Izabell döbbenten eltátott szájjal bámul továbbra is rám, miközben szemei elsötétülnek az idegességtől. A máskor élénken csillogó íriszből most egyszerre lehet kiolvasni a félelmet, az aggodalmat és a haragot, s ahogy végignézem, amint remegő kézzel nyúl izzadságtól gyöngyöző homlokához, hogy aztán kézfejével finoman végigsimítson rajta, bennem is ugyanezek az érzések kavarognak. Haragszom anyámra és apámra, amiért ilyen helyzetbe hoztak, miközben haragszom magamra is, amiért mégis őrzöm titkukat. A harag mellett, mely mázsás súlyként nehezedik szívemre, aggodalmat és félelmet is érzek. Aggódom Natsuért és féltem őt, ám én sem akarok több sebet szerezni. Nem akarok még egyszer csalódni és belehalnék, ha elveszíteném Natsut. Abban viszont biztos lehetek, hogy amint megtudja, hol is van igazából az öccse, azonnal végez velem árulásomért. Ahogyan ebbe belegondolok, testem remegni kezd és légzésem egyre szaporábbá válik. Úgy érzem, a szoba egyre kisebb lesz, a levegő pedig mintha már el is fogyott volna. Szívem vadul száguldozik bordáim mögött, s már szinte torkomban érzem erőteljes dobolását, amikor hirtelen Izabell halk hangja csendül fel mellettem. Az aprócska, törékeny lány barna szemei könnyben úsznak, miközben vékony ajkait remegve nyitja szólásra. Látom rajta, hogy ő is aggódik és felfogta a helyzet komolyságát. Fél, amihez minden oka meg is van, hiszen az, amit előbb ecseteltem neki, felér egy háborús okkal is.

- Van fogalmad róla, hogy mibe keveredtél, Lucy? - kérdezi halkan, megpróbálva elfojtani feltörni készülő könnyeit, majd válaszomat meg sem várva folytatja - Ezen már Wendy sem tud segíteni, most már csak a szerencsédben bízhatsz és abban, hogy Natsu Dragneel, a 318-as számú rab, sosem tudja meg az igazat - sóhajt mélyet, majd feláll mellőlem és lassú léptekkel az ajtó felé veszi az irányt. Fekete cipője halkan kopog a parkettán, ezzel megtörve a szobára telepedett baljóslatú csendet, mellyel csak még feszültebbé teszi a hangulatot. Értetlenül nézek Izabell után, aki mindenféle magyarázat nélkül készül éppen elhagyni a szobámat, majd mikor keze már a kilincsen van, végre megtalálom a hangomat és rekedten szólok utána.

- Izabell... - állítom meg a lányt bizonytalanul, majd halkan megköszörülöm a torkomat és immár rendes hangon folytatom - Izabell, most hová mész? - kérdezem félve, mire ő anélkül válaszol, hogy egyáltalán felém fordulna, ezzel fájó sebet ejtve szívemen. Hát ennyire haragszik rám?

- Az apádhoz... - válaszol szűkszavúan, majd lassan lenyomja a kilincset és már éppen kinyitná az ajtót, amikor hangom újra megállítja.

- Mit fogsz neki mondani? - teszek fel újabb kérdést és lélegzetvisszafojtva várom a választ, mely tudom jól, egész jövőmet meghatározza majd. Ha ugyanis Izabell azért megy az apámhoz, hogy Wendyről beszéljen vele, úgy még lenne esélyem a dolgok rendbehozatalára, ha viszont a Natsuval való kapcsolatomról akarja őt értesíteni, úgy végleg elvesztem.

