Lucy szemszögéből:

A sötétség, mely eddig védőn ölelt magához, mostanra szinte teljesen kihűlt és egyre bizonytalanabbá vált. Már nem érzek benne semmi megnyugtatót, nem áraszt semmi szeretetet, csupán a magány hideg borzongása tölti ki. Hol vagy, Natsu és hol vagyok én? Mi lett a gondoskodó kézfogással és hová tűnt minden, mi kellemes volt itt? Többé már semmi nem köt ide, nem érzem itt jól magamat. Mennem kell, ki kell jutnom erről a helyről. Kezd félelmetes lenni az a sötétség, mely ezt a világot uralja. Jobb, ha mindent itt hagyok. 

Szemeim lassan nyílnak fel, majd szinte azonnal vissza is csukódnak, mikor a szoba fénye hirtelen beléjük árad. Túl sok időt töltöttem a sötétben ahhoz, hogy ilyen könnyen fogadjam el ezt a világosságot. Megpróbálom újra. Résnyire nyitom egyik szememet, majd következik a másik. Néhány pillanatig hunyorgok még, de aztán sikerül megszoknom a félhomályt. Nem értem, hogyan kerültem a szobámba, hiszen biztos vagyok benne, hogy az álom Natsu cellájában nyomott el.

"Natsu!" - jut hirtelen eszembe minden, majd kétségbeesetten ülök fel az ágyban. Vajon mi lehet vele? Meg kell keresnem, hogy köszönetet mondjak neki azért a rengeteg dologért, amit értem tett. Ha ő nem lett volna, akkor még most is szenvednék a fájdalomtól. Muszáj látnom, hogyan is nézek ki a mágikus gyógyítás után. Lassan a földre teszem lábaimat, majd óvatosan megpróbálok felállni. Nem is olyan egyszerű, mint hittem. Térdeim remegni kezdenek a gyengeségtől, ezért muszáj visszaülnöm egy kicsit. Sebaj, így is meg tudom nézni magamat. Lassan a pólóm aljához nyúlok, majd elkezdem levenni magamról. Miután ez sikerült, az ágy végére hajítom a ruhadarabot, majd végignézek felsőtestemen. Szemeim döbbenten kerekednek ki és még a szám is elnyílik, amikor meglátom színtiszta bőrömet, melyen egyetlen kék folt sincs, a véres sebekről nem is beszélve. 

"Natsu valóban remek mágus" - mosolyodok el halványan, majd a pólóm után nyúlok. Vajon ki öltöztethetett át? Biztosan az egyik ápolónő volt apám parancsára, de azt még mindig nem tudom, hogy hogyan kerültem haza. Van egy olyan érzésem, hogy ebben is az apám keze van. Őt kell kérdeznem. Éppen lábra állnék, hogy utamat apám irodája felé vegyem, amikor valaki kopogtat az ajtón. 

- Ki az? - kiáltok ki kíváncsian, mire egy halk hang szűrődik be a szobába.

- Én vagyok az, kisasszony, Izabell! - mutatkozik be a lány, mire arcomra széles mosoly ül ki és azonnal válaszolok kedvenc szobalányomnak.

- Gyere csak, Izabell! Mire vársz még? - hívom be a szobába, mire az ajtó lassan kinyílik és egy alacsony, tőlem néhány évvel idősebb lány dugja be rajta a fejét. Izabell vékony alkat, szürke haja pedig mindig kontyba van fogva. Nagyon szép lány, bár kissé túl szégyenlős. Mindig is jól bánt velem és tudom, nem csupán a pénzért segíti utamat. Talán ő az én egyetlen igaz barátnőm, aki sosem hagyna cserben engem. Éppen rá volt most szükségem, hiszen elég nehéz helyzetbe kevertem magamat. Jó lesz végre olyasvalakire bíznom ezeket a titkokat, aki biztosan hallgatni fog róluk egészen élete végéig.

- Jobban van már, kisasszony?  - kérdezi aggódva, miközben lassan beljebb sétál a szobába és becsukja maga mögött az ajtót.

