Lucy szemszögéből:

Érzem, ahogyan a fájdalmam lassan enyhül, miközben alszom. Valami mintha elszívná minden gyengeségemet és helyette új erővel töltene fel. De vajon mi lehet az? Micsoda, vagy inkább kicsoda? Azt is érzem, ahogyan valaki lassan megfogja a kezemet. Natsu lenne az? Nem, az lehetetlen, hiszen ő mindig olyan durva velem. Ez az érzés valahogy más. Túl gyengéd és puha ahhoz, hogy tőle származzon. Akkor apám az? Nem, ő sem lehet. Tőle még sosem kaptam annyi szeretet és törődést, amennyi ebből az egyetlen kézfogásból árad. Csodálatos érzés lehet, ha valakit ennyire szeretnek. Fel kell ébrednem és megnéznem, kitől kapom ezt a gondoskodást. Muszáj látnom az illető arcát, hogy megköszönhessem neki. Meg kell köszönnöm, majd visszautasítanom. Bármennyire is szeretném átélni az igaz szeretetet és törődést, nekem nem ez a sors jutott. Nem fogadhatom el senki más gondoskodását, csakis Natsuét. Tőle viszont sosem fogok kapni ehhez hasonló érzéseket. Végül is mindegy, nekem akkor is csak ő kell, mert számomra ő az egyetlen. Megmentette az életemet annak ellenére is, hogy én elárultam őt. Az én szüleim lelkén szárad az egész családja vére és én vagyok az is, aki képtelen elárulni neki élete legnagyobb rejtélyét. Sem most, sem máskor nem tudhatja meg, hol van az öccse. És mindebben az a legborzasztóbb, hogy ez még csak nem is az ő érdekét szolgálja, hanem egyedül az enyémet. Az enyémet és apámét. Natsu talán sose bocsájtana meg nekem, ha tudná az igazat. Ezért tartozom hát neki annyival és ezért nem hagyhatom, hogy más valaki fogja a kezemet. Fel kell ébrednem, hogy megkeressem Natsut és, hogy elküldjem ezt az idegent. Hiába próbálom azonban kinyitni a szememet, az engem körülvevő sötétség csak nem akar megszűnni. Ragaszkodik hozzám, ahogyan én is ragaszkodom Natsuhoz. S bár sötétség nem enged, valami mégis megváltozik. Szívemet többé nem járja át melegség és a korábbi megnyugtató érzés is eltűnt. Már senki sem fogja a kezemet, senki sem törődik velem. Újra egyedül vagyok.

Natsu szemszögéből:

Sosem hittem volna, hogy egy lány, főleg, hogy egy kígyó ilyen hatással lesz majd rám. Hevesen dobogó szív, szaggatott lélegzetvételek és izzadó tenyér, így reagál a testem Lucy közelségére. Tekintetem lassan a lány testére vetül, melyet még mindig csupán fehérnemű takar. Nagyot nyelek, majd óvatosan elengedem Lucy kezét. Muszáj elrejtenem ezt a testet, mielőtt még bűnös gondolataim támadnának. Nem eshetek szerelembe egy ilyen nyomorúságos helyen és főleg egy ilyen aljas nővel. Lassan Lucy fehér köpenye felé nyúlok, majd egyesével kezdem begombolni azt. Óvatosan csúsztatok minden egyes gombot a hozzá tartozó gomblyukba, miközben mind a tíz ujjam remeg. A műveletet alulról felfelé kezdem és már majdnem a felénél járok, amikor az ajtó felől hirtelen emberi hangokat hallok.

- Lucy kisasszony, jól van? - kiált be az egyik őr, aki korábban beengedte hozzám az ápolót - Lucy kisasszony! - ismétli el újra a nevet, míg én riadtan nézek le az előttem mozdulatlanul fekvő lányra. Mi lesz, ha így találnak ránk? Ez a helyzet túl félreérthető ahhoz, hogy elhiggyék nekem az igazat. Mit kéne most tennem?

