Lucy szemszögéből:

Kemény tekintettel és határozott testtartással állok apám előtt, miközben magamban már rég eldöntöttem, hogy nem hátrálok meg. Vissza kell kapnom Natsut, kerül amibe kerül. Bár ez talán nem is lesz olyan egyszerű, mint gondoltam.

- Hányszor mondjam még el neked, hogy nem?! - emeli meg a hangját még jobban apám, miközben felpattan székéből és erősen az asztalra csap, a szemkontaktust egyetlen pillanatra sem megszakítva. Ő is nagyon határozottnak tűnik.

- Apám, most nem kértem, hanem kijelentettem valamit - jelentem ki minden bátorságomat összeszedve, miközben legbelül majd szétvet a düh és az izgalom. Tudom, hogy nem szabadna így beszélnem az apámmal, de nála a kedves szavak nem vezetnek sehová. Ő az a fajta ember, aki sosem hátrál meg egyetlen vitában sem, főleg nem egy nála alacsonyabb rendű illetővel. És én számára egyelőre csupán egy beosztott vagyok, aki nem tudja, hol a helye. Át akar nevelni engem, hogy majd én vehessem át a helyét, mint az intézet igazgatója. Én azonban sosem fogok egy ilyen cég élére állni, erre nem kényszeríthet.

- Mit mondtál, Lucy?! - kérdezi mérgesen, mire nagyot nyelek és félve ugyan, de a szemébe nézek.

- Jól hallottad, apám! - válaszolok neki keményen, magabiztosságot színlelve, ám kezdeti határozottságom kezd egyre inkább aláhagyni. Még sosem nyertem nagyobb vitát apámmal szemben, most viszont még a nullánál is kisebb az esélyem a győzelemre. Apám egyszer már megengedte nekem, hogy visszatérjek Natsuhoz és kizárt, hogy ebbe még egyszer belemenne.

- Múltkor rád hagytam a dolgot, de ezúttal nem engedek! Elég volt a játszadozásból, Lucy! Ideje lenne felnőnöd végre és igazi nőként viselkedned! Mától az irodában fogsz dolgozni és beletanulsz a vezető szerepbe, a vitát pedig ezennel lezártam! - jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon, majd lassan visszaül  székébe és feljebb tolja orrán a szemüveget - Elmehetsz! - szól még egyszer hozzám halkan, ám ezúttal már rám se néz, csupán papírjait rendezgeti tovább. Hát ennyi lett volna? Ilyen könnyen elbuktam? Nem, az nem lehet. Ki fogok állni Natsuért és magamért. Bebizonyítom, hogy nem vagyok többé kislány, akit bárki dróton rángathat. Saját gondolataim és érzéseim vannak, amelyek felett jogomban áll döntést hozni. Ki kell taposnom a magam útját és ebben senki nem hátráltathat, még a tulajdon apám sem.

- Nem megyek el! - motyogom az orrom alatt, miközben a padlót tanulmányozom, ujjaimat pedig ökölbe szorítom.

- Tessék? - teszi le apám a tollat, mellyel eddig egy szerződést töltött ki és érdeklődve emeli rám tekintetét - Mit mondtál? - kérdezi meg ismét, mire lassan ránézek kissé könnyes szemeimmel, melyekben ott lobog a rendíthetetlenség tüze. Ezúttal nem hagyom, hogy félresöpörjön. Ki fogok állni magamért, a gondolataimért és az érzéseimért, mert ez az én utam.

- Nem megyek el! - ismétlem meg korábbi kijelentésemet, ezúttal kissé hangosabban, ám még mindig nem túl hangosan - Nem megyek el és nem fogok irodában dolgozni senki kedvéért. Még a tiédért sem, apám - teszek néhány lépést az öreg felé, miközben hangom egyre határozottabb és hangosabb - Én ápolónő leszek, méghozzá az A-szektorban és nemmást fogok ápolni, mint a 318-as számú rabot, Natsu Dragneelt. Aki pedig az utamba áll, drágán megfizet a meggondolatlanságáért! - sétálok egyre közelebb apám asztalához, ő pedig figyelmesen végighallgatja minden egyes szavamat, ám beszédem befejeztével, csupán mosolyra húzza a száját és visszafordul papírjai felé.

- Azt mondtam, elmehetsz! - zárja le ismét a vitát egyetlen szóval, mely egyben azt is jelenti, egyáltalán nem vesz engem komolyan. Pedig én nem viccelek és ezt be is fogom bizonyítani.