- Ugyan, Izabell, hányszor kérjem még, hogy ne magázz engem? Hiszen te vagy az idősebb - szidom meg mosolyogva a lányt, mire ő zavartan süti le a fejét és éppen bocsánatot kérne, mikor lelkesen a szavába vágok - Mindegy, most nem ez a legfontosabb. Gyere, ülj mellém, rengeteg dolog történt velem mostanában - ütögetem meg mosolyogva magam mellett a takarót, mire Izabell is elmosolyodik és gyors léptekkel hozzám szalad.

- Akkor ne tarts semmit magadban, Lucy - mondja, miközben végre helyet foglal mellettem, én pedig lelkesen mesélni kezdek. Mindent elmondok neki Natsuról, a kapcsolatunkról és frissen felszínre tört érzéseimről is, melyek még nekem is zavarosak kissé. Persze a "Zeref-titokról" mélyen hallgatok, hiszen azt apámon és rajtam kívül senki más nem tudhatja. Izabell figyelmesen hallgat végig, miközben tekintete percről percre változik. Mondókám elején még kíváncsian hallgatott, majd a közepe felé szemei döbbenten kerekedtek ki, s végül, mikor arról beszéltem neki, lassan kezdek beleszeretni abba a makacs mágusba, elborzadva ráncolta össze homlokát. Úgy látszik, ő sem fog támogatni ebben a csatában.

- Nos, Izabell, mit gondolsz? - kérdezem kissé félve, mire a szobalány egy darabig elgondolkodva hallgat, majd megköszörüli a torkát és elkezdi keresgélni a megfelelő szavakat.

- Lucy kisasszony, ez...ez egészen...új? Igen, azt hiszem ez a legfinomabb kifejezésem erre a helyzetre - fejti ki véleményét tapintatosan, majd mielőtt beleszólhatnék, folytatja - Sok butaságot csinált...vagyis csináltál már az életben, na de ez. Azt kell mondjam, ez a mostani, messze túlmutat a butaságon. Gondolkodj már egy kicsit, Lucy! - válik kissé utasítóvá a hangja, ami Izabellnél olyannyira ritkaság, mint a nyári hóvihar. Hát valóban ekkora marhaság lenne, amit csinálok? De hiszen az érzéseimet nem irányíthatom. Mit kéne tennem?

- Te nem ismered őt, Izabell. Egyáltalán nem olyan, mint amilyennek a kígyók lefestik a mágusokat. Ő igenis megértő és odaadó. Bár néha egy kicsit forrófejű és makacs, na meg durva is tud lenni és gátlástalan, de mégis olyan nekem, mint a levegő. Már nem tudok nélküle létezni. - mentegetem még mindig magamat és persze Natsut is Iizabell előtt, őt azonban nem igen sikerül meggyőznöm.

- Miféle kígyók, Lucy? És mi az, hogy gátlástalan? Azok alapján, amit róla meséltél, ő egy démon, aki a bosszú megszállottja már hosszú hosszú ideje. Amint véghez viszi a tervét, téged eldob majd, mint egy használt papír zsebkendőt és többé a színét sem látod  - vázolja fel a sötét jövőt Izabell, ami meglepően logikusan hangzik, ám én még mindig hajthatatlan vagyok.

- Ó, igen. A mágusok hívnak így bennünket - kezdem az első kérdés megválaszolásával - Jó ideig engem is kígyónak nevezett. Fehér köpenybe rejtőzött kígyónak, vagyis fehér kígyónak. De kígyónak hívják az őröket, az orvosokat és mindenkit aki az intézetben dolgozik - magyarázom türelmesen, ám a barátnőm türelme lassan kezd elfogyni.

- Most nem ez a legfontosabb, te lány! - szól közbe aggódva, majd folytatja - Mi van a többi dologgal, amit mondtam? Egyikkel sem értesz egyet? - kérdezi kissé lenézően, ezzel is arra utalva, hatalmas butaságot készülök éppen csinálni.

