Lehunyt szemmel fekszem a kemény vaságyon, miközben azon töprengem, vajon mit csinálhat most Lucy? Nem voltam vele túl kemény? Hisz ő csak segíteni próbált nekem, én meg... Áh, miket is beszélek! Lucy is csak egy kígyó, aki az első adandó alkalommal elárulna engem. Ezt pedig nem engedhetem. Úgy kell forgatnom a lapjaimat, hogy végül én legyek a győztes. Nagyot sóhajtva oldalra fordulok, majd erőteljesen megrázom a fejemet. El kell felejtenem őt, nem gondolhatok rá barátként. Hiszen az ő anyja felelős a szüleim halálárét és kisöcsém elrablásáért. Az pedig, amit csinál nem más mint egy aljas színjáték. Egyetlen kígyó sem lehet kedves velünk. Ők mind lelketlenek és nem érdekli őket mások szenvedése. Nem bízhatok meg bennük.

- Gildarts, te mit tennél a helyemben? - motyogom orrom alatt tanácstalanul, miközben egyik legjobb barátomra gondolok. Jó ideje már, hogy elvitték őt tőlünk és azóta semmit sem hallottunk róla. Nagyon erős mágus volt, talán a legerősebb, akit ismertem. Vajon mi lehet most vele?

- Várjunk csak... - suttogom elgondolkodva magam elé, s néhány pillanat múlva izgatottan pattanok fel az ágyról - Gildarts még az intézetben lehet! - kiáltok fel hevesen dobogó szívvel, miközben agyamon ezernyi ötlet száguld át. Gildarts körülbelül egy hónapja lehet ezen a helyen, ha egyáltalán ide hozták. Nem tudom, én mennyi ideje poshadhatok itt, annyit viszont biztosan tudok, hogy őt néhány héttel előttem helyezték át. Ezek szerint még itt lehet, hacsak nem történt vele valami. Például egy megterhelő kísérlet, vagy egy kegyetlen kínzás. Bár így jobban belegondolva ez a kettő errefelé majdnem egy és ugyanaz. Gildarts sem mai csirke már, nem biztos, hogy a szervezete kibírta azokat a körülményeket, amelyek itt uralkodnak. 

- Mikre gondolsz, te! - rázom meg ismét a fejemet erősen, miközben hangosan szidom magamat - Gildarts nem adhatta fel. Ő nem olyan. Biztos vagyok benne, hogy az utolsó leheletéig küzd itt is. Meg kell őt találnom, ő biztosan segít majd nekem a szökésben - jelentem ki csak úgy magamnak eltökélten, majd elszánt tekintettel csapok jobb öklömmel bal tenyerembe. Már csak azt kell kitalálnom, hogyan bukkanhatnék a nyomára. Talán Lucy segíthet benne. Igen, ő biztosan segít, hiszen még bőven van mit jóvá tennie. Ha kell, a saját két kezemmel verem ki belőle az együttműködést, de ebből nem engedek. Le kell valahogy szolgálnia azt a sok bűnt, melyet szülei hagytak rá. Helyettük is szenvednie kell.

Lucy szemszögéből:

Egész éjjel nyugtalanul forgolódtam az ágyban és szinte egyetlen szemhunyásnyit sem aludtam. Ez pedig a mai napomra is kihat, hiszen így nem tudok rendesen a munkámra koncentrálni. Ráadásul ott van még Natsu kérése, vagyis inkább parancs is, melyet szintén nem vehetek félvállról. A lelkem legmélyén tudom jól, hogy a fiúnak igaza van, de az, amit tőlem kér, túl nagy teher. Nem segédkezhetek az apám megölésében, ahogyan elhunyt édesanyám emlékét sem gyalázhatom meg. Voltak, akik voltak, tudom jól, hogy nem szentek, mégsem tagadhatom meg őket. Hiszen ők a családom és ezt nem másíthatom meg. Hordozzanak akármilyen bűnt a vállukon, nekem ők akkor is az életem részei maradnak. Ezzel egy időben viszont Natsu-nak is segíteni szeretnék. Nem bírom nézni, ahogyan szenved idebent, sőt, a többi mágust is meg akarom menteni. De biztos, hogy ezért a családomnak vesznie kell? Hiszen Wendy-vel már majdnem rájöttünk az intézet sötét titkára. Nem telne már sok időbe, hogy kiderítsük, mi folyik itt, akkor pedig minden megoldódna. A rabok megszökhetnének és Natsu barátai is boldogan élhetnének szabadon. Mielőbb beszélnem kell Wendy-vel, hogy megkérdezzem, megtudott-e már valamit az intézet lakóitól. Szörnyűség, amit a családom tett vele, ám most először úgy érzem, ez még a hasznunkra válhat. Elvégre Wendy most egyfajta beépített emberként szolgálhat, így pedig rengeteg információ birtokába juthat. Valamint tarthatja a lelket a rabokban és idővel a szökési tervet is közvetítheti majd köztük. Sietnem kell apámhoz, hogy mielőbbi bebocsátást kérjek az unokahúgomhoz. Minden perc számít.

15 perc múlva:

Már édesapám ajtaja előtt állok és várom, hogy engedélyt kapjak az irodájába való belépéshez. Éppen újabb kopogtatáshoz emelem a kezemet, mikor hirtelen egy tompa hangot hallok meg kiszűrődni az irodából, mire nagyot nyelek és lassan lenyomom az ajtó kilincsét.

- Gyere be! - szólal meg apám, ám amint meglátja belépő lányát, azonnal visszagörnyed iratai fölé - Mit keresel itt? Nem dolgoznod kéne? - kérdezi unottan, miközben tovább rendezgeti papírjait. Érzem rajta, hogy rosszkor zavarom, bár nála sosincs jó pillanat. Mióta anyám meghalt, még komorabb mint azelőtt. Azóta szinte lehetetlen vele beszélni és minden kísérletem vitába fullad. Nagyot nyelek hát és minden bátorságomat összeszedve szólásra nyitom a számat.

- Beszélni szeretnék veled - kezdek bele halkan, ám mielőtt tovább folytathatnám, apám hirtelen rám néz és mogorván összeráncolja szemöldökeit.

- Ha megint arról a mágusról, akkor ne is folytasd. Túl nagy erő lakozik benne ahhoz, hogy szabadon engedjem. A 318-as felébredt, nincs mit tenni. Nemsokára csatlakozik majd a többiekhez és többé nem láthatod. Erről nem nyitok vitát, Lucy! - tart ki még mindig korábbi álláspontja mellett, melyből azóta nem enged, hogy legelőször szóba hoztam a témát. Apám szavai még mindig fájón marnak a szívembe, ám ezen most megpróbálok túllépni és ittlétem valódi okára terelem a témát.

- Apám, most Wendy-ről szeretnék beszélni veled. Meg szeretnélek kérni, hogy... - próbálom elmondani jöttöm célját, ám apa amint meghallja a Wendy nevet, azonnal heves tiltakozásba kezd.

- Ki ne ejtsd előttem ezt a nevet még egyszer! - emeli meg a hangját mérgesen, miközben öklével erősen az asztalra csap és felpattan székéből - Wendy már nem tartozik a családba, hiszen ő is csak egy undorító mágus. Ráadásul egy korcs, aki sem az emberek közé nem illik, sem a mágusok közé! Felejtsd el őt, utoljára mondom! - fejti ki a véleményét nem túl finoman, majd mély lélegzetet vesz és lassan visszaül a székébe. Érzem, nem kéne tovább feszegetnem a témát, hiszen apám már most is rettentő dühös rám, én azonban nem hagyhatom ennyiben a dolgot. Muszáj meggyőznöm őt és beszélnem kell Wendy-vel. Ő talán segíthet Natsu-nak és a barátainak a szökésben.

