Nem bírom tovább elviselni Lucy fájdalmas arckifejezését és rettegő tekintetét. Idegesít a tudat, hogy valaki más is hozzáért, sőt ennek még nyoma is maradt. Mégis ki vette a bátorságot ahhoz, hogy ilyet tegyen vele? Egy biztos, ezért még drágán megfizet mindenki, aki akár csak egyszer is kezet mert emelni az én kis bábomra. Rajtam kívül senki sem ütheti meg őt. Senki!

- Na-Natsu, kérlek...fejezd ezt...be... - hallom meg hirtelen Lucy halk nyögését, mire azonnal felé fordítom a fejemet és mélyen a szemébe nézek. Nem értem, hogyan csilloghat ez a csodálatos szempár ilyen rettegve, mégis aggódva. Vajon miért aggódik olyasvalakiért, akitől ennyire retteg? De ez még nem minden. Lucy szemében még most is ott csillog ugyanaz az bűntudat, melyet minden egyes percben ki lehet olvasni bánatos tekintetéből. Azt viszont még mindig nem tudom, hogy mit bánhat ennyire. Valami biztosan történt a múltjában, amit legszívesebben elfelejtene, a sötét emlékek viszont folyamatosan üldözik őt. Bármit megtennék, hogy kiűzzem belőle ezt az érzést, elvégre pontosan tudom, milyen nyomorúságos az az élet, melyben örökké a múlt árnyai kísértenek.

- Kérlek, nyugodj meg, mert...mert el fognak vinni... - dadog tovább Lucy gyengén, miközben aggodalmasan néz végig lángoló testemen. Tudom, hogy igaza van és érzem, hogy segíteni akar, de én mégsem tudok megnyugodni. Testemet már rég elöntötte a forróság és a düh, amiért valaki így megalázta azt a lányt, akit ennyire...

"Ennyire mi, Natsu?" - kérdezem magamtól tanácstalanul, miközben tekintetemmel folyamatosan Lucy bánatosan csillogó szemeit kutatom. "Ennyire szereted, vagy ennyire gyűlölöd? Vajon mit érzel iránta valójában?" - keresem a választ gondolataimban, mégsem tudok eligazodni saját érzéseimen. Hát ennyire hasonló lenne a szeretet és a gyűlölet? Vagy mégis szerethetünk gyűlölve és gyűlölhetünk szeretve? 

- Ha most meglátnak, akkor én...akkor hiába hoztam ennyi áldozatot. Hiába kínáltam fel magam mindenkinek és...és felesleges volt az a rengeteg szenvedés is. Fájdalom fájdalom hátán...szemernyi megbánás nélkül és mindez csakis... - akad el hirtelen Lucy szava, majd gyenge teste rándul egyet és erőteljesen köhögni kezd. Nem néz ki túl jól, biztosan óriási fájdalmai vannak. De mit tehetnék én ez ellen? Főleg most, hogy a forróságtól nem tudok hideg fejjel gondolkodni. Le kell nyugodnom és józanon át kell gondolnom a dolgokat. Ha Lucy most meghal, akkor oda az egész tervem. Most, hogy végre szereztem magamnak egy bábot, nem engedhetem, hogy kicsússzon a kezeim közül. Viszont hiába próbálkozom, testem továbbra is lángol és szívem vadul dobog. Vajon mit kéne tennem? Várjunk csak. Lángok és forróság... Égető tűz, mely mindent felemészt és elpusztít. Biztosan ezt jelenti a tűz? Csupán halált és kínt adna? Nem, hiszen ez a forróság már nem egyszer mentette meg az életemet. Vajon most Lucyn is segíthet? Mindenesetre jelenleg nincsen jobb ötletem, meg kell próbálnom.

- Lucy, ne félj, nem hagylak tovább szenvedni - hajolok egészen közel a lány arcához és szinte a szájába suttogom a szavakat - Csak tedd, amit mondok! - utasítom halkan, mégis parancsolón, mire az ápolónő bólint és fájdalmasan nyel egyet - Csak feküdj nyugodtan és akármennyire fáj is, ne ellenkezz. Meglátod, hogy hamarosan jobb lesz.