- Dehogyis nem, sőt még azt is hozzátenném, hogy miután véghezvittük a tervét, megöl engem. Hiszen többé haszontalan leszek számára és a családja haláláért is engem hibáztat. Viszont arra is van esély, hogy velem marad és megengedi, hogy továbbra is segítsem őt - magyarázom teljes meggyőződéssel, mire Izabell nagyot sóhajt és megcsóválja a fejét-

- Lucy, Lucy, én kis naiv barátnőm. Ehhez az apádnak is lesz egy-két keresetlen szava, azt ugye tudod? - figyelmeztet előre, mire én csak némán bólintok, ő pedig folytatja - És ennek ellenére is segítesz neki megkeresni azt a Gildartsot? - kérdezget tovább, s az én válaszom egy újabb bólintás - Ne legyél már marha, hiszen majdnem megerőszakolt téged! - fogy el végül Izabell türelme és hangját kissé megemelve tör fel belőle minden elfojtott stressz. Nem értem, miről beszél, hiszen ilyesmi sohasem történt. Volt, hogy Nasu megütött, vagy a falhoz szorított, de így megalázni sosem akart. Erre nem lenne képes.

- Tessék? - kérdezem hüledezve - De hisz ilyet nem tett - mondom ki gondolataimat hangosan is, mire Izabell mérgesen csapja össze két tenyerét.

- Miért véded még mindig azt a szörnyeteget? Hát nem okozott már így is éppen elég fájdalmat neked, Lucy? - teremt le hangosan.

- De hiszen semmi ilyen nem... - próbálok barátnőm szavába vágva magyarázkodni, de ő mintha meg sem hallana, folytatja tovább.

- Az őrök félreérthetetlen helyzetben találtak rátok. Isten tudja, mi történik, hogyha néhány perccel később érkeznek - festi azonnal az ördögöt a falra Izabell, miközben hangja kissé megenyhül és aggódva nyúl kezem után - Féltettelek téged, Lucy - szorítja meg óvón a kezemet, s közben szemei könnyekkel telnek meg. Nem értem, miről beszél, hiszen én még aludtam, mikor az őrök ide hoztak. Jobb lesz, ha rákérdezek.

- Miféle félreérthetetlen helyzetben, Izabell? - teszem fel máris egyetlen kérdésemet, mire Izabell elengedi a kezemet és lassan megtöröli könnyben úszó szemeit.

- Igaz is, te eközben aludtál. Legyen, akkor hát elmondom, hátha megérted, hogy az a férfi egy vadállat - nyúl újra a kezem után Izabell, majd kisvártatva belekezd a magyarázatba - Én is csak annyit tudok, amennyit az őrök elmondtak, miután idehoztak.  Apád megtiltotta, hogy erről az incidensről bárki is tudomást szerezzen, így hát az őrök sem mondtak sokat. Annyit viszont elárultak, hogy amikor beléptek a mágus cellájába, az ágyon fekve találtak rád, a köpenyed pedig a köldöködig ki volt gombolva. Mi ez, ha nem erőszak? - kérdezi Izabell indulatosan, miközben erősen megszorítja a kezemet. Érzem, ahogyan minden Natsu iránt táplált dühe végigáramlik a testemen, s szinte eléget belülről. Mi ez a mérhetetlen mennyiségű harag, mely ebből a mindig csendes nőből árad? Félelmetes vagy, Izabell .

- Sőt, mi több, az őrök szerint az az átkozott mágus még viccelődött is a tetteivel és nem engedte, hogy elvigyenek tőle. Micsoda erőszakos egy férfi lehet - borzong meg látványosan a barátnőm, én pedig álmélkodva hallgatom végig a történetet. Tudom jól, hogy Natsu sosem lenne képes ilyen gonoszságra és ez az egész biztosan csak egy félreértés. De az, hogy harcolt értem, leírhatatlan melegséggel árasztja el a lelkemet. Biztosan jelentek neki valamit, ha nem akarta, hogy elvigyenek tőle. Muszáj újra találkoznom vele, látnom kell az arcát és beszélnem vele. Várj rám kérlek, Natsu, biztosan elmegyek hozzád!

- Azt mondod, harcolt értem? - kérdezek vissza ragyogó szemekkel, mire Izabell lassan elengedi a kezemet és lemondóan sóhajt egyet.

- Te valóban reménytelen vagy, Lucy... - üti meg homlokát csalódottan, majd kíváncsian néz rám - Tényleg csak ennyit szűrtél ki abból, amit mondtam neked? - kérdezi kissé szigorúan, mire ábrándozva emelem rá homályos tekintetemet.