- De apám, kérlek. Ő az unokahúgom, muszáj beszélnem vele - erősködök tovább, ám apámra ez láthatóan semmilyen hatással nincs - Nem tilthatsz el tőle, hiszen mi egy család vagyunk. Akkor is, ha tagadod ezt. Kérlek, csak most az egyszer engedd, hogy... - beszélek egyre izgatottabban és hevesebben, mire apám lassan rám emeli fáradtan csillogó szemeit és óvatosan leveszi jellegzetes szemüvegét. Ezt látva hirtelen elakad a szavam és nagyot nyelve némulok el. Tudom jól, nem feszíthetem tovább a húrt, különben pórul járok. Már így is nagyon magamra haragítottam az apámat. Nem teszem zsebre, amit kapni fogok tőle.

- Hányszor, Lucy? Hányszor kértelek már, hogy ne játssz a türelmemmel? - kezdi halkan, már már túl nyugodtan, majd kis szünetet tart és teljesen más hangnemben folytatja - Nem vagy már gyerek! Viselkedj! - kiáltja el magát torka szakadtából úgy, hogy még térdeim is beleremegnek a félelembe - Nem beszélhetsz azzal a cafkával, hányszor mondjam még?! Ha pedig ellenkezni mersz velem, ennek az intézetnek a vezérigazgatójával, ... - üvölt tovább magából kikelve, ám egyszer csak elhallgat és lassan végigmér tekintetével. Nagyot nyelek ijedtemben, s mozdulatlanul figyelem, ahogyan apám lassan kisétál íróasztala mögül és komótos, mégis magabiztos léptekkel elindul felém. Közvetlenül mellém sétál, majd mikor más csupán centiméterekre áll tőlem, hirtelen megtorpan és egészen közel hajol a fülemhez - ...akkor lelövetlek, mint egy kivert kutyát - suttogja halkan, vérfagyasztó nyugalommal. Ezt hallva hátamon végigfut a hideg, karjaim pedig libabőrösek lesznek. Megszólalni se merek, mindössze aprót bólintok és földbegyökerezett lábakkal meredek magam elé. Szemeimből kiszökik minden élet és üvegesen csillognak, apám pedig ezt látva halványan elmosolyodik. Felém nyújtja a kezét, majd tenyerét vállamra helyezi és kissé megszorítja azt.

- Látom, megértettél - mondja elismerőn, akár egy büszke apa, majd hátat fordít nekem és visszasétál íróasztalához - Elmehetsz - jelenti ki, miközben már rám se néz, csupán iratai fölé görnyedve tölt ki egy újabb szerződést, immáron újra szemüvegben.

- I-igenis, apám... - nyögöm magam elé halkan, majd én is sarkon fordulok és lassan elhagyom az irodáját. Nem értem, mi üthetett belé, korábban még sosem viselkedett velem így. Nem hittem volna, hogy apám ilyen kegyetlen is tud lenni. Vissza kell mennem Natsu-hoz, hogy beszéljek vele. Ha kések, még megöl engem, hozzáteszem teljesen jogosan. Hiszen megígértem neki, hogy reggelre a cellájában leszek. Úgy látszik, más utat kell találnom Wendy meglátogatására, most azonban nincs időm ezzel foglalkozni. Natsu már vár.

Natsu szemszögéből:

Lucy késik. Túl sokat késik. Bár nem látom az eget és a cellámban egyetlen óra sincs, teljesen biztos vagyok benne, hogy reggel már elmúlt. Türelmetlenül járkálok faltól falig, miközben  idegesen tördelem ujjaimat. "Vajon mi történhetett vele?" - kérdezem magamtól nyugtalanul és aggódva harapom be alsó ajkamat.

