Fogalmam sincs, mennyi idő telt el Lucy legutolsó látogatása óta, abban viszont biztos vagyok, hogy már jócskán este lehet. Mióta az ápolónő magamra hagyott bús gondolataimmal, semmi hírt sem hallottam róla. Sem róla, sem pedig Gildartsról. De ami még ennél is furcsább, hogy már napok óta nem láttam egyetlen másik ápolót sem. Nem jött senki, nem vittek orvosokhoz és nem végeztek rajtam egyetlen egy fájdalmas kísérletet sem. Sőt, még csak vért sem vettek tőlem. Vajon miért hagytak békén? Hogy lehet, hogy többé már nem érdeklem őket? Vagy már le is mondtak a mágiámról? Na de mindegy is. Addig örülök, amíg ez így is marad. Semmi szükségem sincs azokra a kellemetlen kísérletekre, melyek mindig csak fájdalmat okoznak nekem. Megsebzik a testemet, de ami még ennél is rosszabb, hogy gyógyíthatatlan sebeket ejtenek a szívemben. Olyanokat, melyek után csupán fájdalmas emlékek és csúf hegek maradnak. Sosem tűnnek el onnét, bárhogy is igyekszem túllépni a múlton. Hiába minden igyekezet, azok a kegyetlen kísérletek már örökké az emlékezetembe vésődtek. El kell fogadnom, hogy a szívem szilánkosra törött és már úgy is marad. Örökké.

Néhány órával korábban:

Lucy szemszögéből:

Hangosan nyögök fel, mikor gyomromba hirtelen erős fájdalom nyilall. A kemény, izmos térd kegyetlenül fúródik bordáim alá, majd a levegőt egy gúnyos kacaj hangja szeli ketté. Fogaimat összeszorítva nyelem vissza a gyomromból feltörni készülő hányást, majd verejtékben úszó homlokkal pillantok fel a felettem álló, hosszú fekete hajú férfira, kinek arcát több piercing is díszíti. A férfi arcán gonosz, elégedett vigyor ül, miközben eddig hajamat markoló ujjait hirtelen kiegyenesíti és a következő pillanatban tenyere már az arcomon csattan. Szemeimet szorosan behunyva nyelek egy nagyot, majd remegő ajkakkal fordítom el tőle arcomat.

- Valóban ilyen szánalmas lenne az igazgató kicsi hercegnője? - horkant fel gúnyosan, majd torka szakadtából nevetni kezd - Ahogyan itt görnyedsz a lábaim előtt, ott, ahová igazából való vagy, egyszerűen nem bírom ki röhögés nélkül! - hajol le hozzám, majd miután ezt elmondta, ismét felegyenesedik és tovább nevet - A saját véredben és hányásodba úszva, miközben a pofádból csak úgy folyik a nyálad... - tart pillanatnyi szünetet, majd ismét közel hajol hozzám és úgy folytatja - ...egyszerűen csodálatos. Szenvedj csak, kis királylány, szenvedj. Szenvedj annyit, hogy megfizess mindenért. És, ha már eleget szenvedtél, akkor talán teljesítem a kérésedet, Lucy kisasszony - ejti ki nevemet gúnyosan, miközben lassan felegyenesedik és megszívja a fogát - Addig is viselkedj jól, vagy különben egyetlen nap alatt hajtok be minden elmaradt kísérletet azon a nyamvadt kis máguson.

- Ne, azt nem...nem teheted... - dadogom minden erőmet összeszedve, miközben minden egyes kiejtett szó égető fájdalommal jár és minden lélegzetételnél szúró fájdalom nyilall  bordáimba - Meg...megígérted, hogy...segítesz...

- Igen? Megígértem volna? - tesz úgy Gajeel, mintha nagyon gondolkodna valamin, majd hirtelen újra felnevet - Én nem emlékszem semmi ilyesmire - jelenti ki végül gúnyosan. Ezután hátat fordít nekem és lassan az ajtó felé sétál.

- Ta-tartsd be a szavadat, vagy különben... - próbálok remegő térdekkel felegyenesedni és keménynek látszani, szavam viszont a következő pillanatban elakad, amikor a fekete hajú férfi hirtelen újra felém fordul és ingerülten pillant rám.