- Én pedig azt mondtam, nem megyek! - húzom ki magamat határozottan, s közben oda is értek apám íróasztalához.

- Nem mész? - kérdezi kétkedve, miközben még csak rám se néz. Kíváncsi vagyok, mit tervezhet.

- Nem! - jelentem ki immár sokadszor és egy tapodtat sem mozdulok az asztaltól, ám apám arckifejezése egy kissé megijeszt. Ő csak mosolyog maga elé, miközben egyhangú mozdulatokkal töltögeti ki az előtte tornyosuló papírokat, engem pedig szemmel láthatóan nem vesz nagy fenyegetésnek.

- Azt majd meglátjuk - hervad le hirtelen arcáról a mosoly, majd emelt hangon megszólal - Őrök! - ejt ki egyetlen szót, mely következtében az ajtó hirtelen kinyílik és két felfegyverzett őr lép be rajta.

- Parancsára, uram! - jelentik ki egyszerre, miközben szálfaegyenesen állnak az ajtóban és apám parancsára várnak. El sem hiszem, hogy képes ezt megtenni  velem, a tulajdon lányával. Ezzel el is vesztettem a harcot.

- Nőj fel kérlek, Lucy! Ebben a családban nincs helye a játéknak, sem az érzéseknek. Elmehetsz! - küld el újra és, hogy szavainak még nagyobb hangsúlyt adjon, még mindig nem néz rám. Ezzel is csak érdektelenségét próbálja kihangsúlyozni és azt, hogy fikarcnyit sem érdeklem őt. A következő pillanatban felemeli a kezét és jelet ad az őröknek, akik néhány másodperc alatt teremnek mellettem és erősen karon ragadnak. Ez a férfi képes volt kidobatni a saját lányát. Hát valóban nincs szíve. Sosem bocsájtom ezt meg neki. Érzem, ahogy lábaim megcsúsznak a padlón, testem pedig elindul az ajtó felé. De én nem akarok menni, még nem értem el a célomat. Azon tűnődöm, vajon hogyan lehet az apám ilyen kegyetlen. Miért csinálja ezt? Hát semmit sem jelent neki egy emberi élet? Vagy talán mégis? Már átléptem az iroda küszöbét és a két őr éppen becsukni készül az ajtót, mikor apám hirtelen rám néz és mélyet sóhajt. Egyetlen pillanatig összekapcsolódik a tekintetünk és én olyasvalamit fedezek fel benne, amit már nagyon rég nem láttam. Apám fáradt szemei egy pillanatra megteltek bánattal és bűntudattal, s ebben a néhány másodpercben ugyanúgy nézett rám, mint, ahogy én nézek Natsura. Sajnálat és szánalom, mely mégis eltörpül a hatalmas szeretet mellett. Vajon mit érezhet valójában az apám irántam és a cég iránt? Mik lehetnek az igazi gondolatai erről az egészről?

Az A-szektor egyik cellájában:

Egy ismeretlen rab szemszögéből:

Még mindig hallom őket. Hallom, ahogyan hívnak engem és ki akarnak szabadítani. Nem kérek segítséget, nem akarok elmenni innen. Magány, egyedüllét, csend, ez kell nekem. Jobb itt, ahol senki sem lát. Beszéljenek csak, én úgyse fogok válaszolni nekik. Nem zavar a hangotok, engem nem lehet felbosszantani. Már csak ti vagytok a fejemben, rajtatok kívül semmi más. Amint ti is eltűntök, az elmém végre teljesen kiürül és magam lehetek. Egy ember, egy testben. Nem kell többé osztoznom veletek a testemen és végre örökké egyedül maradhatok. Ennél már csak a halál lenne jobb.

Natsu szemszögéből:

Még mindig a sarokban ülök. Egyedül vagyok, már senkit sem érdekel az életem. Megmentettem egy kígyót, aki cserébe belém mart. Tudhattam volna, hogy benne sem bízhatok. Elvesztettem a bosszúm lehetőségét, elvesztettem a bábomat és vele együtt elvesztettem Őt is. Nagyot sóhajtok és behunyom a szememet. Aludni akarok, bár nem tudom, hány óra lehet. Nem is érdekel már, fáradt vagyok. 

