Úgy érezem, szívem bármelyik pillanatban szétvetheti bordáimat és kiugorhat a helyéről. Tüdőm fájón ég, ahogyan zihálva kapkodok levegő után, ám most ez az érzés a legkisebb bajom. Kimerülten simítok végig gyöngyöző homlokomon, majd nyelvemet erőtlenül húzom végig alsó ajkamon, ezzel benedvesítve azt. Jobb térdem fájdalmasan remeg testsúlyom alatt, én pedig azt hiszem, rövidesen felmondja a szolgálatot, ez azonban szerencsére nem következik be. Miközben jobb lábam nyárfalevélre játszik, addig a bal kék, zöld foltokban úszik, kétszeresére duzzadva, én pedig még most sem értem annak az értelmét, miért kellett szinte szilánkossá törni a csontomat. Nem értem és nem is akarom megérteni. Haragszom az engem kezelő orvoskora, ahogyan magamra is, amiért a vizsgálóban elvesztettem a fejemet. Reflexszerűen túrnék idegesen a hajamba, ám amint megemelem jobb kezemet, melyet még szerencsére mozgatni tudok, villámcsapásként hasít tudatomba a felismerés, miszerint nem is olyan régen egy kedves mosolyú, eleinte barátságos orvos megszabadított cseresznye fürtjeim felétől. Ujjaim azonnal ökölbe szorulnak a méregtől és alsó ajkamat beharapva veszek erőt magamon, hogy fel ne üvöltsek kínomban. Ebben a pillanatban azonban erős lökést érezek a hátamon, mely mellé gúnyos horkantás társul és én arccal előre zuhanok be a már jól megszokott, sötét cellámba. Még fel sem ocsúdok a meglepettségtől, mire egy maszkot és sapkát viselő katona, éppen az, aki néhány órával korábban elrángatott az A-szektorba, megvető pillantást vet rám és mielőtt becsapja orrom előtt a cellaajtót, türelmetlenül mordul rám.

- Ne itt tátsd a szádat, máguskám! Nekem is van ám még dolgom, nem érek rá téged kísérgetni egész nap - kel ki magából idegesen, majd még hozzáteszi - Inkább örülj, hogy végre letudtad az összes elmaradt kísérletet és pihenj egy kicsit. Holnap is vár rád néhány új szer, amit még tesztelni kell - jósolja meg előre sötét jövőmet, majd átlépi cellám küszöbét és hangos csattanással vágja be maga után az ajtót.

 Fejemet a plafon felé emelve nyitom éppen szólásra a számat, hogy hangosan káromkodva küldjem el az összes kígyót melegebb égtájra, amikor az oldalamon frissen összevarrt seb hirtelen szúró fájdalommal tudatja, nincs minden rendben vele. Bal karomat továbbra is testem mellett lógatva nyúlok viszonylag ép jobb kezemmel az immár szétnyílt sebhez, melyből vékony patakokban szivárog a vér és szememet tanácstalanul futtatom végig a szűk szobában, valami kötésként használható tárgy után kutatva, ám legnagyobb csalódottságomra egyetlen hasznos dolgot sem találok, így hát szemöldökráncolva nézek végig saját magamon, majd jobb karomat szám elé emelve fogaimmal erősen ráharapok köpenyem ujjára, mely néhány pillanat alatt el is szakad, így a ruhadarab ideiglenes kötszerként funkcionálhat. Pár perc múlva még mindig a földön ülök és megkönnyebbülten sóhajtok fel, amikor a vérzés végre eláll és nem kell tovább az elvérzés veszélye miatt aggódnom. Nem akarok meghalni, még nem. Van még néhány feladatom, amit bármi áron el kell intéznem. Ott van például Lucy apjának megölése, Zeref felkutatása, Erza és a többiek kiszabadítása, valamint az áruló Lucy kivégzése is. Amint emlékezetemben felrémlik szőke hajú megmentőm angyali arca, meleg pillantása és kedves mosolya, azonnal elönt a düh. Újra eszembe jut a fájdalom, amit nekem okozott és úgy érzem, szívem menten megszakad. Mélyet sóhajtok és jobb kezemmel óvatosan megtámaszkodom a földön, majd megpróbálok a lehető legkevesebb fájdalommal felállni, ám egy törött lábbal és egy béna kézzel ez korántsem olyan egyszerű feladat. Hiába igyekszem elszántan, a végén minduntalan visszazuhanok a földre, testem pedig percről percre jobban sajog. Ez így nem fog menni. Csak magamat fárasztom ki és a sérüléseimen is rontok, ha így folytatom tovább. Taktikát kell váltanom.