- Vagy különben mi lesz, ha? - tesz felém néhány fenyegető lépést, majd kezét erősen ökölbe szorítja - Árulkodni fogsz apucinak? - kérdezi gúnyosan, villámokat szóró tekintettel.

- Ha kell, igen - egyenesedek fel végre gyengén, miközben jobb kezemmel a hasamat szorítom. Rettenetesen fáj az egész testem és már tudom jól, este megint foltosan fogok lefeküdni.

- Fenyegetsz, te kis csitri? - lép még közelebb hozzám, miközben fogait vicsorogva szorítja össze. Ezzel az arckifejezéssel pontosan egy veszett kutyára hasonlít, vagy egy álnok kígyóra. Most már megértem Natsut. Ezek tényleg mind kígyók.

- Ez nem fenyegetés, hanem ígéret, Gajeel. Ne feledd, még mindig feletted állok. Ezért a tettedért pedig apám biztosan kivégezne téged - húzom össze én is fenyegetően a szememet, miközben egy bizonytalan lépést teszek az ápoló felé. Térdeim még mindig remegne a fájdalomtól és a gyengeségtől, de még ki kell tartanom egy kicsit. Ezt Natsuért teszem, hiszen most csakis ő számít. Na és mégis mi ez a kis fájdalom ahhoz a sok évnyi szenvedéshez, melyen neki kellett keresztülmennie? Neki és az összes többi mágusnak egyaránt. Ezt az áldozatot megérdemli. Mindannyian megérdemlik. Gajeel még néhány pillanatig töprengve mered rám, magában azt latolgatva, vajon tényleg köpnék-e az apámnak, majd végül undorodva megszívja a fogát és vállat rántva megszólal.

- Cch, tégy amit akarsz, ribanc - dugja flegmán zsebre a kezét, majd hátat fordít nekem és ráérősen az ajtó felé sétál, ám mikor már azt hiszem, minden veszve van és hiába dobtam magam ez elé a vadállat elé, hirtelen megtorpan és halkan megszólal.

- A kísérleteket tekintsd megtörténtnek, a papírokat pedig elintézettnek. A kis mágusod megmenekült - mondja, miközben keze már a kilincsen van és közben felém se fordul - De ne hidd, hogy ezt mindenki megteszi majd neked. Vagy talán mindenkivel össze akarod magad veretni, hogy csaljanak a kísérleteknél? - kérdi kíváncsian, mire lehajtom a fejemet és halkan megszólalok.

- Ha ez az ára, akkor igen. Nem fogom hagyni, hogy azon a máguson több kísérletet végezzenek - szűröm fogaim közt eltökélten, miközben térdeim folyamatosan remegnek és egész testem sajog.

- Megéri ez neked? - tesz fel még egy kérdést Gajeel, amire minden erőmet összeszedve lassan válaszolok is.

- Igen... - nyögök ki mindössze egyetlen szót a férfi hátának, hiszen többre jelenleg nem vagyok képes és azt remélem, Gajeel végre beéri ennyivel. Nagyot tévedek azonban, ugyanis az ápoló egy pillanatnyi töprengés után ismét megszólal.

- De  miért? - kérdezi kíváncsian, mire mélyet sóhajtok és lassan kinyitom remegő ajkaimat.

- Nem tudom... - felelem erőtlenül, mire a férfi válaszul morog valamit az orra alatt, majd felsóhajt és kilép az ajtón, én pedig végre leülhetek. Ez a pár percnyi állás is megterhelő volt számomra, bár ez nem is csoda. Natsun már harmadik napja nem végeztek semmiféle kísérletet és ez nekem bővel elég kárpótlás. Igaz, hogy ehhez mindhárom nap meg kellett magamat veretnem, de még így is megérte. Ha ez az ára a mágusom egészségének, akkor majd én fizetek. Úgyis tudom, hogy ebben az intézetben mindenki gyűlöl engem, amiért az igazgató lánya vagyok, így magától értetődik, hogy boldogan hamisítanak meg néhány papírt, ha cserébe kioszthatnak nekem egy-két pofont. Mélyet sóhajtok, majd lassan lehunyom a szememet. Vajon mit csinálhat most Natsu? Talán éppen pihen. Vagy még mindig Gildartson gondolkozhat? Meg kell keresnem azt a férfit, hogy Natsu boldog lehessen. Fel kell állnom, nem vesztegethetem itt az időmet. Minden perc számít, hiszen az azonosítója nélkül elég problémás lesz megtalálnom. De akkor is meg kell próbálnom. Natsuért!