- Beszélni akartál Wendyvel, nem? - válaszol kérdéssel a kérdésre, mire hümmögve felelek, ő pedig szó nélkül kilép a szobából, magamra hagyva félelmeimmel és egyre kuszább érzéseimmel. Mélyet sóhajtva fekszek hanyatt a hatalmas ágyon, melynek vastag, rózsaszín takarója puhán süpped be testem alatt, míg én tekintetemet a hófehérre meszelt plafonra szegezem. Vajon hol rontottam el? Megakadályozhattam volna, hogy beleszeressek abba a mágusba, akinek léteznie sem szabadott volna, vagy a mi kettőnk sorsa már rég össze volt fonódva? Tudom, mivel jár, ha Zeref titka kiderül, ahogyan azt is tudom, hogy az én szerelmem nem ember, sőt még csak keresnivalója sincs az emberek között. Én mégis szeretem őt, úgy mint még soha senkit és ezen nem tudok változtatni. Sosem beszéltem neki Zerefről, ahogyan az intézet titkairól sem, Izabell mégis haragszik rám. Haragszik, amiért beleszerettem egy sárkányba és amiért gondolkodás nélkül feláldoznám érte magamat. Nem mintha ő nem ugyanezt érezné férje iránt. Elkeseredetten hunyom le a szememet és hagyom, hogy zárt szemhéjaim alól néhány könnycsepp utat törjön magának és végigfolyjon az arcomon. Én nem ezt akartam. Sohasem akartam rosszat az embereknek és a mágusoknak, főleg nem egy egész országnak, de most mégis én leszek az, aki háborúba taszítja ezt az országot. Talán sosem kellett volna megismernek ezt a cseresznye hajú, mágusnak hitt sárkányt, kinek egész testéből árad az erő és a magabiztosság, bár legbelül ő is csupán egy rettegő kisfiú, aki bármit megadna azért, ha még egyszer utoljára láthatná szeretett kisöccsét. Újra felsóhajtok és az oldalamra fordulok, hogy ezúttal a plafon helyett világosbarna ajtómat kezdjem el szuggerálni. Azt hiszem, ideje sétálnom egyet. Meg kell néznem, mi folyik a városomban. Abban a városban, mely talán rövidesen el fog égni saját meggondolatlanságom miatt. Csakis azért, amiért rossz emberbe szerettem bele.

Natsu szemszögéből:

Tüdőm fájdalmasan sikolt egy kis levegő után, miközben szívem vadul száguldozik bordáim alatt. Egész testem tűzben ég a fájdalomtól, és minden sebem egytől egyig felszakadt, én mégsem bánom. Nem bánom, mert végre eljutottam az ágyamig, mely bár egy fokkal sem puhább és melegebb a földnél, mégsem olyan mocskos. Nagyokat sóhajtva próbálom nyugalomra inteni remegő testemet és jobb kezemmel folyamatosan törölgetem izzadt homlokomat, ám arról továbbra is folyik a víz. Éppen azon vagyok, hogy törött lábamat felemeljem az ágyra, amikor hirtelen hangokat hallok kintről, majd egy elégedetlenkedő horkantást.

- Biztos, hogy maga is itt dolgozik, kisasszony? - kételkedik az egyik őr morcosan, mire egy vékony női hang csendül fel, ahogyan szelíden válaszol a hitetlenkedő őrnek.

- Természetesen. Igaz, hogy még csak egy hete és mindeddig szinte csak a papírmunka zajlott, de én is ennek az intézetnek a dolgozója vagyok - magyarázza barátságosan, mindenféle indulat nélkül a lány, aki a hangja alapján körülbelül velem és Lucyval lehet egyidős.

- Tudja, hogy nálunk mi az előírás az öltözéket illetően? - kérdezősködik tovább a férfi, mire a lány igennel válaszol, majd azonnal magyarázatba kezd.

- Bocsássanak meg, de rám nem vonatkoznak ezek a szabályok - beszél továbbra is nyugodtan, mire mindkét őr felháborodik és mérgesen mordulnak a lányra.

- Neve? - szólal meg flegmán a másik őr, aki még társánál is udvariatlanabb hangot üt meg szegény lánnyal szemben, mire a hölgy halkan válaszol a feltett kérdésre, ám a vastag ajtó olyannyira eltompítja bársonyos hangját, hogy én sajnos semmit sem értek belőle. Ezután egy darabig síri csend telepszik a folyosóra, majd mindkét őr torkát köszörülve kér bocsánatot a lánytól és a következő pillanatban végre kinyílik az ajtó, én pedig megpillantom azt a lányt, aki annyi gondot és fejfájást okozott az ajtómban szobrozó két őrnek. Döbbenten meredek a fejér ruhába bújtatott karcső testre, melyen olyan tökéletesen áll az ápolói köpeny, mintha egyenesen rá szabták volna. Ahogyan szemem a telt keblekről egyre feljebb siklik, úgy szárad ki egyre jobban a szám is, a lélegzetvétel pedig egyre nehezebbé válik. Máris érzem, ahogyan egyre melegebb lesz a szobában, ám a legnagyobb meglepetés csak akkor ér, amikor szemem megállapodik a lány hófehér bőrén, melyet egyetlen heg vagy pattanás sem csúfít el. Nyugalmat és kis izgalmat sugárzó arcát nem takarja orvosi maszk, ahogyan hófehér haját sem rejti el az ápolókra olyannyira jellemző, ocsmány sapka, belenézve világoskék szemeibe, pedig furcsa érzés kerít hatalmába. Mintha már láttam volna őt korábban, arról viszont fogalmam sincs, hogy ki lehet. Ahogyan szemem tovább siklik a lány arcáról annak hófehér hajára, újabb emlékképek villannak fel lelki szemeim előtt, melyek semmi konkrétat nem mutatnak ugyan, mégis nosztalgikus érzéssel töltenek el. Vajon ki lehet ez a lány?