Lucy szemszögéből:

Idegesen járkálok fel s alá a szobámban, miközben arra próbálok rájönni, hogyan férkőzhetnék újra Natu közelébe. Eddig azonban egyetlen épkézláb ötlet sem jutott az eszembe. Az apám egyértelműen kijelentette, hogy nem találkozhatok többé Natsuval és azt is világossá tette, hogy még csak a cellák közelébe sem mehetek. Az ajtóm előtt azóta őrök strázsálnak és figyelik minden mozdulatomat. Mérgesen fújtatok egy hatalmasat, majd ingerülten huppanok le az ágyamra, miközben eszem még mindig az apámon jár. Fejemből nem tudom kiűzni azt a bánatos és sajnálkozó csillogást, melyet az ajtó becsukódása előtti utolsó pillanatban véltem felfedezi a szemében. Az a tekintet ugyanolyan volt, mint az enyém, valahányszor Natsura nézek. Lelkiismeretfurdalástól gyötört, szomorú és csalódott pillantás volt, melyből érezhettem, apám is megbánt valamit. Arcomon hirtelen sötét árnyék suhan át, amikor újra eszembe jut a titok, melyet Natsu elől rejtegetek. Szívem mélyén tudom jól, a fiúnak sosem szabad rájönnie az öccse valódi történetére, mégsem érzem elég erősnek magamat ahhoz, hogy örökké elhallgassam az igazságot. Hiszen, ha Natsu tudná, hogy szeretett testvére alig néhány méterre van tőle és ebben a pillanatban is az intézetben tartózkodik, sőt vezető pozíciót foglal el, biztosan azonnal a nyomába eredne, engem pedig elevenen nyúzna meg hallgatásomért. Mély lélegzetet veszek, melyet néhány pillanatig tüdőmben tartok, majd reményvesztetten fújom ki és csalódottan nézek magam elé. Félek, nem bírom már sokáig a hazudozást. Beszélnem kell valakivel és már tudom is, hogy kivel. Elszántan pattanok fel az ágyról és határozott léptekkel indulok az ajtó felé, ám mielőtt még kinyithatnám azt, erőteljes kopogást hallok, melyet egy vékonyka hang követ.

- Izabell vagyok, nyugodtan beengedhetnek - szólal meg kedves barátnőm, ám az ajtó előtt álló két őrt nem érdekli a bemutatkozás, továbbra is kitartóan kopogtatnak az ajtón.

- Lucy kisasszony, kérem nyissa ki. Vendége érkezett - kiált be végül az egyik őr, miután megunta a kopogtatást, mire én boldogan mosolyodok el és a kilincset lenyomva végre kitárom az ajtót barátnőm előtt.

- Igen, tudom. Ő bejöhet - utasítom burkoltan az őrt, hogy álljon félre és engedje be Izabellt, mire az halkan megköszörüli a torkát és gyors bocsánatkérés után odább lép, Izabell pedig besétál a szobába.

- Ha bármire szüksége lenne, csak... - biztosítana szolgálatáról az őr, ám én meg sem várva a mondat végét, becsapom előtte az ajtót és barátnőm csuklóját megragadva az ágyhoz rohanok.

- Gyere gyorsan, üljünk le ide! - foglalok azonnal helyet, miközben Izabellt is magam mellé rántom, a lány pedig szégyenlősen hajtja le a fejét - Azonnal beszélnünk kell! - jelentem ki ezúttal komolyabban, ám még mindig mosolyogva, mire Izabell kíváncsian emeli rám barna tekintetét, de nem szól semmit, inkább csendben várja, hogy belekezdjek végre mondanivalómba. 

- El sem fogod hinni, mi történt. Óriási bajban vagyok és csak egyetlen személy tud nekem segíteni, mégpedig... - kezdek bele komolyan, miközben arcomról szépen lassan eltűnik a viszontlátás boldog mosolya és átadja helyét a bizonytalanságnak.

- Te jó ég, Lucy, mibe keveredett már megint? - szólal meg most először Izabell, mióta belépett a szobába és hangjából őszinte aggodalom csendül ki, mire én megrovón nézek rá.

- Az Isten szerelmére, Izabell, ne magázz már, légyszíves! - utasítom a lányt barátságosan, mégis határozottan, mire újfent lesüti a szemét és bocsánatkérőn harapja be alsó ajkát.

