Mivel újonnan kiötlött tervemnek kulcsfigurája ez a kis cafka, így muszáj lesz beavatnom őt a részletekbe. Jelenleg ugyanis csakis ő képes nekem segíteni. Nincs más választásom.

- Jól figyelj, mert csak egyszer mondom el - jelentem ki mogorván, mire a lány bólint, majd minden figyelmét rám összpontosítja - Még a B-szektorban megismertem egy mágust. A neve Gildarts és nagyon jóban lettünk. Egy nap viszont nem jött el a vasárnapi társalgásra és azóta sem láttuk őt többé. Az egész szektorban az a hír járta, hogy ide helyezték őt át. Ő egy nagyon erős mágus, így az intézetnek nagy szüksége lehet rá. Most, hogy én is itt vagyok, végre van esélyem beszélni vele és kitalálni egy tervet. Ehhez azonban először meg kéne találnom őt - magyarázom el röviden és tömören a történetet Lucy-nak - Itt jössz te a képbe - teszem még hozzá sokat sejtetőn, mire az ápoló először csak értetlenül pislog rám, majd nagyot nyel, amint megérti tervem lényegét.

- Azt szeretnéd, hogy találjam meg neked ezt a Gildartsot, aztán pedig... - ismétli el szavaimat, hogy valóban jól értette-e, ám a mondat közepén hirtelen megakad és félve néz rám.

- Aztán pedig légy az összekötőnk - fejezem be helyette sürgetőn, majd hozzáteszem - Ez a minimum, amiért a fajtád idejuttatott minket.

- Tudom, de... - szólal meg halkan és bizonytalanul, mire türelmetlenül a szavába vágok.

- Nincs de! Ezzel tartozol nekem, világos? - förmedek rá ingerülten - Megkeresed nekem Gildartsot, aztán pedig segítesz a kommunikációnkban - Lucy egy darabig összeráncolt szemöldökkel mered maga elé, miközben láthatóan töpreng valamin. "De vajon mi járhat a fejében?" - kérdezem magamtól, ám válaszolni már nem tudok saját kérdésemre, Lucy ugyanis hirtelen rám emeli sötéten csillogó szemeit és eltökélten megszólal.

- Mi az azonosítószáma? - tesz fel egyetlen egyszerűnek tűnő kérdést, amire valójában korántsem olyan könnyű válaszolnom.

- Az...az azonosítója? - dadogom zavartan. Ha mindössze ez az apró információ hiányzik ahhoz, hogy végre újra láthassam a barátomat, akkor ki kell derítenem. De vajon hogyan?

- Anélkül elég problémás lenne megtalálni őt - teszi még hozzá az ápoló, majd újra várakozón tekint rám. A fenébe is, hogy akkor olyan makacs voltam. Mélyet sóhajtok és önmarcangoló gondolataimmal küszködve helyet foglalok a kemény vaságyon - Mi a baj? - hallom meg kis idő múlva Lucy halk hangját, melyből tengernyi aggodalom és féltés csendül ki. Vajon mindezt csak megjátssza, vagy valóban aggódik értem? Mindegy, végül is elmondhatom neki az igazat, hiszen pont ő az, akinek aztán semmi joga szemrehányásokat tenni. 