- Úristen, jól vagy? - szólal meg aggódva, miközben szemeibe sajnálat költözik és nyugtalanul néz végig sérült testemen - Mutasd a sebeidet, ellátom őket - Változik hirtelen szeretetteljessé a hangja, mire én kezdek zavarba jönni. Mégis miért van rám ilyen intenzív hatással egy vadidegen ápolónő. Biztosan nem csupán a testi adottságai fogtak meg, sokkal inkább a kisugárzása. Van benne valami ismerős, mintha már évekkel ezelőttről ismernénk egymást. Idáig jutok mindössze gondolataimban, mivel az ápolónő ekkor előhúzza eddig háta mögé rejtett, barna táskáját és szorosan megmarkolva azt, lassan elindul felém. Fogalmam sincs, mit kéne tennem, elvégre egy kígyóról van szó, aki biztosan ugyanolyan kétszínű, mint társai, vele kapcsolatban mégsem fog el az a baljóslatú előérzet, mint az összes többi ápolónál. Az ő közelében sokkal inkább leszek nyugodt, mintsem mérges, vagy indulatos. Úgy érzem, mindig is ő hiányzott az életemből, mintha évek óta utána sóvárogtam volna. Gondolataimból ezúttal is a lány ránt ki, ahogyan lassan elém guggol és óvatosan sajgó lábamhoz ér. Túl sokáig gondolkodtam azon, vajon közel engedjem e magamhoz, így végül ő győzött, amit jobban belegondolva talán nem is bánok annyira. Jó érzés, ahogyan meleg kezeivel óvatosan kitapogatja lábamon a fájó részt, hosszú, kecses ujjaival pedig finoman próbálja ellenőrizni a károsodás mértékét. A vizsgálat alig tart tovább tíz percnél, nekem mégis óráknak tűnik. Olyan, mintha megállt volna körülöttünk az idő, mintha csak mi ketten léteznénk a világon. Egyszerűen csodálatos érzés a közelében lenni, valamiféle megmagyarázhatatlan boldogságot érzek mellette. Felidézi bennem rég elfeledett gyermekkoromat, a vidám és felhőtlen éveket, mikor az életem még csak játszadozással és barátkozással telt. Az ő jelenléte visszahozza múltba veszett emlékeimet is, melyek nélkül egy kis részem elveszett volna. Lassan lehunyom a szememet és mélyet sóhajtva hagyom, hogy ezúttal megdagadt kezemet vegye szemügyre, mely még mindig mozdulatlanul lóg testem mellette. Valamiért megbízom benne és úgy érzem, az ő közelében nem kell folyton résen lennem, nyugodtan lehunyhatom a szememet, hiszen úgysem bántana sohasem. Nem bántana, mert tudom, vagy legalábbis érzem, ő is ugyanazt éli meg a közelemben, amit én ő mellette.

- Úgy látom komolyabbak a sérüléseid, mint hittem - töri meg a szobára telepedett csendet az ápoló lágy hangja, majd mikor kinyitom a szememet, hirtelen egy átható kék szempár szegeződik rám, mely a viszontlátás örömétől csillog - Nem emlékszel rám, ugye? - kérdezi enyhe csalódottsággal a hangjában, mire én lassan nemet intek a fejemmel és továbbra is azon tűnődöm, vajon ki lehet ez az ismeretlen ismerős.

- Sajnálom, de nem tudom, ki vagy - sóhajtok egyet lemondóan, mire a lány lassan feláll és mellém ül az ágyra, miközben táskáját a földön hagyja.

- Rengeteget változtál az évek alatt, Natsu - helyezi mosolyogva apró tenyerét a combomra, miközben pillantását egyetlen percre sem szakítja el zöld szememről, melyben most bizonytalanság csillog - Szerencsére előnyödre - teszi még hozzá halkan felkacagva, majd mikor látja, hogy az én szám meg sem rezdül, nem hogy mosolyra húzódna, feszengve megköszörüli a torkát és visszahúzza a kezét.

- Ki vagy te és honnan ismersz? - szegezem neki a kérdést egyenesen, mire ő halványan elmosolyodik és szemébe könnyek gyűlnek.