Aznap este:

Natsu szemszögéből:

Meddig akar még váratni az az átkozott ápoló? Vajon miért tart ilyen sokáig megtalálnia egyetlen egy embert ebben a tetves intézetben? Hiszen nem lehetünk olyan sokan az A-szektorban. Vagy talán becsapott volna? Nem, az lehetetlen. Hiszen láttam a szemében azt a tüzet,mely igazát bizonyítja. Nem verhetett át. Ő nem. 

"De akkor mégis mi tart ilyen sokáig?!" - gondolom ingerülten, majd mérgemben öklömet erősen a falba vágom. Ha egyszer visszajön ide, esküszöm, hogy móresre tanítom. Ha pedig eredmények nélkül mer a szemem elé állni, még meg is ölöm a kis csitrit. Érezze csak tettei következményét a fehér kígyó, hiszen mind közül talán ő a legalattomosabb. Elhiteti velem, hogy ő más, hogy sosem használna ki, a bizalmamba férkőzik, közel kerül hozzám, majd mikor már csupán centiméterekre áll a szívemtől, belém ereszti mérgét. Sosem szabad bíznom benne. Sohasem. Csak tudnám, valójában mit is érzek iránta. Vajon ki ő nekem és mennyire áll közel a szívemhez? Gyűlölet és utálat, szeretet és imádat. Mit is jelentetnek ezeket a szavak? Lehet vajon gyűlölve szeretni és utálva imádni? Mennyire állhatnak egymáshoz közel ezek a fogalmak? Hiszen emlékezetemben még mindig felrémlenek Lucy szavai. Ő kimondta a nevemet és felhúzott a porból. Segített nekem úgy, hogy cserébe semmit sem várt. Csupa jót tett velem, mégis van benne valami furcsa. Hiába követ el mindent értem, a szemei mégis csordultig teltek megbánással. De mit bánhatott meg? Hiszen ő volt az egyetlen, aki mindig is gondoskodott rólam és sohasem nézett le. Ő nem csak a mágust látta bennem, akit a világból is száműzni kéne, hanem egy érző emberi lelket, aki mindössze egy kis megértésre vágyik. Felkarolt engem, s ezzel megmentette az életemet. Valamiért mégsem tiszta a lelkiismerete. Titkol valamit, ami talán érdekes lehet a számomra. Mindenképp meg kell tudnom, hogy mit rejteget előlem. Ez nem maradhat fehér lepel mögött előttem, hiszen tartozik nekem ennyivel. Ha kérném, az életét is elém kéne dobnia, sőt még az is kevés lenne. Ők megaláztak, átvertek, kihasználtak és az életemmel játszadoztak. Ilyen bűnökért meg kell fizetniük, méghozzá az én kezem által. 

Lucy szemszögéből:

Nyögdécselve ülök bele a hófehér kádba, mely tele van engedve forró vízzel. A víz tetején puha habpárnácskák úsznak, melyek andalító illata lassan belepi az egész szobát. Mélyet sóhajtva dőlök hátra, majd nyújtóztatom ki fájdalomtól lüktető tagjaimat. Egész testemet cifra foltok borítják, melyek egyhangúságát itt-ott mély, vagy kevésbé mély sebhelyek törik meg. Három kísérletektől mentes napnak csupán három különböző ápoló és három fájdalmas verés volt az ára. De mégis mi ez a három nap ahhoz a sok-sok évhez képest, mikor még nem voltam Natsu mellett. Mégis mit ér az én áldozatom, ha a múltat már úgysem törölhetem el? És vajon Natsunak mit jelentett ez a három nap? Szabadságot? Békét? Új reményeket és egy kis esélyt a szebb életre? Remélem csupa jót élt át ebben a három szabad napban. Kicsit lejjebb csúszok a kádban, így már arcomat is ellepi a víz, egészen az orromig. Milyen kellemes illata van a haboknak. Milyen békések és megnyugtatóak. Pont olyanok, mint ahogyan Natsu közelében érzem magamat. Hiába kiabál velem, hiába fenyeget és hiába ver meg, ha a szívem mégis őérte dobog. De vajon mi ez az érzés? Szerelem lenne, vagy puszta szánalom? Esetleg egyszerű bűntudat az, amit iránta érzek? Bűntudat azért, amit a testvérével tettem? Pontosabban, amit nem tettem? Vajon hogy alakult volna az életem, ha azon a bizonyos estén nem tekintek ki apám irodájának ablakán? Akkor sosem láttam volna meg Natsut és sosem éreznék így. Fogalmam sem lenne róla, hogy anyám miért hozott haza akkor éjjel egy hollófekete hajú csecsemőt és egyszerűen csak testvéremként szeretném őt. Akkor nem tudnám az igazat és nem kéne minden egyes nap ilyen bűntudatban élnem. Tiszta szívvel és lelkiismerettel nézhetnék bele Natsu szemébe, ha egyáltalán ismerném őt, és ami a legfontosabb, sosem gyűlölném ennyire az anyámat. Lassan felülök  kádban, majd nagyot sóhajtok és térdeimet mellkasom elé húzom. Gondolataim hirtelen más felé terelődnek.

- Ma sem tudtalak meglátogatni, Wendy. Kérlek bocsáss meg nekem... - suttogom magam elé szomorúan, bár tudom, Wendy sosem tudna rám haragudni emiatt. Hiszen ő olyan tiszta és olyan jó. Vajon mit tenne a helyemben? Fogalmam sincs, mi lenne a helyes döntés Natsuval kapcsolatban. Az biztos, hogy az igazat sosem tudhatja meg az öccséről. Akkor biztosan megölne még mielőtt kijuttathatnám őt innen. Ebben az esetben viszont mindenképp meg kell találnom Gildartsot, ha kell, az azonosítója nélkül. Csak azt remélem, hogy még nincs túl késő és nem került be a seregbe. Akkor már én sem tudok mit tenni. Onnét még senki sem tért vissza élve, sőt a legtöbben még holtan sem. Azok a katonák mind üresfejűek és csupán a harcnak élnek. Ezt teszi velük az a rengeteg gyógyszer és kábítószer, valamint a rendszeres agymosás. Imádkozni fogok, hogy Gildarts még a szektorban legyen és éljen. Ha ez nem így lenne, abba Natsu biztosan beleroppanna, azt pedig semmiképp sem akarom. Lassan ki kéne szállnom a kádból, a víz ugyanis már nem jó meleg. Időközben teljesen kihűlt, akárcsak az itteni ápolók jéggé fagyott szíve. 

"Holnap ki is lesz a következő?" - gondolom töprengve, majd tekintetem hirtelen elsötétül és szívem vadul dobogni kezd. A holnapi kísérlet a fájdalomtűrés lenne, amit már évek óta Elfman végez ebben a szektorban. Talán nincs is ennél fájdalmasabb kísérlet, amit mindenkin elvégeznek. Meg kell akadályoznom, hogy Natsut alávessék ennek a borzalomnak. De vajon  Elfman is meggyőzhető? Tényleg belemenni a papírhamisításba, ha cserébe megverhet? Nagyon remélem, hogy gyűlöl legalább annyira, mint a többiek. Ideje felkészülnöm a legrosszabbra, Elfman öklei ugyanis hihetetlenül kemények.

Másnap délután:

Natsu szemszögéből:

Ökölbe szorított ujjaimat erőteljesen verem a nyirkos falba, miközben fogaimat mérgesen szorítom össze. Az az átkozott ápolónő még mindig nem tolta ide a képét. Hát tényleg becsapott volna? Kezdek egyre kevésbé bízni az őszinteségében. Pontosan nem tudom, mennyi idő telt el a távozása óta, azt viszont sejtem, hogy már jócskán elmúlt egy nap. Miért nem tudhatom az időt? Miért nem mondják el nekem soha, hogy hány óra van? Még az az aljas fehér kígyó sem válaszolt erre a kérdésemre. Pedig oly sokszor tettem már fel neki. Talán könyörögnöm kéne? Könyörögnöm az életért és néhány aprócska információért? Nem, azt nem! 