- Ne haragudj, én csak... - kezdene azonnal magyarázkodásba, viszont én egyetlen kézmozdulattal csitítom el és folytatom megkezdett mondatomat - ... mégpedig az unokatestvérem, Wendy - fejezem be végre, ám mikor Izabell barna szemébe nézek, melyben meglepettség és talán enyhe reményvesztettség csillog, hirtelen elbizonytalanodom. Tudom, Izabell is jól ismeri Wendyt, hiszen mi ketten szinte testvérekként nőttünk fel, így ő is élvezhette Izabell szolgálatát, ám így azt is pontosan tudja, hol van most a lány. 

- Éppen hozzá indultam, amikor megjelentél. Sürgősen segítenie kell nekem, de ehhez találkoznunk kell egymással - beszélek tovább kétségbeesetten,Izabell pedig továbbra is elgondolkodva hallgat. Vajon mi járhat a fejében?

- Mégis hogyan tervezel bejutni hozzá? Tudtommal az apád hallani sem akar arról, hogy ti ketten továbbra is tartsátok egymással a kapcsolatot - mutat rá a cseppet sem elhanyagolható tényre Izabell, miután még néhány másodpercig némán rágcsálta alsó ajka belső felét, mire én csalódottan sóhajtok egy nagyot.

- Igazad van, Izabell, viszont nekem mindenképp találkoznom kell vele - kötöm az ebet a karóhoz továbbra is, miközben idegesen túrok bele aranysárga tincseimbe. El sem tudom képzelni, hogyan fogom kijátszani apám embereit, amikor már a szobámból való kijutás is kész procedúra.

- Valahogyan hatni kéne az apádra. De hogyan? - töpreng Izabell hangosan elgondolkodva, majd egy rövid szünet után izgatottan csettint ujjaival orra előtt - Megvan! - kiált fel úgy, mint aki a rák ellenszerét találta fel, majd hirtelen megragadja a kezemet és lelkesen kezd bele terve ismertetésébe - Csak találnunk kell valakit, akire az apád hallgat. Egy olyan személyt, akit már régtől ismer és akiben megbízik, valamint aki szeret téged annyira, hogy a kedvedért rávegye erre az igazgatót. De vajon ki lesz ez a személy? - teszi fel a költői kérdést, melyre nyilvánvalóan nem vár választ, hiszen időközben neki is feltűnt, mennyire esélytelen egy ilyen embert találni. Én viszont néhány másodpercnyi töprengés után feltüzelve rántom ki kezemet Izabell ráfonódó ujjai közül és boldogan csapom össze két tenyeremet.

- Én talán tudom, ki az. Sőt, hirtelen két ember is az eszembe jutott - nézek határozottan a most kíváncsian csillogó világosbarna szemekbe, majd kis hatásszünet után megszólalok - Az egyik a kisöcsém, aki nyilván befolyásolni tudja apám döntéseit - húzom most el keserűen a számat, majd az orrom alatt motyogva hozzáteszem - Bár most éppen ő a probléma okozója... - szűröm fogaim között halkan, mire Izabell bocsánatkérőn pillant fel rám és tárja szét a kezeit.

- Bocsánat, nem értettem jól. Mit is mondtál az előbb, Lucy? - kérdezi sajnálkozva, de én nem ismétlem meg korábbi mondatomat.

- Nem fontos - rázom meg a fejemet, majd gondolataimat visszaterelem jelenlegi ügyünkhöz és elszántan nézek vissza Izabellre, aki hamar megunja a várakozást és sürgetőn köszörüli meg a torkát.

- A másik személy pedig... - hagyja nyitva a mondatot, azt várva, hogy én fejezzem be, mire nagy levegőt veszek és én is megköszörülöm a torkomat, végül pedig kimondom azt a nevet, melyre Izabell a legkevésbé számított.

- Izabell Tanomoshii - jelentem ki elszántan, mire Izabellnek tátva marad a szája és még levegőt venni is elfelejt. Igaz, hogy apám már régtől kedveli Izabellt, hiszen velünk nőtt fel a házban, ezért is válhatott az én szobalányommá, s bár Izabell is tudja, hogy az igazgató bizalmába fogadta őt, mégsem gondolja úgy, hogy bármit is elérhet nála -  A másik személy te vagy, Izabell Tanomoshii - mondom ki újra az Izabell számára oly hihetetlen szavakat, mire a lány végre magához tér és becsukja a száját.

- Még hogy én? - kérdezi hitetlenkedve, cseppnyi félelemmel a hangjában, én pedig határozott bólintással felelek neki.