- Hiányoztál, Natsu... - csuklik el a hangja, majd arcán néhány könnycsepp gördül le - Nem is tudod, mennyire - folytatja tovább a beszédet, miközben lassan, már-már észrevétlenül közelebb csúszik hozzám - Kérlek emlékezz rám, cseresznye színű nyaram... - tör ki végül sírásban a lány, miközben hirtelen a kezem után kap és erősen megszorítja azt - Könyörgöm, emlékezz... - suttogja egyre halkabban, mire emlékezetembe, mintegy villámcsapásként hasít bele a felismerés, ki is ez a lány. Hirtelen felrémlik előttem egy csibészes mosolyú, hófehér hajú kislány, ahogyan játszadozva kiáltja a nevemet és közben vidáman rohan előttem.

"Cseresznye színűre fested a nyaramat, Natsu! - mondja nevetgélve, mire én is kacagásban török ki és miután utolérem átnyújtok neki egy kis kosarat, mely piros cseresznyével van tele."

Mégis hogy voltam képes elfelejteni pont őt? Őt, akinek annyi mindent köszönhetek, őt, aki szinte a testvérem volt, aki minden titkomat ismerte, s akit én mindeddig halottnak hittem.

- Te vagy az, ... - motyognám magam elé a nevét, ám ekkor hirtelen két erős kart érzek derekam köré fonódni, majd a következő pillanatban egy törékeny test simul szorosan az enyémhez. Nagyot sóhajtva hunyom le a szememet és adom át magamat annak a kellemes, megnyugtató érzésnek, melyet csak az ő közelében érzek. Ép kezemmel szorosan magamhoz ölelem a lányt, miközben lassú, elnyújtott mozdulattal simítok végig a hátán, melyre ő mély sóhajjal válaszol és még jobban hozzám bújik, én pedig egy milliméternyit sem távolodok el tőle, csupán továbbra is lehunyt szemmel élvezem a pillanatot.

- Úgy örülök, hogy végre megtaláltalak - suttogja a nyakamba halkan, mire még szorosabban ölelem magamhoz és ugyanolyan halkan visszasuttogok.

- Sajnálom, hogy elfelejtettelek, emlékeznem kellett volna rád - csuklik el az én hangom is, miközben érzem, ahogyan szemem könnybe lábad és egész testem remegni kezd. A lány ekkor lassan eltávolodik tőlem, ám kezeit még mindig csípőmön pihenteti, úgy néz mélyen a szemembe.

- Most csak az a lényeg, hogy végre megvagy és soha többé nem veszítelek el, Natsu... - mosolyodik el halványan, majd kelletlenül elengedi a csípőmet és lassan elhúzódik tőlem - Annyi mindent kell mesélnem, de előbb el kell látnom a sérüléseidet - nyúl azonnal táskája után, melyből néhány pillanatnyi keresgélés után előhúz egy fecskendőt, melyben átlátszó folyadék lötyög és amire már rá van erősítve a tű is - A szabályzat tiltja, hogy altatásban kezeljelek, ahogyan műtőbe sem szállíthatlak, ezt viszont használhatom - lengeti meg szemem előtt a fecskendőt, majd még mielőtt megkérdezhetném, válaszol a még fel sem tett kérdésre - Erős fájdalomcsillapító és érzéstelenítő van benne, valamint egy kis izomlazító is. Ne aggódj, igyekszem a lehető legkevesebb fájdalmat okozni és hamar végezni - simít végig biztatón a combomon, majd egyik kezét a vállamra teszi, míg másikkal megtámasztja a hátamat - Feküdj most le, kérlek! - utasít szelíden, miközben óvatosan hátra dönti testemet és elfektet a kemény vaságyon - Altatót ugyan nem használhatok, de adok be egy kis nyugtatót is. Ha magadtól aludnál el, az ellen senkinek sem lehetne kifogása, nem igaz? - kacsint rám cinkosan, mire akaratlanul is elmosolyodok és lehunyom a szememet.

- Ugye látlak még? - kérdezem, mielőtt még elaludnék, mire finoman végigsimít az arcomon és egészen közel hajolva hozzám, válaszol.

- Aludj csak nyugodtan, semmit sem fogsz érezni - mondja, majd ismét eltávolodik és beadja a két injekciót. Az elsőt, amiben a nyugtató van, ép karomba szúrja, a másikat pedig a törött lábam kapja meg, majd miután ezzel végzett, lassan felemeli a kezét és finoman végigsimít lehunyt szemeimet.

- Szép álmokat - suttogja nyugtatólag és addig vár, amíg el nem alszom, hogy aztán nekikezdhessen a műtétnek.

Sziasztok! Na, nem is tartott olyan sokáig ennek a résznek a megírása. Talán kicsit hosszabb lett a megszokottnál ( vagy nem, fogalmam sincs ), de azért remélem, hogy tetszett nektek. Sietek a folytatással, addig is legyetek nagyon nagyon jók, pápá!