- Lucy kisasszony, már túl régtől van ott. Bemegyünk! - hallom meg újra az őr kiáltását, majd az ajtó hirtelen nyikorogni kezd és két állig felfegyverzett férfi lép be rajta. A kígyókon szokás szerint széles maszk és sapka van, így a fejükből mindössze két szemet láthatok. Ám ez éppen elég ahhoz, hogy tudjam, mit gondolnak a helyzetről. A férfiak tekintete először végigszalad a helységen, majd az ágyon fekvő Lucyre vetül, kinek hófehér köpenye köldökéig szét van tárva, ő maga pedig meg sem mozdul. Mély lélegzetet veszek, majd nyelek egy hatalmasat és mindkét kezemet az ég felé emelem. Ideje magyarázkodni.

- H-héj, srácok! Ez nem az ám, aminek látszik - eresztek el egy félmosolyt, mire a két férfi lassan egymásra néz, majd mindketten bólintanak egyet.

- Mit tettél a kisasszonnyal, te féreg? - fordul hirtelen felém az egyik, aki mindeddig csupán némán követte társát, mire a másik előre szegezi fegyverét és egy fenyegető lépést tesz felém.

- Mégis minek látszik, te féleszű? - szól társához mogorván, miközben le sem veszi rólam a szemét - Meg akarta rontani a kisasszonyt - jelenti ki keményen, mire a másik is felemeli a fegyverét és egyenesen rám céloz vele.

- Mit tegyünk vele? - kérdezi társától, mire az megszívja a fogát és hangjában undorral válaszol. Nyilvánvaló, hogy kettőjük közül ő az okosabb és a ranglétrán is feljebb állhat társánál, így minden kérdésben ő hozhat döntést.

- Menj a kisasszonyért, ezt meg majd az igazgatóra bízzuk! - utasítja a "féleszűt" szigorúan, mire az bólint és azonnal Lucy felé indul. Egy darabig tétlenül nézem, ahogyan gyengéden a lány derek alá nyúl, majd megemeli törékeny a testet, de aztán az agyam hirtelen elborul és a szívem összefacsarodik. Nem engedhetem, hogy elvigyék tőlem őt, hiszen ő az enyém. Én mentettem meg, én adtam neki parancsokat és én fogtam a kezét. 

- Hozzá ne merj érni! - kiáltok rá a férfira, mire az meglepetten fordul felém, majd néhány pillanatnyi hallgatás után megszólal.

- Miért, azt csak neked szabad? - kérdi gúnyosan, miközben ujjai lassan lejjebb csúsznak Lucy derekáról és már egészen máshol kalandoznak.

- Igen! Most és mindig! Ő az enyém! - ordítok tovább dühtől szikrázó tekintettel, mire mindkét férfi megrezzen egy kicsit és döbbenten néznek rám. Ijedelmük azonban nem tart sokáig, a fölérendelt ugyanis hamar észbe kap és ujját a ravaszra helyezi.

- Még egy ilyen és szitává lőlek! - figyelmeztet eltökélten, majd még egy lépést tesz felém, ezzel is azt bizonygatva, kicsit sem riadt meg tőlem - Te pedig ne játszadozz már! Ha ezt az igazgató látta volna, te már nem élnél. Vidd a ringyót, aztán értesítsük a főnököt! - ad ki még egy parancsot szigorúan, amit társa azonnal követ és kiviszi Lucyt a szobából.

- Kérem, ne! - kiáltok az őr után aggódva, de az rám se hederít és néhány pillanat múlva már végképp nem látom az én ápolómat. Mérgesen fordulok a másik férfi felé, aki még mindig mereven áll előttem és fegyverét egyenesen rám szegezi.

- Sosem értettem meg a fajtátokat - szólal meg undorodva, majd még mielőtt bármit is reagálhatnék rá, folytatja - Mindannyian mocskos kis patkányok vagytok, mégis ácsingóztok egy kis mézédes élvezetért. Na de miért pont ő kellett neked? Azért mert éppen ő volt kéznél? - kérdezősködik gúnyosan, miközben egyetlen lépést sem hátrál az ajtó felé. Úgy látszik, nem igazán szeretne kimenni a szobából.

- Nem akartam őt bántani, sőt. Én mentettem meg az életét - próbálom beleverni az igazságot ennek a beképzelt ficsúrnak a fejébe, ő azonban rám se bagózik.