- Néhány évvel ezelőtt, amikor megismertem Gildartsot, nagyon magányos voltam. Ott volt ugyan Erza, őt mégsem terhelhettem saját, kicsinyes gondjaimmal. Mindünk közül, talán ő szenvedett a legtöbbet, így az én apró kis problémáim eltörpültek az ő  nyomorához képest. Gildarts meghallgatott, és megvigasztalt engem. Apámként tekintettem rá, ő volt az én hősöm - avatom be Lucyt lelkem legmélyebb titkaiba, melyeket más kígyónak sohasem mondanék el. Oly sok dolog van még, mely a szívemet nyomja, viszont oly kevés a fül, ki meghallgathatná érzéseimet. Most, hogy végre találtam valakit, aki talán nem undorodik tőlem, miért is ne avassam be őt néhány dologba - Nekünk, mágusoknak az azonosítószám egy bélyeg, mely minden egyes nap égető fájdalommal jár. Megpecsételnek minket, elveszik a személyiségünket és beskatulyáznak. Igen, ez a néhány szám mindent kiöl belőlünk. Ezért mi, mágusok, sosem tekintünk névként rá. Vannak ugyan, akik nem magát a Sátánt látják ebben a pár számban, én azonban nem tartozom közéjük. Sosem akartam tudni egyetlen mágustársam azonosítójáról sem, ahogyan én sem adtam meg jó szívvel az enyémet. Így hát... - hajtom le búsan a fejemet, miközben mélyet sóhajtok - Gildarts számát sem tudom... - fejezem be végül bánatosan a történetet, melynek végeztével nem merek Lucy szemébe nézni. Félek attól a megvetéstől és undortól, mely a máskor élénken csillogó szemekben tükröződhet, s bár szívem legmélyén igenis jól tudom, hogy Lucynek semmi joga ítéletet mondani felettem, mégsem akarom azt a lenéző tekintetet látni tőle, mellyel oly sok kígyó megilletett már. Elegem van a sok szánalommal és gyűlölettel teli pillantásból, a sok gúnyos kacajból és a megvető horkantásokból. Nem akarok többé az a kisegér lenni, akit mindenki lenéz. Vissza akarom kapni a régi, magabiztos Natsut. Azt az erős mágust, aki nem félt szembenézni a veszéllyel és akit hidegen hagyott a kígyók véleménye. Igen, őt akarom! De akkor mégis miért félek ennyire az ápolónő véleményétől? Miért szeretném ennyire, hogy büszke legyen rám és hogy ne vessen meg? Hiszen én gyűlölöm őt. Vagy mégsem? Az iránta érzett gyűlöletem talán mégsem olyan erős, mint hittem?

"Nem, az nem lehet" - rázom meg gondolatban a fejemet, majd félve felnézek az ápolóra. Tekintetem előbb duzzadt, meggypiros ajkára esik, majd kissé sápadt orcájára, végül pedig mélyen belenézek kissé kisírt, mogyoróbarna szemeibe. Vajon mit gondolhat most rólam? Semmit sem tudok leolvasni az arcáról. Hosszú másodpercekig csupán meredünk egymásra, miközben mindketten elveszünk a másik tekintetében. Sosem láttam még ilyen tisztán ragyogó szempárt, melyben valamiért mindig ott lappang a megbánás keserű érzése. De vajon mit bánhat ennyire? Gondolataim közül végül Lucy halk hangja szakít ki, valamint tenyerének puha simogatása, ahogyan végigszántja az arcomat.

- Mi a baj? - kérdi aggodalmasan, miközben végig a szemembe néz. Érzem, ahogyan arcom kissé kipirul a mély szemkontaktustól, testemen pedig jóleső borzongás fut végig, amikor Lucy puha keze hozzám ér. Mégis mi ez az érzés?

- Lucy, te... - dadogom zavartan, ám mindössze idáig jutok mondatomban. Ajkaim hirtelen remegni kezdenek, szívverésem pedig felgyorsul. Nagyot nyelek és megpróbálok újra szóhoz jutni, ám ez megint nem sikerül. Nincs más választásom, meg kell szakítanom ezt a közelséget. Tervem további átgondolásához hideg fejjel kell gondolkoznom, nem pedig kisfiúsan remegő ajkakkal.

"Elég volt, véget vetek ennek!" - gondolom magamban elszántan, majd a következő pillanatban nagyot pislantok, ezzel megszakítva a szemkontaktust, ujjaimmal pedig hirtelen megragadom Lucy csuklóját és nagyot szorítok rajta.

- Ne érj hozzám, te undorító kígyó! - emelem kissé fel a hangomat, miközben erőteljesen lököm távolabb magamtól a lányt, én pedig egyetlen szempillantás alatt pattanok fel az ágyról. Mégis mit képzeltem, amikor megnyíltam előtte. Lehet akármilyen szép és kedves, tudom jól, ez mind csak álca. Mélyen legbelül ő akkor is egy kígyó és az is marad. Hiába csillognak oly élénken barna szemei, melyek sokszor sírástól vörösek, ha ránézve mindig az az éjszaka jut eszembe. Bárcsak ne hasonlítana ennyire az anyjára.

- Bo...bocsánat, én csak... - ránt ki hirtelen gondolataim közül Lucy szaggatott dadogása, s mikor ráemelem tekintetemet, döbbenten látom, hogy barna szemei megint könnytől csillognak. Nagyot nyelek és hevesen dobogó szívvel próbálom rendezni mélyre temetett érzéseimet. 