- Átkozott kígyók! Mind átkozottak vagytok, halljátok!? Pusztuljatok el egytől egyig! - kezdek torkom szakadtából üvölteni, miközben mindkét kezemet ökölbe szorítom és párszor belecsapok a kemény ajtóba, ám hamar rájövök, hogy ezzel nem oldok meg semmit, sőt még Lucyt sem kapom vissza. Lucy, Llucy, miért jár folyton ő a fejemben? Miért, ha mindennél és mindenkinél jobban gyűlölöm őt? Gyűlölöm, mégis hiányszik. Hiányzik a társasága, a kedves szavai és testének melege. Miért kellett elmennie, miért hagyott magamra? Pedig azt hittem, ő talán más lesz. Ezek szerint tévedtem vele kapcsolatban, ahogyan sok másban is. Úgy látszik még ő sem értett meg engem. Becsapott és elárult. Lassan visszasétálok az ágyamhoz, majd bánatosan leülök rá és térdemre könyökölök, arcomat pedig szomorúan temetem két tenyerembe. Érzem, ahogyan szívembe fájdalom nyilall és ajkaim hirtelen legörbülnek. Mi ez az érzés? Miért bánt ennyire Lucy hiánya? Arcomon hirtelen egy apró könnycsepp gördül végig, melynek létrejöttét képtelen vagyok megmagyarázni. Hiszen gyűlölöm őt és megvetem. Undorodom attól amit ő és a családja, valamint az összes kígyó tett. Valahogy mégis hiányzik. Jó lenne, ha most itt lenne velem, ha a fülembe suttogna és támogatna. Nem csak Gildarts miatt, hanem miattam is. Most nekem van rá szükségem, én akarom látni őt. De akkor miért nem jön már? Miért hagyott cserben? Nem tudom, mit tegyek, ha egyszer visszatér. Gyűlöljem, amiért átvert, vagy öleljem magamhoz szeretettel? Vajon meg kellene őt büntetnem azokért az órákért, melyeket magányosan töltöttem nélküle, vagy meg kéne köszönnöm, amiért mégis mellettem áll? Teljesen össze vagyok zavarodva. Gondolataimból a következő pillanatban egyre közeledő léptek zaja ránt ki, majd egy halk ajtónyikorgás és végül egy félénk üdvözlés.

- Szia, Natsu... - hallom meg Lucy gyenge, erőtlen hangját, mire kíváncsian nézek fel rá. Arcomról egyetlen pillanat alatt tűnnek el a bánatos érzelmek és helyüket kemény távolságtartás veszi át.

- Remélem jutottál valamire az ügyünkben - mondom ridegen, miközben lassan felállok és teszek néhány fenyegető lépést az ápolónő felé - A te érdekedben... - teszem még hozzá, amikor már előtte állok és közben jobb kezemet ökölbe szorítom, majd bal kezemmel hangosan megropogtatom ujjaimat - Szóval?! - kérdezem emelt hangon, miután elegem lett Lucy néma hallgatásából - Felelj már, te kígyó! - kiáltok rá ingerülten, mire Lucy ajkai remegni kezdenek és lassan szólásra nyitja száját.

- Még...még nem találtam meg. Sajnálom - válaszol fejét lehajtva, miközben szaggatottan veszi a levegőt.

- Mi az, hogy még nem sikerült? Hiszen napokig távol voltál! - üvöltöm mérgesen és a következő pillanatban tenyerem hangosan csattan Lucy arcán.

- Csak egyetlen napig. Mondtam, hogy az azonosítószám nélkül nehéz lesz őt.... - mentegetné magát rémülten, miközben alig bírja visszafojtani feltörni készülő könnyeit, ám én erélyesen a szavába vágok.

- Szóval szerinted egy nap nem elég ehhez a feladathoz? - kérdezem hangosan, majd mindkét karját megragadom kicsivel a vállai alatt és egy hirtelen mozdulattal a falhoz lököm. Erre Lucy hangosan felnyög és szeméből egy könnycsepp csordul ki.

- Aú... - kiált fel fájdalmasan, majd lábai erőtlenül csuklanak össze. Ha nem szorítanám még mindig két karjánál foga, akkor magatehetetlenül hullana a földre. De mégis mi van vele? Hiszen nem ütöttem meg olyan nagyon.