- Ti mind barbárok vagytok. Mindegy ki az, csak nő legyen, igaz? - tesz fel újabb egy kérdést, ezúttal egy fokkal hangosabban, mire értetlenül pislogok rá.

- Hát nem érted, amit magyarázok? Eszem ágában sem volt bántani őt! - próbálom újra elmondani az igazat, de ez az őr bolondabb, mint hittem.

- Tudod, nem bánnám, ha szenvedni látnám a cafkát, sőt belátom, elég csinos teremtés. De nekünk ő tiltott gyümölcs sajnos. Ha nem így lenne, már rég nagylány lenne a kicsike - neveti el magát gusztustalanul, mire összeszorítom a fogaimat és fenyegetően megszólalok.

- Te vagy a barbár, nem én. Ha pedig akár egyetlen ujjal is hozzá mersz érni Lucyhez, akkor azt nagyon megemlegeted - szűröm fogaim közt idegesen, mire a férfi hirtelen abbahagyja a nevetést és meglepetten néz rám.

- Nahát, tudod a nevét? - kérdezi kíváncsian, ám még a válaszom előtt vállat rándít és lassan hátra lép - Végül is nem számít, úgysem látod őt többé. Mától ugyanis nem a te ápolód - jelenti ki teljes nyugalomban, majd megszívja a fogát és lassan az ajtó felé indul. Nem hagyhatom elmenni, most még nem. Tudnom kell, mi lesz ezután Lucyvel és, hogy kihez kerül.

- Állj, kérlek! - szólok az őr után, aki ekkor hirtelen megtorpan, majd érdeklődve hátra néz jobb válla fölött.

- Mit akarsz még? - kérdezi flegmán, mire halkan megköszörülöm a torkomat és reménykedem abban, választ kapok majd a kérdésemre.

- Hová fogják most őt vinni? - kérdezem kis aggodalommal a hangomban, mire az őr vállat rándít és unottan felel.

- Mit tom' én azt... Nem én vagyok az apja. Annyi biztos, hogy egy női mágushoz fog kerülni, ha dolgozhat még egyáltalán - válaszol készségesen, majd anélkül, hogy bármit is felelhetnék neki, folytatja - De többet én sem tudok, hiszen ezt csakis az apja dönthet majd el. Elvégre ő itt az igazgató - ejti ki száján a szavakat egymás után, s én amint felfogom azok jelentését, döbbenten nyelek egy nagyot. Még hogy az igazgató? Lucy apja? Akkor hát ezért beszélnek olyan tisztelettel vele. Na de a háta mögött... Talán az is lehet, hogy megérdemli. Ha ő is olyan, mint az anyja, akkor nem csoda, hogy mindenki gyűlöli őt. De vajon az apja milyen lehet? Sosem gondoltam volna, hogy Lucy apja felelős mindazért a borzalomért, ami itt folyik. De ha ez tényleg így van, miért nem tesz ellene semmit? Vagy talán ő maga is közrejátszik a kutatásokban? Na de mit kutatnak egyáltalán? Minek kellünk mi nekik? Azt hiszem, ezentúl Lucyben sem bízhatok már meg, elvégre ő az igazgató kislánya. Ki tudja, mi mindenben hazudott még nekem. Mérgesen ütöm öklömet a falba és szorítom össze fogaimat. Az az átkozott cafka jól átvert.

- Mi a gond, öcsi, talán nem tudtad, ki a te ápolód? - hallom meg ekkor a fegyveres őr hangját, mire szikrázó tekintettel fordulok felé.

- Te még mindig itt vagy, "öcsi" - ejtem ki gúnyosan, mire az őr elkacagja magát, majd lassan az ajtó felé indul.