"Miért ver így a szívem és mi ez az érzés? Bűntudat lenne? Nem, az kizárt. De akkor miért sajnáltam meg hirtelen ezt a kígyót? Nem értem..."

"A te neved Natsu. Natsu Dragneeel" - kattognak még mindig fejemben Lucy szavai, melyeket valamiért képtelen vagyok elfelejteni. Ő volt az első kígyó, aki kimondta a nevemet. Oly sok éven keresztül, alig néhányan hívtak így. Natsu...milyen szépen cseng. Talán mégis adhatnék ennek a lánynak egy esélyt és bízhatnék benne. Lehet, hogy ő nem verne át.

- Ne szabadkozz, inkább dolgozz! - szólalok meg mégis durvábban, mint szeretnék. Nem értem, miért esik nehezemre megbízni benne. De talán jobb is így. Úgyis csak kihasználna.

- Az azonosítószám nélkül ez eltarthat akár hetekig és lehet, hogy már... - hallgat hirtelen el, majd nagyot nyel és félve néz rám. Teste kissé összerezzen, majd hátrább lép egyet és alig láthatóan összehúzódik. Nekem mégis szemet szúr ez az apró mozdulat és döbbenten pislantok egyet. Ennyire fél szavai következményeitől? Vagy inkább tőlem? Pontosan tudom, mire akar kilyukadni, mégsem szólok egyetlen szót sem. Kíváncsi vagyok, mikor nyitja ki a száját és folytatja végre a mondatot.  Ő azonban továbbra is csak hallgat és félve néz rám. Úgy látszik, mégis csak meg kell szólalnom.

- Kizárt, hogy halott legyen... - válaszolok ki sem mondott szavaira halkan, majd lassan hátat fordítok Lucy-nek. A gondolatra, hogy egyik legjobb barátom, az az ember, aki oly sokáig az egyetlen támaszom volt ezen a nyomortelepen, halott legyen, könnyek gyűlnek a szemembe. Mélyet sóhajtok, majd gyorsan lezárom szemhéjamat, ezzel elzárva könnycseppjeim útját. Senki nem láthat sírni, főleg nem egy kígyó. Én nem lehetek gyenge, erősnek kell maradnom. Itt ez az egyetlen módja a túlélésnek. Nem merek hátrafordulni, hiszen tudom, Lucy is ott áll. Nem akarom, hogy sírni lásson, nem tarthat gyengének. Manipulálnom kell őt, el kell érnem, hogy féljen tőlem. Csakis így érhetem el, hogy tervem sikeres legyen. De akkor mégis mit tegyek? A sírás nem akar csillapodni, sőt egyre több könnycsepp jut ki zárt szemhéjaim alól. Hirtelen halk torokköszörülés csapja meg a fülemet, majd meghallom Lucy selymes hangját.

- Meglátom, mit tehetek - mondja biztatón, majd lassan elindul az ajtó felé. Halk léptekkel halad el mellettem, miközben egyetlen pillanat erejéig lágyan végigsimít a hátamon - Szia, Natsu! - köszön el az ajtóból anélkül, hogy rám nézne, én pedig halványan elmosolyodom.

- Köszönöm! - suttogom orrom alatt alig hallhatón, abban viszont biztos vagyok, hogy Lucy pontosan értett mindent. Ugyanúgy értette szavaimat, mint a mögöttük rejlő érzelmeket. Pontosan tudta, mit köszöntem meg neki. Hálás vagyok, amiért nem erőltette tovább a beszélgetést és egyedül hagyott felkavaró érzéseimmel. Vajon miért tehette? Végül is mindegy, ez nem is számít annyira. Mélyet sóhajtok és lassan kemény, vaságyamhoz sétálok. Azt hiszem, reggel van. Akkor még sokáig fog tartani a nap. Talán ma is eljönnek majd értem? És ha igen, hová fognak vinni? Hány injekciót és mennyi megaláztatást kell még elviselnem? Vajon miféle kísérletek várnak ma rám?

- Mindegy, ez legyen a jövő problémája - nyújtózok egy hatalmasat, majd elnyúlok a kényelmetlen ágyon és unalmamban a plafont kezdem el tanulmányozni - Mennyi moha - suttogom magam elé csodálkozva - Ezek egyre csak szaporodnak - állapítom meg szemfülesen, majd lassan lehunyom a szememet. Nem akarok aludni, nem is vagyok fáradt, csupán nem tudok mit kezdeni magammal. Már nem várom a vasárnapot, sem az este eljöttét. Fogalmam sincs, milyen nap lehet ma, ahogyan az órára is csak következtetni tudok. Talán 8-10 körül járhat az idő. Lucy állítólag reggel jött, szóval biztosan nincs még késő. Olyan kár, hogy már el is ment...