- Jó... - sóhajtja Lucy gyengén, majd szorosan behunyja a szemét és mozdulatlanul várja következő lépésemet. Látszik rajta, fogalma sincs mire készülök, mégis vakon megbízik bennem és engedelmeskedik minden utasításomnak. De vajon honnan ez a bizalom? Miért hallgat olyasvalakire, aki ennyi fájdalmat okozott már neki? Na és ha ő ennyire bízik bennem, akkor én miért nem vagyok képes viszonozni ezt az érzést? Hiszen már annyiszor bebizonyította nekem, hogy nyugodtan rábízhatom a gondolataimat és érzéseimet, én mégsem tudom ezt megtenni. A szívem mostanra annyi sérülést szenvedett már el, hogy akár egy icike picike törés is végleg tönkreteheti. Már így is darabokban van, azt viszont nem akarom, hogy porrá váljon. Maradnia kell bennem annyi szeretetnek, hogy igaz boldogsággal ölelhessem majd magamhoz rég nem látott kisöcsémet. De most nem szabad erre gondolnom, csakis az előttem fekvő törékeny Lucyre, aki most az én kezemben van. Önként, minden kétség nélkül adta át magát nekem, ezt pedig meg kell neki hálálnom. Véget vetek a fájdalmának, azután pedig bosszút állok a tetteseken. Egyenként fojtom meg őket, miközben még a nevemet sem fogják megtudni. Bután halnak majd meg, elveszve a sötétben épp úgy, ahogyan nekem is élnem kellett. Őrületbe taszítom őket és a végén könyörögni fognak a megváltó halálért. Mert nekik csak ez jár.

Lucy szemszögéből:

Szorosan behunyom a szememet és próbálok mozdulatlanul feküdni, ahogyan azt Natsu parancsolta, miközben szívem őrült tempóbán dobog, légzésem pedig egyre szaporábbá válik. A fájdalom, mely egész testemet kínozza, sokkal rosszabb annál, mint amire számítottam. Lehetséges, hogy túl sokat tűrtem? Talán nem kellett volna ennyi áldozatot hoznom egyetlen mágusért, akinek minden bizonnyal csupán egy eldobható játékfigura vagyok az életében? Ő sosem fog úgy tekinteni rám, mint ahogyan én őrá. Mindig is a családja gyilkosát fogja majd látni, akárhányszor csak rám néz és nem a nőt, akiért élnie kell. Na és én vajon tényleg a férfit látom benne? Nem csak a bűntudat hajt és a vágy, hogy bocsánatot nyerjek szüleim bűneiért? Nem, ez valami több. Nem lehet, hogy mindaz a melegség és nyugalom, mely minden egyes alkalommal elárasztja a lelkemet, amikor csak meglátom őt, csupán a bűntudatból származna. És az ütéseket, melyeket tőle kapok, sem puszta sajnálatból viselem el. Boldoggá tesz a tudat, hogy elnyelhetem Natsu bánatát és félelmeit. Mert, hogy fél, az egészen biztos. Mégis ki ne félne az ő helyzetében, ahol hiába nyitod ki a szemedet, nem vár más csak sötétség. Hiába is keresnéd a fényt, vagy csupán egy aprócska gyertyalángot, nem találnál mást, mint végtelen feketeséget és bánatot. Az élet itt egy olyan hosszú folyosó, melynek sosincs vége és az elkanyarodásra sincs esély. Innen mindössze akkor juthatsz ki, ha a szíved megáll dobogni és nem veszel már többé levegőt. Ez a hely maga a földi Pokol, ahol fehér köpenybe bújt kígyók az ördögök, a tüzes Sátán pedig nem más, mint az én tulajdon édesapám. Ő felelős mindazért a borzalomért, amely itt elterjedt. Egyben vagyok csupán teljesen biztos. Ha ezt túlélem, mindent elmondok Natsunak az intézetről. Mindent, kivéve Zeref titkát. Azt az egyet sosem tudhatja meg. Bűnös gondolataim folyamát hirtelen egy elviselhetetlenül égető érzés zavarja meg, melyet előbb csak mellkasomban érzek, majd fokozatosan szétterjed egész testemben. Szemeim ebben a pillanatban riadtan pattannak ki és remegő testtel nézek fel Natsura, aki saját lángjait felhasználva borítja fájdalomba egész testemet. 

"Miért, Natsu? Miért kínzol tovább?" - teszem fel magamban a kérdést, de hangosan nem mondom ki. A mágus láthatóan minden erejével a feladatra összpontosít és szépen lassan minden lángját belém vezeti. De vajon miért csinálhatja ezt?