- Picsába! - verem öklömet a kemény falba - Takarodj a fejemből, te szuka! - üvöltöm mérgesen. Lucy még álmomban sem hagy nyugodni. Valahányszor lehunyom a szememet, ő megjelenik előttem és mosolyog. Szemei úgy csillognak, akár az éjjeli Hold és az arca is ragyog a boldogságtól. De minek örülsz? Hát ennyire jó érzés elárulnod engem? Legalább aludni hagyj, te kígyó! Már jó ideje, hogy senkit sem láttam. Nem jöttek kígyók és nem vittek sehová, de eddig legalább Lucy bejárt hozzám. Most már ő sincs. Nem akarok egyedül maradni, nem akarom elveszíteni őt. Ebben a földi Pokolban egyedül ő volt kedves hozzám és csak ő segített nekem. Éveken keresztül tűrtem és nyeltem le minden fájdalmat, s mikor már azt hittem, sose lesz jobb, hirtelen megjelent Ő. Szilánkosra tört szívemnek, akár éhezőnek egy falat kenyér, úgy kellett néhány kedves szó, egy kis figyelem és törődés.  Ő meghallgatott és ápolt engem, annak ellenére is, hogy én csak bántottam. Megvertem és megaláztam, úgy bántam vele, mint ahogyan velem bántak éveken keresztül. Rajta álltam bosszút a többi kígyó helyett és szüleim haláláért is őt okoltam. Gyűlöltem őt, amiért szeretni mert engem, mivel számomra ez az érzés ismeretlen volt. Most viszont már nem az. Már én is tudok szeretni, sőt akarok is. Szeretni és gyűlölni fogom őt egyszerre, ha valaha visszakapom. 

- Csak térj vissza hozzám, te hülye liba... - suttogom magam elé halkan, miközben a szívem majd' belefacsarodik a bánatba. Nélküle nem vagyok más egy közönséges kisegérnél, aki a sajtot keresve belesétált a kígyók csapdájába. Nélküle elveszett vagyok és kiszolgáltatott. Újra behunyom a szememet, de ezúttal nem önt el a düh. Örülök, hogy legalább így láthatom őt. Mosolyog, mert boldog. Biztos ő is örül nekem, hiányoztam neki.

- Hiányoztál, Lucy... - suttogom magam elé a lánynak, majd én is elmosolyodom. Úgy örülök, hogy látom - Örülök, hogy látlak... - mondom ki érzéseimet hangosan neki is, mire Lucy még jobban elmosolyodik és lehunyja a szemét. Talán ő is fáradt. Aludjunk együtt.

Édes álmomból jéghideg borzongás ránt ki, melyhez hangos kiabálás társul.

- Ébredj, te patkány! - üvölti egy katona, miközben odébb dobja az eddig kezében tartott vödröt. Hát hideg vízzel öntött le. Hogy mert elszakítani Lucytól, főleg ilyen durván? Milyen faragatlan.

- Indulsz az újabb kísérletre! - szólal meg most a másik katona, aki eddig társa háta mögött toporgott.

- Nem ment meg többé az a szuka - veszi át a szót újra az, amelyik leöntött, mire értetlenül nézek rá.

- Megmenteni? Miről beszélsz?  - kérdezem tudatlanul, mire a két őr egymásra néz, majd gúnyosan felnevetnek.

- Ez a kis féreg még azt sem tudja, mit tett érte a csaj! - örömködik hangosan az egyik őr, majd újra Vödrös veszi át a szót.

- Pattanj fel, majd elmesélem! - parancsol rám mosolyogva, mire én felállok és kedvtelenül kicsavarom ruhámból a vizet, majd hátat fordítok a katonáknak és várom, hogy bilincset kattintsanak a kezemre. Olyan rég volt már, hogy megkínoztak, a protokollra viszont még most is emlékszem. Miután a bilincs kattant, lassan megfordulok és az ajtóhoz sétálok.

- Mehetünk? - nyújtom összebilincselt kezemet a hátam mögött álló katonák felé, mire azok felhorkantanak és az egyik megfogja a bilincset, miközben Vödrös mellém lép.

- Ügyes vagy te, tudod, mit kell tenni - dicsér meg elismerőn, majd vállon vereget és kinyitja az ajtót - Induljunk! - mondja kissé sürgetőn, majd finoman megtolja a hátamat, ezzel is ösztönözve arra, hogy mozduljak, én pedig engedelmesen kisétálok a cellából.

- Nos, akkor elmeséled, hogyan mentett meg engem az a nő? - fordulok  Vödrös úr felé, mire az ásít egyet és unottan válaszol.

