meg, nem tudja elfogadni a múltat. Abban viszont segíthetünk neki, hogy végleg elfelejtse. Nem lesz egyszerű, de sikerülni fog. Hiszen mára már sem én, sem Erza nem emlékszünk a gyerekkorunkra. Első lépésben el kell terelnünk a figyelmét. Segítenünk kell neki, hogy ne gondoljon arra a nyomorra amiben ezentúl élnie kell.

- Figyelj ide Wendy - szólalok meg mosolyogva és mivel a lány továbbra sem néz rám, összebilincselt kezeimmel álla alá nyúlok és magam felé fordítom a fejét - Szuper hely tud ez lenni, majd meglátod. Képzeld, minden vasárnap kapunk fél órát, hogy együtt legyünk. Ez amolyan jutalom azokért az áldozatokért, amiket egész héten meghozunk. Mi nagyon jól szoktunk itt szórakozni. Ez a hely arra való, hogy elfelejtsd a hetet és felkészülj az újabbra. Nem tagadom, nehezebb lesz mint a gyerekosztályon, de itt sem olyan rossz azért. Igaz, hogy nincsen egyetlen játék sem, de képzeld, van itt egy szép festmény. Látod, ott?! - mutatok vidáman az egyik falra, ahol valóan egy szép kép lóg. A festmény egy nappali utcát ábrázol házakkal és emberekkel. Az út közepén egy kiskutya labdázik, míg a járdán két férfi sétál, az egyik ház ablakából pedig egy kisfiú integet kifelé - Tudom, hogy nem sok, de ez a kép a szabadságot jelenti számunkra. Egy nap majd kiszökünk innen és építünk egy pontosan ugyanolyan házat mint az ott - ábrándozok mosolyogva és látom barátaim arcán, hogy ők is elképzeltek egy ilyen csodálatos jövőt, amelyről már rengeteget álmodoztunk. Wendy arca is felderül kicsit és már nem remeg annyira. Ezt látva Juvia is felbátorodik és ismét a lány felé fordul.

- Ömm, Wendy... - szólítja meg félénken a kislányt - Te ugye gyerekként kerültél ide? - kérdezi, mire Wendy rá emeli barna szemeit és lassan bólint - Tudod én már 13 éves voltam, amikor elfogtak, így egyből ide kerültem a felnőttek közé. Natsu és Erza mesélt nekem a gyerekszektorról, de kíváncsi vagyok, hogy azóta mennyit változott. Tudod már tíz éve, hogy ők ott voltak. Biztosan ők is meghallgatnák, milyen most az a hely. - kérleli Wendyt kíváncsian Juvia, mire a lány rám néz és bizonytalanul bólint egyet.

- Ketten vagyunk egy szobában. Lányok lányokkal és fiúk fiúkkal. Minden nap az ebédlőben kapunk ételt, naponta egyszer. A reggelit és a vacsorát a szobában kell megennünk. Ezen kívül hétfőn és szerdán kimehetünk az udvarszobába. Ez egy szoba, ami... - hallgat el hirtelen Wendy, ugyanis vadul a szavába vágok és hevesen gesztikulálva mesélni kezdek.

- Az egy szoba, ami úgy van berendezve, mintha udvar lenne. A falra fák és bokrok vannak festve, a plafonra pedig felhők. Van benne három asztal és még egy pár játék is. Ha jól emlékszem voltak ott építőkockák, összesen hat darab, két kisautó és egy baba. Jól tudom, Wendy? - fordulok a lány felé vigyorogva, mire ő is elmosolyogja magát és felszabadultan bólint.

- A babának hiányzik a jobb szeme és a bal keze - teszi hozzá tudálékosan, én pedig meglepetten nézek rá.

- Hogyan? Már a szeme is hiányzik? - kérdezek vissza döbbenten, majd Erzára nézek és nosztalgikusan megszólalok - Emlékszel még? Mi téptük ki a kezét szegénynek - kacagok fel halkan, mire Erza is elmosolyodik.

- Nem tudtuk eldönteni, hogy űrhajós vagy autóversenyző legyen, igaz? - merül el ős is a szép emlékekben, melyből az intézetben felnövő gyerekeknek nem sok van.