"Csak feküdj nyugodtan és akármennyire fáj is, ne ellenkezz. Meglátod, hogy hamarosan jobb lesz." - jutnak hirtelen eszembe Natsu korábbi szavai. Előre figyelmeztetett, hogy talán fájni fog a terve, de afelől is biztosított, hogy nem hagy meghalni. Muszáj csendben tűrnöm a fájdalmat, hiszen Natsu most is értem küzd. Segítenem kell neki azzal, hogy mozdulatlan maradok és minden tettét elviselem, így hát fogaimat összeszorítva hunyom be újra a szememet és engedelmeskedem Natsu parancsának. Nem szabad kételkednem benne. Hiszen ő Natsu Dragneel, kinek én magam adtam vissza a nevét és, aki oly sok szenvedés után végre alárendeltre lelt bennem, mellyel egy új reménysugarat is kapott. Nem vehetem ezt el tőle, nem halhatok meg. Most még nem.

Natsu szemszögéből:

Lucy sebei lassan összehúzódnak és a testén lévő zúzódások is kezdenek begyógyulni. Nem látom ugyan, de biztos vagyok benne, hogy belül is rengeteg sérülést szenvedett, ám azok meggyógyítására több idő kell. Látom, hogy Lucy szenved, ezért igyekeznem kell. Azt gondoltam, hogy nem fog olyan simán menni, de nem tudtam, hogy ekkora fájdalommal jár majd a gyógyítás. Amikor még béna voltam és magamon alkalmaztam ezt a mágiát, nekem egyáltalán nem okozott fájdalmat, bár én tűzmágus vagyok. Nem tudom gyengédebben Lucy testébe vezetni a mágiámat. Ki kell bírnia még egy kicsit.

10 perccel később: 

Verejtékező homlokkal dőlök el a földön és ülök végre le egy kicsit. Azt hittem, hogy már sokkal jobban fog menni a mágiám irányítása, de meg így is túl sokáig tartott. Lucy egész teste felforrósodott és még mindig remeg a fájdalomtól. Akármennyire is sajnálom őt, mégsem érzek szemernyi kétséget sem afelől, hogy ez volt a helyes döntés. Akkor, abban a pillanatban Lucy életét kellett az első helyre állítanom és nem a fájdalom megszüntetését. Ha ő él, akkor én is élek. Ha ő lélegzik, akkor én is lélegzem. Ha ő fel bír állni, akkor én is bírok mozogni. Ez az összhang az alapja mindennek, ami kijuttathat engem innen. Mi ketten válunk majd a tökéletes bábbá és babmesterré, majd a játszma végeztével saját kezemmel szakítom el a zsineget, amelyen addig rángattam az én kis játékomat. De most még élnie kell, hogy engem szolgálhasson.

- Jól érzed magad, Lucy? - fordulok az ágyon fekvő lány felé és teszek fel neki egy kérdést, mire ő lassan rám pillant és halványan elmosolyodik.

- Neked hála, igen... - feleli zihálva, majd lehunyja a szemét és aprót sóhajt - Köszönöm... - suttogja hálásan, s nem szól többé.

- Megérte - válaszolok a lánynak lehunyt szemmel, miközben elégedetten fújom ki tüdőmből a levegőt. Most már pihenhetünk. Ez a művelet mindkettőnknek megterhelő volt, bár csupán 10 röpke percig tartott. Igen, mindössze 10 perc. 10 perc az idő hatalmas óráján és 10 darab cseppecske az élet végtelen tengeréből. 10 jelentéktelen fűszál egy végeláthatatlan mezőn és 10 aprócska levél a szent fáról, melynek gyökerei mindent behálóznak ezen a világon. Ezek a dolgok mind jelentéktelennek és elhanyagolhatónak tűnnek az idő és az élet végtelen folyamán, nekünk, egyszerű halandóknak, viszont néha a világot jelenthetik. Lucy számára ez a 10 perc maga volt a kín, mely tüzes vassal égette, mégis új esélyt adott neki. Számomra pedig végtelen talányt jelentett élet és halál közt. Lucy nyilván nem érezte, hogyan is érezhette volna, de ha a gyógyítás csupán egyetlen perccel is tovább tart, én már nem szívhatnám azt a levegőt, amelyet ő. A mágikus erőm már így is jócskán megcsappant, s ha ez a művelet tovább folytatódik, Lucy bizony minden csepp erőmet elnyelte volna. Akkor pedig én már halott lennék. Mélyet sóhajtok és lassan kinyitom a szememet. Tán sosem fogom megérteni magamat, ha ennek a lánynak a közelében vagyok. Minden erőmet összeszedve remegő karjaimra támaszkodok és óvatosan felnyomom magamat a földről. Térdeim a gyengeségtől alig tartják meg kimerült testemet, mégis elindulok előre. Közelebb kell mennem Lucyhez, meg kell őt érintenem. Már csak egy kicsi kell, nincs már olyan messze. 