- Persze, úgysincs más dolgom - mondja, majd belekezd a "mesébe" - Az a kis cafka egy elkényeztetett ringyó, de van vér a pucájában, annyi biztos. Kezd lázba hozni a kicsike - húzódik kaján mosolyra a szája, tekintete pedig a távolba réved. Egész arcára rá van írva, ami a fejében jár, sőt szinte hallom is mocskos gondolatait. Felfordul a gyomrom, ha csak belegondolok, mit tenne ez a nyápic Lucyvel, ha kettesben maradnának. Undorító.

- Térj a lényegre, jó? - rángatom vissza a jelenbe, ahol egyetlen ujjal sem érhet az én drága ápolómhoz, mire kelletlenül elhúzza a száját és folytatja.

- Álmodozni azért lehet, nem? - kérdezi még meg, mire mogorván a szavába vágok.

- Nem! Róla nem! - emelem meg a hangomat, mire mindkét katona döbbenten néz rám, majd végül elmosolyodnak.

- Mi van, csaknem beleszerettél abba a cafkába? Tudod te, hány ágyban hempergett már meg? - neveti el magát a mögöttem sétáló katona, aki a beszélgetés óta most először szólal meg.

- Hallgass, te kígyó! - torpanok meg hirtelen, majd hátrafelé térden rúgom a nagyszájú őrt. Mit képzel ez magáról, hogy így beszél Lucyról, rólam és az érzéseimről, érzéseinkről.

- Aú! - nyög fel fájdalmában a katona -  Ezért még megfizetsz, te mocskos varangy! - kiált rám villámokat szóró szemekkel és kezét felemelve meg akar ütni, ám abban a pillanatban a levegőt hirtelen Vödrös hangja szeli ketté.

- Megállj! - üvölti mély, tekintélyt parancsoló hangján, mire a másik azonnal megrezzen és a keze mintha a levegőhöz fagyott volna - Ki engedte meg neked, hogy az engedélyem nélkül tégy bármit is? Te csak fogd a rabot erősen és vezesd a vizsgálóba, világos?! - parancsolja meg határozottan, mire a kis karatemester bólint egyet és azonnal csendben marad. Hát végül az is kiderült, hogy az ő párosukban ki az alárendelt. Úgy látszik, mindig két eltérő pozícióban lévő katonát küldenek a rabokért. Itt pedig minden bizonnyal Vödrös áll feljebb azon a bizonyos ranglétrán. Nem is baj, hiszen vele úgyis jobban kijövök. Már, ha egy kígyóval egyáltalán ki lehet jönni. Persze Lucyn kívül. Ő teljesen más.

- Drága kis barátunk biztos nem szerelmes abba a nőcskébe, de hibáztatná őt bárki is azért, mert férfiból van? - karol át vigyorogva, miközben elismerőn hátba vereget - Jó az ízlésed, öcskös és ne aggódj, az a kis csaj még biztosan szűz. Az apja senkit sem engedne a közelébe, aki nem üti meg a mércét. Az ő partnere csakis egy másik intézet vezetője lehet - vezeti le gondolatmenetét logikusan, s közben fülemet megüti az utolsó mondata. Mi az, hogy másik intézet? Hát több ilyen hely is van?

- Na, de visszatérve a témánkhoz,a lényeget akartad hallani, ugye? - néz rám kíváncsian, mire zavartan bólintok és megpróbálok az imént hallottak helyett most őrá koncentrálni.

- Ö-ömm, igen - helyeselek, s az őr azonnal elmosolyodik.

- Nagyszerű. Röviden és tömören arról van szó, hogy az a kislány minden kísérleted előtt felkereste a műveletet végző orvost, majd felajánlotta neki a testét, a tiédért cserébe - magyarázza jókedvűen, mire a szemeim döbbenten kerekednek ki és azonnal a katona szavába vágok.

- Felajánlotta a testét? De hát éppen az imént mondtad, hogy még szűz - hüledezek döbbenten. Erre nem számítottam.

- Nyugi már, mágus barátom. Látom, nagyon rá vagy indulva a csajra - kacag fel újra kajánul, mire kissé elvörösödök és zavartan megrázom a fejemet. Mi van velem? Ez a viselkedés egyáltalán nem vall rám. Mégis hogy hozhat zavarba egy ilyen semmiség?

- Nem, én nem. Csak... - próbálom elmagyarázni valódi érzéseimet, ám hirtelen meggondolom magam. Mégis miért kéne beavatnom egy kígyót a gondolataimba? Nem ért ő semmit, így inkább csendben maradok.