- Igazán vehetnének már egy újat, hiszen az a baba már tíz éve is régi volt - jelentem ki morgolódva, majd Wendyre nézek és tovább kíváncsiskodom - Na és mi van azokkal a finom cukorkákkal, amiket ebéd mellé kaptunk? Még mindig epres ízűek? - válok hirtelen izgatottá. Akkoriban, amikor én voltam kisgyerek, nagyon szerettem azokat a cukorkákat, melyről most már tudom, hogy csupán orvosság volt, ami arra szolgált, hogy elnyomja a varázserőnket, amíg nem állunk készen. Akkoriban még nem kaptunk mindenféle serkentő injekciókat, az az időszak arra szolgált, hogy kiismerjék a mágiánk fajtáját. A felerősítése csak ezután következett itt, a B-szektorban.

- Miféle cukorkák? - kérdez vissza Wendy értetlenül - Az ebéd mellé injekciót kapunk, nem cukorkát - panaszkodik elhúzott szájjal, majd hirtelen megváltoznak az arcvonásai és megszólal - Bár ott csak egyet kaptunk. Itt sokkal több a tű... - sóhajt mélyet, én pedig meglepetten hallgatom. Hogy-hogy nincs cukorka? Ez nekem nagyon fura, de most nincs időm ezen rágódni. Tovább kell faggatnom a lányt, mert nemsokára letelik a társalgásra szánt fél óránk.

- Mesélj még valamit. Mióta vagy már ezen a részlegen? - kérdezem kissé komolyabban, ám még mindig mosolyogva, mire a lány nagyot sóhajt és bánatosan válaszol.

- Szerdán hoztak át. Azt hittem, nem lesz nagyon más itt, de azóta már három vérvételen is voltam, kilenc injekciót kaptam és két MRI-vizsgálatom is volt. Már azt gondoltam, hogy örökké a szobámban kell maradnom és csak a vizsgálatokkor jöhetek ki. Nagyon szörnyű volt - szívja meg az orrát szomorúan. Látom rajta, hogy már az emlékek gondolatától is szenved és egyáltalán nem akarom őt tovább kínozni, mégis tudnom kell pár adatot. Ahhoz, hogy a szökési tervünk sikeres legyen és minden rabot érintsen, pontosan tudnunk kell, hány gyerek van az intézményben. Mély levegőt veszek hát és fájó szívvel ugyan, de tovább faggatom a lányt.

- Jó ideje nem jött már ide gyerek. Hányan vagytok azon a részlegen és hogyhogy senki sem töltötte be a nyolcat már vagy öt éve? - teszek fel újabb kérdéseket neki, mire a lány fel néz rám és megtört hangon válaszol.

- Összesen tíz gyerek van..illetve volt a részlegen. Én Charle barátnőmmel voltam egy szobában. Ő körülbelül velem egyidős és múlt hónapban kellett volna ide jönnie, de...de pár nappal az áthelyezése előtt ő...ő már...már meghalt - nyögi ki végre sírva, majd hirtelen felém fordul és könnyes szemekkel rám néz - Azóta már egyedül voltam a szobában és nagyon féltem. De most...most megint egyedül vagyok és egyre több kísérletet fognak rajtam elvégezni, ugye? Ti is mind sebesek vagytok, egy csomó helyen varratok vannak a bőrötök alatt és mindenhol tűnyomok vannak a karotokon - vázolja fel megfigyeléseit zokogva, s ebben a pillanatban bánom a leginkább, hogy kezeimen bilincs van. Így nem tudom magamhoz ölelni és megnyugtatni Wendyt, sőt ami még ennél is rosszabb, újabb kérdéseket kell feltennem neki. Tanácstalanul nézek Erzára, aki szintén szomorúan figyeli a kislányt, ám ő is tudja, hogy még egy kicsit kínoznunk kell. Mindent ki kell szednünk belőle és ehhez el kell viselnünk a könnyeit.