- Brrr! - fut hirtelen végig rajtam a hideg, miközben szemeim rémülten nyílnak fel - Mi volt ez? - nézek körül morgolódva - Nagyon hideg - motyogom orrom alatt, majd kézfejemmel zsémbesen megdörzsölöm az orromat, melyre előbb egy kövér vízcsepp esett. Ezután összeráncolt szemöldökkel emelem felfelé tekintetemet, a következő pillanatban pedig mélyet sóhajtok.

- Csodálatos ez a "lakosztály". Még uszodám is lesz - horkantom mérgesen, amikor meglátom a plafonon végigfutó apró repedést, melyből lassan jéghideg víz csöpög, pont az ágyam fölött. Ezek után máris szívesebben vennék részt egy kísérleten. Ott legalább van fűtés és nem esik az eső.

- Tökmindegy, leszarom - morgom mély hangon az orrom alatt, majd újra elnyúlok az ágyon és befelé fordulok, megpróbálva figyelmen kívül hagyni a fejemre csepegő vizet.

"Ne aggódj, Natsu, legalább lesz mit innod" - gondolom magamban gúnyosan, majd hirtelen elmosolyodom saját viccemen és újra a hátamra fordulok.

- Ez az igazi élet - nyitom ki a számat vígan, majd elégedetten nyelem le a nyelvemre hulló hideg vízcseppeket. Igyekeznem kell a rosszban is a jót látni. Errefelé csakis így élheti túl az ember. Egy kis önbizalom, erős lélek és jó sok cinizmus. Ezek mind kellenek ahhoz, hogy ne vérezzünk el utunk során, melynek végén talán fény vár, talán sötétség. Itt semmi sem biztos, még az sem, hogy megéljük a holnapot, viszont az, aki pozitívan tekint a jövőbe, máris több eséllyel indul. Én nem válok olyan élőholttá, mint az itt raboskodó többi mágus. Nem fogok üveges szemekkel magam elé bámulni, miközben a sarokban kuporgok és nem fogok minden reggel üresen felébredni. Én ugyan nem. Nekem ugyanis van egy óriási előnyöm a többiekkel szemben. Halványan elmosolyodom és becsukom a számat. A víz továbbra is az arcomra csöpög, engem viszont már nem érdekel. Fejemben csupán néhány szó kattog, melyek újra és újra lejátsszák magukat.

"A te neved Natsu. Natsu Dragneel" - én már csak ezeket hallom. Igen, Natsu vagyok. Natsu Dragneel. Én tisztában vagyok azzal, mit is jelent egy név és, hogy milyen értékes is lehet valójában. Főleg akkor, ha a megfelelő személytől, a megfelelő pillanatban hallod azt. Igen, ez az én nagy előnyöm és ezt senki nem veheti el tőlem. Sosem adnám, hiszen Tőle hallottam. Tőle, attól a hófehér kígyótól. Ezt talán sosem felejtem el neki.

- Köszönöm, Lucy!

Sziasztok! Na, több mint egy hónap kihagyás után végre új rész érkezett. Fogalmam sincs, mi ütött belém az elmúlt időben. Még sosem kerültem ekkor völgybe az írás terén. Vagy 3x írtam meg ezt a részt és töröltem ki úgy, hogy semmi se maradt belőle. Na és persze az összes verzió teljesen más volt. Úgy érzem, még ez sem az igazi, viszont talán ez visz a legközelebb ahhoz a befejezéshez, amit megálmodtam ennek a könyvemnek. És persze azért is posztoltam már ki ezt a részt (a fenntartásaim ellenére is), mert még sosem volt ekkora kihagyás az oldalamon. Pedig esküszöm, hogy nagyon nagyon igyekeztem. Mást nem is írtam addig, amíg ezzel el nem készültem és még így sem lett tökéletes. Mindegy, remélem, hogy azért tetszett valakinek. Ha így volt, azt jelezzétek kommentben, vagy egy csillaggal az olvasás végén. A folytatással nagyon fogok igyekezni, addig is legyetek jók. Pápá!