- Mindegy, nem ez a lényeg - tereli el a témát szerencsére Vödrös, majd folytatja - Úgy értettem, hogy helyetted őt verhették agyba főbe a pszichopata, hatalommániás orvoskák, a kísérleteidet pedig cserébe eltussolták. Ilyen egyszerű - magyarázza el érthetően a történteket, mire hirtelen különös érzés kerít hatalmába. Mi ez? Miért érzek bűntudatot a fehér kígyó miatt? Hiszen én semmit sem tettem vele, sőt mi több, megmentettem az életét, miután mindenki megverte. De mégiscsak miattam volt. Lucy miattam került ilyen helyzetbe, ezért pedig kárpótolnom kell valahogyan. De hogyan? Az a másik őr azt mondta, Lucy soha többé nem látogathat meg engem és többé nem ő lesz az ápolóm. Akkor mégis hogyan kerüljek vele kapcsolatba, hogy megköszönhessem neki mindazt, amit értem tett? Ezen majd még gondolkodom.

- Nézd csak, végre eltűnt innét az a gyerek - szólal meg hirtelen a mögöttem lépkedő őr, mire Vödrös oldalra fordítja a fejét és benéz az egyik cella ajtaján lévő kis rácsos ablakon.

- Valóban nincs itt. Vajon hová vihették őt? - kérdezi elgondolkodva, majd kis idő múlva vállat rándít és megszólal - Bár tök mindegy - szívja meg a fogát nemtörődöm módon - Úgyis kirázott tőle a hideg minden alkalommal, amikor erre jártam. Az a gyerek nem normális. Ha akarna mindenkit megölhetne egyetlen pillantással - borzong meg látványosan, miközben szemeiben valódi aggodalom csillog. Milyen gyerekről beszélhetnek? Én is oldalra pillantok és belesek az apró ablakon. Mintha már láttam volna ezt a cellát. De vajon mikor?

- Remélem, hogy jó messze van az én őrútvonalamtól. Kiráz tőle a hideg - rémüldözik a másik katona is, míg én továbbra is a cellaablakon bámulok befelé és azon tűnődöm, vajon ki lehetett ide bezárva.

- Van ott valaki... - hökkenek meg hirtelen, miközben fejemmel az ajtó felé bökök. Az előbb, ugyan csak egy pillanatig, de mintha egy lány sziluettjét pillantottam volna meg a kis ablakon keresztül. 

- Miről beszélsz, 318-as? - bök oldalba Vödrös cimborám, miután ő is belesett az ablakon - Én senkit sem látok odabent. Biztosan hallucinálsz - neveti el magát jóízűen, majd finoman meglöki a vállamat és tovább indulunk a hosszú folyosón. Körülöttünk mindenütt cellák vannak és ahogyan a folyosó vége felé haladunk, egyre többen vélek felfedezni egy-egy rabot. Mindannyiuk tekintete üres és elfásult, mintha már egy fikarcnyi reményük sem lenne a szabadulásra. Néhányan közülük ismerősnek tűnnek, ám akadnak olyanok is, akiket még sosem láttam ezelőtt. Vajon a korábbi cellában lévő gyereket láttam már?

- Megjöttünk! - állunk meg hirtelen egy fehér ajtó előtt, melyet már jól ismerek. Ez vezet az A-szektor kísérleti osztályára, ahol csak úgy hemzsegnek a bolond orvosok. Kíváncsi vagyok, ezúttal mit kell majd túlélnem. Vödrös ekkor az ajtóhoz sétál és egy kis szkennelőre helyezi az ujját. A szkennelő néhány pillanat múlva zöldre vált és pittyen egyet, majd az ajtó kinyitódik.

- Na, innen a te dolgot - néz fáradtan társára Vödrös, mire az megszívja a fogát és kelletlenül bólint egyet.

- Menjünk! - lök meg hátulról olyan erősen, hogy majdnem orra esek, ám végül mégis sikerül visszanyernem az egyensúlyomat és villámokat szóró szemekkel nézek az őrre.

- Te kis... - szorítom össze fogaimat dühösen és éppen az őr felé lépnék, ám ekkor hirtelen egy mély hang szeli ketté a levegőt.