- Wendy, most válaszolnod kell még néhány kérdésre, ha nem baj - fordítja a lányt maga felé Erza, majd halkabban magyarázni kezdi neki a helyzetet - Tudod, mi el fogunk menni innét és leromboljuk az intézetet, de ehhez minden részlegről tudnunk kell mindent. Kérlek, meséld el, amit tudsz a gyerekosztályról - néz eltökélten a lány szemébe Erza, mire az szipog néhányat, majd végül abbahagyja a sírást és bólint egyet.

- Rendben van, elmondom amit tudok - mondja Wendy, s beszélni kezd - Engem hat évesen adtak be ide. Azóta két év telt el és... - próbál mindent elmondani nekünk, ám én már az első mondatán megbotránkozom.

- Beadtak? Ezt hogy érted? - kérdezek vissza abban reménykedve, hogy csupán félreértettem valamit, Wendy válasza azonban teljesen megráz.

- Igen. Tudod anyám, Grandine egy átlagos ember volt. Nem rendelkezett mágiával, ahogy az apám sem. A nagymamám viszont mágus volt. Porlyusica-nak hívták és gyönyörű asszony volt. Legalábbis ezt mesélték róla, valamint azt, hogy engem nagyon szeretett. Még kisbaba voltam, amikor anyám szeme láttára végeztek vele csak azért, mert mágus volt. Anyám azóta utálta a mágiát és éveken át azért imádkozott, hogy én ne örököljem nagyanyám erejét. Viszont az imája nem teljesült be, ugyanis három éves koromban bebizonyosodott, hogy szél mágiát használok, ahogyan Porlyusica is. Ezután három éven át igyekeztek apámmal elnyomni az erőmet, de hiába. A mágia nem elfojtható. Anyám egyre jobban meggyűlölt engem és sosem tudtam neki megfelelni. Apám pedig hiába próbált megvédeni, anyám mindig mindenért engem okolt. Öt éves lehettem, amikor apám súlyosan megbetegedett. Egy teljes évig harcolt a rákkal, de végül elbukott. A betegsége legyőzte őt és én egyedül maradtam Grandine-val, az édesanyámmal. Körülbelül három hónapig bírt még elviselni apám halála után, ám végül magától kereste fel ezt a helyet és egy őszi éjjelen eljöttek értem. Anyám még csak rám sem nézett, amikor kirángattak a házunkból. Egyetlen kedves szava sem volt hozzám, nem hiányoztam neki, el sem akart búcsúzni tőlem. - ér végül története végére Wendy, mi pedig megrökönyödve pislogunk rá. Egyikünk sem érti, mi vezethet odáig, hogy egy anya így eldobja magától a gyermekét. Wendy ekkor rám emeli tekintetét és én döbbenten látom, hogy szemei szárazak. Egyetlen könnycseppet sem morzsolt el a múlt mesélése közben.

"Hiszen nemrég még egy barátját is megsiratta. Akkor az édesanyja emléke miért nem tölti el szomorúsággal?" - gondolkodom magamban, ám valahol mégis megértem a lányt. Én sem sírnék egy ilyen szörnyeteg után, mint Grandine. "Annál a nőnél még egy sárkány is jobb anya lenne" - vetem meg gondolatban Wendy anyját, de legbelül érzem, ő nem a gyűlölet miatt nem sír. Valami más okának kell hogy legyen. 

- Nagyon sajnálom, Wendy. Te nem ezt érdemelted - szólal meg Juvia együtt érzőn, én pedig aggódva figyelem őt. Pontosan tudom, hogy ő is hasonló dolgokon ment keresztül, még ha az ő története nem is pontosan ilyen. Őt is eldobták a szülei és amikor ide került, már szinte halott volt belülről. Mégsem sírt sohasem, legalábbis előttem nem. Büszkén viselte a sorsát, s bár néhányszor majdnem feladta, végül mégis talpra állt, ahogyan itt mindenki más is.

- Figyelj, Wendy, ha nem nagy kérés, elmondanád, hogy milyen gyerekek vannak a gyerekosztályon és, hogy miért nem helyeznek már át ide egyet sem? - tesz fel újabb kérdést Gray, mire Wendy rá néz és beleegyezően bólint egyet.