- Persze hogy te. Hiszen apám mindig is azt mondta, méltó vagy a nevedre. Na és mit is jelent a te neved? - kérdezem barátnőmet úgy, mintha valóan nem tudnám a választ, mire ő rezignáltan válaszol.

- Bizalomra méltó... - nyögi a választ maga elé halkan, továbbra is a semmibe bámulva, miközben lesokkolva harapja be alsó ajkát.

- Na, gyerünk már Izabell! Légyszike... - kulcsolom imára kezeimet könyörgő kiskutya szemekkel, majd miután a lány végre felém fordul, tovább folytatom a nyafogást - Muszáj beszélnem Wendyvel, mert óriási bajba kerültem. Rajtam most csak ő segíthet - próbálok a lány lelkiismeretére és aggodalmas oldalára hatni, hátha megsajnál engem, tervem pedig úgy látszik, be is vált, Izabell ugyanis lemondóan sóhajt egyet és szemét egy pillanatra lehunyva válaszol.

- Nagyon fontos ez neked, igaz? - kérdezi beletörődve sorsába, mire bólintok, ő pedig folytatja - Rendben van, legyen. Megteszem neked ezt az "apró" szívességet - mutatja ujjaival az idézőjelet gúnyosan, majd tovább beszél - Elmegyek az apádhoz és megpróbálok beszélni vele, de előtte... - emeli fel jobb kezének mutatóujjat figyelmeztetően, mikor már éppen ujjongani kezdtem volna, ezzel ismét elbizonytalanítva engem. Amint belenézek a máskor barátságosan, kissé talán szégyenlősen csillogó barna szemekbe, már tudom, vesztettem. Izabell valami olyasmit fog kérni tőlem, amit talán teljesíteni sem fogok tudni, így aztán az apámmal való beszélgetése is elmaradhat. Barátnőm szemében ezúttal olyan határozott és ellentmondást nem tűrő tűz ég, melytől azonnal melegem, lesz, így muszáj elszakítanom tőle a pillantásomat.

- Előtte mi? - sürgetem meg barátnőmet ezúttal én, éppen úgy, ahogyan ő is tette velem, mire szája sarkába gonosz kis mosoly  fészkeli be magát, én pedig már előre félek a választól.

- Előtte szépen elmondasz nekem mindent arról, amibe már megint belekeveredtél és miután beszélté Wendyvel, azt teszed, amit mondok. Nem fogom tétlenül végignézni, ahogyan újabb őrültséget csinálsz, esetleg megöleted magadat. Addig nem megyünk ki ebből a szobából, amíg magyarázatot nem adsz mindenre. Világos? - kérdezi emeltebb hangon, mire lemondóan sóhajtok és némán veszem számba lehetőségeimet. Egyrészt muszáj beszélnem Wendyel, hiszen ebben a helyzetben csakis ő segíthet nekem, másrészt viszont nem avathatom be Izabellt Zeref ügyébe. Megtehetném ugyan, hogy öcsémet küldöm apám után, mégsem visz rá a lélek, hogy pont tőle kérjek segítséget, elvégre ebben a pillanatban ő minden rossz okozója, ráadásul az sem biztos, hogy hallgatna rám, amilyen makacs és önfejű. Én magam sem mehetek, hiszen apám engem már egyszer lerázott és kidobatott az irodájából, ráadásul még asztali munkára is kényszerít, amihez egyáltalán nem fűlik a fogam. Úgy tűnik, valóban nincs más választásom, muszáj mindent elmondanom Izabellnek. Nagyot nyelve fordulok hát ismét felé és nézek mélyen a barna szemekbe, melyek most várakozón szegeződnek rám, majd halkan megköszörülöm a torkomat és félve belekezdek a magyarázatba.

- Zerefről van szó, Izabell... - ejtem ki a "mumus" nevét, mire barátnőm döbbenten pislog rám és értetlenül sürget tovább egy legyintéssel, mire nyelvemmel óvatosan megnedvesítem alsó ajkamat, mely az izgalomtól teljesen kiszáradt és halkan folytatom megkezdett mondatomat, mely Izabellben magyarázat helyett csupán még több kérdést vet fel.

- Ő Natsu öccse... - suttogom alig hallhatón, Izabell viszont mégis meghallja és értetlenül pislog rám hatalmas, barna szemeivel, én pedig érzem, ahogyan a szám ismét kiszárad, ezúttal a félelemtől.

Sziasztok! Tudom, tudom, soká tartott, most mégis végre készen lett a 28. rész is. Remélem, elnyerte a tetszéseteket. Találkozunk a folytatásban, addig is legyetek jók, pápá!