- Héj, héj, elég legyen! - lép közelebb hozzánk Vödrös cimborám, majd közénk sétál és kezeit vállunkra teszi - Viselkedj jól, 318-as, vagy könnyen annak a kék hajú fiúnak a sorsára juthatsz. Láthatod, őt is elvitték valahová - figyelmeztet előre mosolyogva, majd társához fordul - Te pedig ne hergeld őt, mert megjárhatod! - sziszegi fogai közt fenyegetően, mire a másik katona nyel egyet és azonnal bólint.

- Igenis! - dadogja félve, majd lesüti a fejét és lassan elindulunk a kivizsgálók felé. Kíváncsi vagyok, ma mi vár rám, ám lassú lépteink közben csakis egy valaki jár a fejemben. Nem tudok nem arra a kék hajú fiúra gondolni. Olyan érzésem van, mintha már én is láttam volna őt. Igen, biztos vagyok benne, hogy láttam már és már azt is tudom, hogy hol. Még a múltkori kísérlet előtt, amikor először keltem át azon a hosszú folyosón. Most már tisztán emlékszem rám

"- Na, indulj és ne fecsegj - figyelmeztetett lenézően az őr és nagyot taszított rajtam, mire én egyensúlyomat vesztve előre zuhantam. Mivel kezeim hátra voltam bilincselve, nem tudtam magam elé tenni őket, így tehetetlenül estem térdre, éppen egy vasajtó elé, mely egy az egyben ugyanolyan volt, mit az én cellám bejárata. Az ajtó tetején egy kis rácsos nyílás volt, mely leginkább egy aprócska ablakra hasonlított. Bosszankodva hátra néztem, s szememben gyűlölettel pillantottam az engem lökdöső két férfira, akik pökhendi testtartással magasodtak fölém. Mindkettőjük keze csípőre volt téve, s az alacsonyabb még dobolt is jobb lábával, ezzel türelmetlenségét kifejezve.

- Tápászkodj fel és indíts már - förmedt rám flegmán, miközben egyet felém lépett és mikor már csak centiméterekre állt tőlem, felemelte jobb lábát és egy erőteljes mozdulattal belém rúgott - Nem mondom még egyszer! Kelj fel és takarodj! - emelte meg a hangját türelmetlenül, mire morgolódva ugyan, de teljesítettem parancsát.

- Talán nem kellett volna ellökni - motyogtam orrom alatt elégedetlenül, de szavam azonnal elakadt, amikor felkelve a földről pillantásom a mellettem lévő ajtóra vetült, pontosabban a rajta helyet kapó rácsos nyílásra. Döbbenten kerekedtek ki szemeim, mikor megláttam az ajtóval szemben üldögélő kék hajú fiúcskát, aki tőlem fiatalabbnak tűnt. Haja világoskék volt, mely kócosan meredezett az ég felé. Szemeit bánatosan sütötte le és pislogás nélkül szuggerálta a talajt. Ruhái piszkosak és elhasználódottak voltak, az én vékonyka hálóingemnél mégis jobbak. Egy sötétbarna, zsákszerű hosszúnadrágot viselt, szintén sötét pólóval. A fiúnak látszólag fel sem tűnt az őrök kiabálása, vagy ha mégis, akkor sem törődött velük túlzottan. Egy helyben ült csupán és mereven bámult maga elé, miközben térdeit mellkasa elé felhúzva hintázott előre-hátra. "Vajon mióta lehet már itt, hogy ilyen érdektelenné vált?" - tettem fel a kérdést magamban, melyre választ nem kaptam"

Igen, biztos vagyok benne, hogy erről a gyerekről beszélt a két őr. De mégis miért vitték őt el és hová? Ki kell derítenem, mi lett vele. Szegényke még csak 9-10 éves lehet, mit keres egyáltalán az A-szektorban? Várjunk csak? Kék haj és mindenki fél tőle? Wendy nem egy ilyen fiúról mesélt nekünk? Állítólag egyik napról a másikra eltűnt és senki sem tudja, mi lett vele. Még a szobatársa is rettegett tőle. Ha valóban ő az a fiú, akiről Wendy aznap beszélt, az csak még egy okkal több, hogy megkeressem. Nekem is el kell vele beszélgetnem egy kicsit.

Sziasztok! Na, végre megírtam az új részt. Remélem, hogy tetszett nektek, mivel erre most egy kicsikét büszke vagyok. Szerintem elég érdekesre sikeredett, annak ellenére, hogy nincs benne túl sok cselekmény. Remélem, hogy nem lett túl hosszú. Igyekszem a folytatással is, addig legyetek nagyon jók, pápá!