- Persze, elmondom. Én ugyan csak két éve vagyok itt, de azóta még senki sem töltötte be a 8 éves kort. Mindenki meghalt legkésőbb hét évesen - ad magyarázatot Gray kérdésére magabiztosan, s bár legbelül mindannyian sejtettük, hogy efféle választ fogunk kapni, mégis szíven üt minket Wendy mondata.

"Szóval két éve senki sem töltötte be a nyolcat.." - töprengek magamban elgondolkodva - "...de ide már vagy 5 éve nem érkezett új nyolc éves, csak azok akiket idősebb korukban hoztak be. Biztosan fogtak el azóta gyerekeket is, de akkor mi történhetett velük?" - elmélkedek teljes gőzzel, de egyelőre semmi sem jut az eszembe. Gondolataimból Wendy hangja ránt ki.

- Pontosabban szólva ez nem teljesen igaz - próbál helyesbíteni a kislány elgondolkodva, mire mindannyian kíváncsian fordulunk felé - Két éve egy lány betöltötte a nyolcadik évét, de őt nem ide szállították. Az ő szobájába kerültem én, az ő helyére - mondja teljes meggyőződéssel, mi pedig értetlenül pillantunk rá.

- De akkor hová vitték? - kérdezi Juvia összezavarodva - Tudtommal nincsen negyedik részleg ebben az intézetben - mondja tarkóját vakargatva.

- Csak azt ne mondd, hogy átvitték a... - kérleli a lányt elsápadva Gray, ám befejezni már nem tudja a mondatot.

- Átvitték az A-szektorba? - szólalok meg Erzával teljesen egyszerre megdöbbenten, de Wendy legnagyobb meglepetésünkre bólint.

- De igen. Áthelyezték az épület legsötétebb, legjobban őrzött részlegére - mondja halkan, miközben újra remegni kezd.

- De hiszen oda csak a legerősebbeket szállítják, vagy nem? - ütközik meg Gray is Wendy válaszán, mire lassan bólintok és értetlenkedve megszólalok.

- Vajon mit kereshet egy gyerek egy olyan helyen, ahol Gildarts-al egyenrangú mágusok vannak elzárva? Ha csak nem... - marad tátva a szám ijedtemben és nagyot nyelek.

- Arra gondolsz, hogy létezik olyan gyerek, akinek az ereje Gildarts erejével vetekszik? - kérdez vissza Erza elrettenve, ám még mielőtt bárki is tovább beszélhetne, Wendy szólal meg.

- Ez még nem minden. Nem tudom, ki lehet az a Gildarts, de ha tényleg olyan nagy szám, akkor ez a szitu még érthetetlenebb lesz - vezeti fel mondandóját, mi pedig tűkön ülve várjuk, mit szeretne mondani nekünk a kislány - Tavaly volt egy fiú az osztályon. Happy-nek hívták és elég különc volt. Sosem beszélt senkivel és még az udvarszobába is csak ritkán jött ki. Világoskék haja volt és fekete szemei. Senki sem tudott róla többet, még a szobatársa is félt tőle. Egy napon pedig csak úgy felszívódott - meséli suttogva Wendy, s a történet közben meghűl bennem a vér -  Itt azonban még nincs vége a sztorinak - Romeo, a szobatársa azt mesélte, hogy egyik éjjel elhurcolták a szobából és valószínűleg az A-szektorba szállították - fejezi be végül a történetet Wendy, mi pedig tátott szájjal, holtsápadt arccal nézünk rá. Vajon mi folyik ebben az intézetben? Miért hal meg egyre több gyerek és miért kerülnek egyre többen az A-szektorba? Egyáltalán mi is az az A-szektor valójában és vajon Wendy honnan tud ilyen sokat róla? Én és Erza az ő korában csupán néhány gyerektársunk nevét tudtuk, ennél többet pedig senki sem árult el nekünk, még a szektor létezéséről sem tudtunk. Az intézet dolgozói mindent hatalmas titokban tartottak, erre jön ez a lány és mindennel tisztában van. Összevont szemöldökkel nézek rá és tovább gondolkodom. Nekem valami nagyon nem stimmel vele kapcsolatban.

Hellóka! Megírtam végre ezt a részt is. Remélem, hogy érdekesre sikeredett. A folytatással igyekezi fogok, addig is legyetek jók, pápá!