- Tessék? - kérdezek vissza bambán, hiszen egyetlen szavát sem értettem. Teljesen elvakít a gondolat, miszerint Natsu valóban érezhet irántam valamit a gyűlöleten kívül - Úgy tűnik elkalandoztam egy kicsit - mosolyodok el feszengve, mire Izabell újra a homlokára csap és lehangoltan válaszol.

- Semmi, ne is törődj velem. Annyit azért még elmondanék, hogy ha továbbra is a tűzzel játszol, bizony előbb vagy utóbb, megégeted magadat. Biztos lehetsz benne, hogy az apád többé annak a folyosónak a közelébe sem enged majd, ahol az a mágus raboskodik - fejti ki véleményét még egyszer utoljára szigorúan, észre sem véve, hogy szavaival egy egész világot döntött romba bennem. A szívem hirtelen zakatolni kezd, a pulzusom pedig az egekbe szökik. Ha az apám valóban eltiltana engem Natsutól, akkor soha nem tudnám őt kijuttatni erről a helyről. Segítenem kell neki, hiszen megígértem, hogy megtalálom Gildartsot és kiviszem őket innen. Azonnal beszélnem kell apámmal.

- Bocsáss meg, Izabell, de most el kell intéznem valamit - köszönök el a szobalánytól sietve, majd gyenge lábaim remegésével mit sem törődve felpattanok és kirohanok a szobából, egyenesen a bejárati ajtó felé. Azonnal az intézetbe kell mennem, hogy beszélhessek az apámmal. Nem engedhetem meg neki, hogy szabotálja Natsu tervét és az utamba álljon. Ezt még ő sem teheti meg.

Az A-szektor egy cellájában:

Az elmém lassan teljesen kiürül, ahogyan naphosszat a sötétséget bámulom. Étel és ital nélkül, miközben még saját magamat sem láthatom. Már nem érdekelnek a hangok sem, melyek percről perce a fülembe suttognak.

"Törj ki! Törj ki! Törj ki!" - sziszegi egyfolytában a tömeg, de én elnyomom őket. Engem sohasem visznek ki innen. Még egyszer sem láttam a külvilágot, mióta elhurcoltak a C-szektorból. A többi rab néha üvölt és ordít, fájdalmat éreznek és félelmet, mikor elhurcolják őket. Engem senki nem visz sehová, nem hoznak ételt, sem italt. Senki még csak rám se néz.  Magány, keserűség és sötétség, mindössze ez jutott nekem. Nem is tudom már, mennyi ideje nem mozdultam. Talán egy hét, egy hónap, vagy egy év? Fogalmam sincs. Én nem érzek már semmit, ami ehhez a világhoz kötne. Vajon milyen érzés lehet meghalni? Biztosan csodálatos, igaz, Istenem? Mindenki féli a halált, mely számomra oly távoli és elérhetetlen. Sosem fogok meghalni, viszont élni sem éltem soha. De akkor hová tartozom? Nem érdekel már semmi. Csinálom azt, amit eddig is. Ülök a sarokban, miközben nem érzek sem éhséget, sem szomjúságot. Csak azon töprengek még, vajon ki birtokolja az én lelkemet? Az Isten vagy a Sátán teremtett engem, s ítélt örök szenvedésre? Kit kéne gyűlölnöm? Gyűlölet? Vajon mit jelenthet ez a szó? Na és a szeretet? Én egyiket sem érzem. Talán nekem nincs is lelkem, ami gyűlölhetne. És vajon testem van? Hiszen fájdalmat sem érzek soha. Egy test és lélek nélküli ember lennék, akit nem kötnek a földi szabályok? Mindegy, úgysem mozdulok sehová. Nincs értelme elfutni, kint se vár más, csak szenvedés. Itt legalább magam lehetek, senki sem zavar. Félnek tőlem.

Sziasztok! Na, meghoztam a 26. részt is végre. Remélem, hogy tetszett ez is. Sietni fogok a folytatással, ahogyan azt írtam is. Addig is legyetek jók, pápá!