- A világért sem zavarnék - szól még vissza menet közben, majd behúzza maga után az ajtót és én végre egyedül maradok sötét gondolataimmal. Újra egyedül. Már szinte el is felejtettem, milyen az, ha az embernek nincs senkije. Csak sodródik egyedül az életben és azt sem tudja, merre tart. Senki nem fogja a kezét és senki nem mutat neki utat. Lassan kezdtem elhinni, hogy végre valaki meglátta bennem azt az embert, aki valójában vagyok. Hiszen nem egy szörnyeteg lakozik a testemben, hanem egy ártatlan emberi lény, aki csak egy kis megértést szeretne. Nem vagyok én állat, akit bezárva kell tartani. Ember vagyok! Ember, aki érez hideget és meleget, éhséget és szomjúságot, bánatot és örömöt, szeretetet és gyűlöletet. Nekem is van szívem, s bár az idő nem volt kegyes hozzá, meg mindig lüktet és dobog a mellkasomban. Még mindig érez és még mindig meg tud szakadni. Ugyanúgy viszont, ahogyan darabjaira hullott, meg is lehet javítani. Legalábbis ezt hitten réges-régen. De már nem. Most már tudom, hogy az én szívem elromlott, s benne csupán egyetlen embernek maradt csupán hely, az pedig az öcsém. Se anyám, se apám, se barátaim és most még őt is elveszítettem. Bár az is lehet, hogy sose volt igazán az enyém. Éppen, mikor már kezdtem megnyílni neki, mikor már azt éreztem, új barátra leltem, kellett rájönnöm, ez sem volt több puszta árulásnál. Lassan az ágyhoz sétálok és hosszan végignézek rajta. Ez volt az a hely, ahol Lucy feküdt. Akkor ez az ágy a miénk volt, most viszont már csakis az enyém. Az enyém és már soha többé nem lesz másé. Hiszen nincs kivel megosztanom. Nincs senkim. Mélyet sóhajtok és hátat fordítok az ágynak. Nem tudok többé ráfeküdni. Lassan az egyik sarok felé indulok, majd nekidőlök a falnak és lecsúszok a földre. Térdeimet mellkason elé húzom, aztán átfogom őket karjaimmal és rájuk hajtom a fejemet. Egyedül vagyok. Újra egyedül. Mindig csak egyedül. Anya, apa, Zeref, Erza, barátaim, hol lehettek most? Mit csinálhattok? Gondoltok néha rám? Na és te, Lucy? Gondolsz majd rám, mikor már nem leszek többé? Miért árultál el, miért vertél át? Az én érzéseim irántad  tiszták voltak. Színtiszta gyűlölet és harag, mely tiszta szeretettel párosult. Szerettelek és gyűlöltelek egyszerre, s mindezt olyan tiszta összhangban, melynél talán nincs is gyönyörűbb dolog a világon. És te vajon mit éreztél irántam? Hálát azt biztosan nem. Akkor talán félelmet, vagy utálatot? Esetleg undorodtál is tőlem? Az biztos, hogy te sosem szerettél engem. Azt sajnálom csak igazán, hogy nem tudtam megfejteni a szemeidben csillogó bűntudat eredetét. Mert, hogy az ennél sokkal régebbről ered, az teljesen biztos. Nem tudtam enyhíteni a fájdalmadon, de már nem is akarok, hiszen talán az egészet csak színlelted. Színlelted a törődést és az aggodalmat, ahogyan a bizalmadat is csak megjátszottad. De tudod, egy valamit biztosan nem színleltél. A szemeidben csillogó magányt nem lehetett megjátszani. Tudom, hiszen én is ezt érzem minden egyes nap. Érzem reggel, érzem este, érzem, mikor napközben unottan bámulom a plafont és érzem, mikor valaki betér hozzám. Tudod, mikor nem éreztem csupán? Mindössze akkor, amikor velem voltál. Te elűzted minden magányomat, s talán én is a tiédet. Mi ketten voltunk a tökéletes báb és bábmester, de te mindezt eldobtad magadtól. Eldobtál engem is és most újra egyedül maradtam. Egyedül, mint mindig. Egyedül a világban. Egyedül a Földön. Egyedül a cellámban. Nincs már körülöttem senki. Elvesztem...

Sziasztok! Ezúttal hamarabb lettem meg az új résszel, mivel már tegnap elkezdtem írni. Remélem, hogy tetszett nektek. Találkozunk legközelebb, addig is legyetek nagyon nagyon jók, pápá!