"Gyerünk, testem, bírd ki még egy kicsit" - biztatom magamat eltökélten mindaddig, amíg oda nem érek végre Lucy ágyához. Az övéhez? De hiszen ez az enyém. Nem, neki nagyobb szüksége van rá. Ez az ágy mostantól a miénk. Szemeimet kíváncsian futtatom végig Lucy vékony testén, mely végre sebhelyektől mentes. Legalábbis fizikailag. Ki tudja, mennyi olyan sebet szerzett a lelke, melyeket már én sem vagyok képes begyógyítani. Szegény lány. 

- Itt vagyok veled, ne félj. Én majd megvédelek - suttogom halkan az alvó ápolónak, miközben tekintetem  lassan puha kezeire vándorol, melyek mozdulatlanul fekszenek teste mellett. Nem bírom ki, muszáj megérintenem. Éreznem kell a bőrét, ereinek lüktetését ujjaim alatt és teste melegét. Megteszem. Most vagy soha. Nagyot nyelek és lassan felemelem a kezemet. Érzem, ahogyan a szívem egyre hevesebben dobog, légzésem pedig szaggatottá válik. Nem értem, miért reagál így a testem arra a gondolatra, hogy megfoghatom Lucy kezét. Hiszen már korábban is hozzáértem a lányhoz, akkor mégsem éreztem még csak ehhez hasonlót sem. A szívem hirtelen nagyot dobban, majd kihagy egy ütemet. Megtettem. Lucy keze a tenyeremben pihen. Olyan puha és selymes, annyira meleg és...és olyan kicsi. Törékeny, akárcsak a gazdája. Egy pillanatra elmosolyodom. Már tudom, miért más ez a pillanat, mint a többi. Ezúttal Lucy nem retteg. Nyugodt és békés, hiszen nem fél tőlem. Ezúttal nem méregből, vagy bosszúból értem hozzá, hanem...hanem szeretettel? Gyengédséggel? Ilyen lenne, ha védelmezünk valakit? Olyan jó érzés. Jó, mégis ismeretlen. Ez nem csupán védelmezés, hiszen Erzát is védelmeztem mióta csak az eszemet tudom. Ez valami más, valami...különleges. Úgy érzem, ez a pillanat túl törékeny és illékony ahhoz, hogy bármit is kezdjek vele, ezért hát nem mozdulok, csupán rezzenéstelenül élvezem a percet, mikor végre megismertem ezt az érzést. A szemem hirtelen könnybe lábad és arcomon vékony patak folyik végig. 

- Ezek minek a könnyei? A gyűlöleté vagy a szereteté? Mondd meg, anyám... - emelem az ég felé fejemet, miközben halkan suttogok, s bár a végtelen kékség helyett csupán a sötét plafon bámul vissza rám, mégis érzem anyám gyengéden ölelő karjait a szívemben. Most talán ő is büszke lenne rám. Igaz, anya?

Sziasztoook! Tudom, tudom, megint nagy volt a kihagyás. Suli mellett rengeteget dolgoztam, hiszen itt a nyár, ami nekem a munkát jelenti. De most, hogy megkaptam a bizonyítványomat és már csak dolgozom, talán több időm lesz az írásra. Eddig, ha hiszitek, ha nem, egyetlen szabad percem sem volt. Reggel suli, suli után munka, munka után alvás. Ennyiből álltak a napjaim. De hát valamit valamiért, nem igaz? A pénz az mindig kell. Na, de nem is papolok itt tovább. Remélem, hogy tetszett ez a rész is. Találkozunk legközelebb, addig is legyetek jók, pápá!