- Lucy, mi van veled? - mondom ki gondolataimat hangosan is, ám az ápolónő túl gyenge ahhoz, hogy válaszoljon - Ne csináld már, szólalj meg! Hallod, mondj már valamit! - kérlelem őt szigorúan, mégis aggodalommal telve - Gyere, inkább feküdj le! - döntöm el helyette, majd óvatosan felemelem és az ágyamra fektetem - Tudom, hogy nem túl kényelmes, de azért megteszi - jelentem ki halványan mosolyogva, ám Lucy ajkai meg sem rándulnak, csupán fájdalomtól remegve bámulja a plafont. Vajon mi történhetett vele? Aggódva nézek végig egész testén és próbálom kitalálni, mi okozhat neki ekkora fájdalmat, ám egyenlőre nem látok semmit. Hosszú, fehér köpenye ugyanis szinte egész testét elfedi. Tennem kell valamit, nem hagyhatom meghalni. Hiszen látszik rajta, mennyire szenved. Hirtelen ötlettől vezérelve köpenye felé nyúlok és remegő ujjakkal kigombolom a legfelső gombot, azt remélve, hogy a köpeny alatt félujjú felsőt visel, vagy valami olyan ruhadarabot, amely nem takarja el egész testét. Látnom kell, van-e valamilyen sebe. 

- Ne...kérlek... - hallom meg hirtelen Lucy halk könyörgését, amikor a második gomb után nyúlok - Nincs komoly bajom, nem kell megvizsgálnod - kérlel tovább erőtlenül, én azonban hajthatatlan vagyok és tovább folytatom köpenye kigombolását, s amint az utolsó gombhoz érek, csodálkozva kerekednek ki szemeim. Lucy a fehér egyenruha alatt semmit sem visel, mindössze egy melltartót és sortot, így tökéletesen átlátom egész testét. De mégis mi ez a rengeteg folt és sebhely rajta? Ki tehette ezt vele és ami a legfontosabb, hogy miért? Szívem hirtelen vadul dobogni kezd, agyam pedig teljesen elborul a méregtől. 

- Ki mert bántani téged?! - kérdezem tőle haragosan, mire a lány elfordítja a fejét és lehunyja a szemét.

- Mindenki... - nyögi erőtlenül, s ez az egyetlen szó mérhetetlen haragot ébreszt bennem. Senki sem bánthatja az én kis ápolómat, csakis én. Én és senki más. S mindazok, akik ezt a szabályt megszegik, kínkeserves halált halnak.

- Meg kell halniuk! - mondom tajtékozva, miközben érzem, ahogyan testemet elönti a forróság és nem tudok uralkodni magamon. A tűz minden egyes porcikámat elemészti, s már a bőrömön is látszik. Mégsem érzem, hogy megégetne, sőt földöntúli erővel ruház fel - Méghozzá az én kezem által! - kiáltom idegesen, majd öklömet erősen a falba vágom, mint azt tettem már ezelőtt is. A különbség viszont szemmel látható, a fal ugyanis ezúttal mélyen berepedezik és öklöm után hatalmas mélyedés marad, mely szinte parázslik a forróságtól. Lucy szemei hirtelen kikerekednek és ijedten pislog rám, miközben szinte egész teste remeg. Tudom, ezúttal nem a fájdalom, sokkal inkább a félelem kínozza őt. Tőlem fél, attól akivé váltam. De mit tehetnék, ha nem tudok leállni. Egyszerűen képtelen vagyok elfogadni, hogy bárki így bánik az én Lucymmel. De vajon mit is érzek valójában? Aggodalom lenne? Vagy düh? Nem tudom eldönteni. Vagy talán a kettő együtt? Igen, ez a legvalószínűbb.

Sziasztok! Na, csak elkészültem ezzel a résszel is. Most már nem fogok ígérgetni, hogy mikorra lesz kész, mert mostanában valamiért mindig elkések vele. Remélem, hogy tetszett ez a rész is. Ha igen, tudassátok velem kommentben, vagy dobjatok rá egy csillagok. Találkozunk a következő részben, addig is legyetek jók. Pápá!