- Áhh, mégis miért érdekel ez téged, Natsu? - rázom meg erősen a fejemet, miközben orrom alatt halkan motyogok. Nem értem magamat és nem tudok partra vergődni saját érzéseimmel. Az egyik pillanatban még utálom az összes kígyót, beleértve Lucy-t is és minden erőmmel küzdeni akarok ellenük, ám néha úgy érzem, ez az ápoló más mint ők. Olykor azt érzem, Lucy nem akar nekem rosszat és valamiért kötődik hozzám. Vajon miért érzek így iránta? De hogyan is érzek egyáltalán? Még magam sem tudom, mi az, ami hozzá köt. Talán azért nem voltam képes megölni őt, mert végre valaki kedves volt hozzám és a nevemen szólított. 13 év alatt, először hallottam egy kígyó szájából a Natsu nevet és ez különös érzéseket váltott ki belőlem. Szeretnem kéne őt, barátként gondolni rá, amiért oly sok mindenen keresztülment értem, mégsem tudok így érezni. Egyszerűen nem tudok barátként gondolni rá, legalábbis nem tiszta szívvel. A lelkem legmélyén ugyanis megvetem őt és az egész családját, sőt az összes mocskos embert ezen a földön. Gyűlölöm őket és sosem fogom megbocsájtani nekik azt, amit velem és a családommal tettek. Zeref kisöcsém, a szüleim és a falu lakói, mind ártatlanok voltak. Egyikük sem tett semmi rosszat, mégis kivétel nélkül kiirtották őket. És mindezt egyetlen kisfiú miatt, aki másnak született mint a többiek. Mágus lett, annak szánta őt az ég, ezt a keresztet pedig élete végéig cipelnie kell. 

Döntöttem. A legfontosabb most Gildarts megtalálása és a többiek kiszabadítása. A bosszúm csak ezután következhet, mely egyben Lucy halálához is vezet majd. Miután kiirtotta saját családját, az ő élete fog következni. Saját kezűleg fojtom majd meg, vagy tekerem ki a nyakát. De az elevenen elégetés is szóba jöhet még...igen, ezt még el kell döntenem. Nagyot sóhajtok és önelégült vigyorral az arcomon lassan az ágyamhoz sétálok. Most, hogy tudom, mit kell tennem, sokkal nyugodtabban várom az ápoló érkezését. Már nem számít a válasza, hiszen így is, úgy is szenvedni fog. Mindegy, hogyan döntött, most más feladatom van számára. Fel fogja nekem kutatni Gildarts-ot és közvetíteni fog közöttünk. Lucy lesz a tervem kulcsfigurája, így most egy ideig biztonságban tudhatja szánalmas kis életét. Egy darabig kegyelmet kap. Gondolataim menete itt hirtelen megtörik, kintről ugyanis tompa zajok szűrődnek be a cellámba.

- Üdvözlet, Lucy kisasszony! - hallok meg egy férfi hangot kintről, majd egy női köszönést is, az ajtó pedig lassan kinyílik és egy ragyogó barna szempár kukucskál be rajta.

- Bocsánat a késésért, Natsu - szólal meg lesütött szemekkel Lucy, még mielőtt bármit is mondhatnék neki - Muszáj volt valamit elintéznem, mielőtt idejöttem volna - magyarázkodik tovább, miközben lassan beljebb sétál és leül mellém az ágyra. Lucy arca gondterheltnek tűnik és úgy látszik, egész este nem aludt semmit sem. Vajon miattam ilyen rosszkedvű? Nem, emögött több van. Fejemben folyamatosan egy gondolat kattog, miszerint muszáj megtudnom, mi bántja őt ennyire, másrészről viszont jó látni, ahogyan szenved. Olyankor kissé átérzi mindazt, amit én és a többi mágus érez minden egyes nap minden egyes percében ebben a földi Pokolban, amit ő egyszerűen csak munkahelynek nevez. Szenvedjen is csak, hiszen megérdemli.

- Ne is törődj vele, hiszen én csak a 318-as számú fegyenc vagyok. Nem érdemlek pontosságot, hiszen nemsokára úgyis meghalok, nem igaz? - förmedek rá flegmán, miközben indulatosan felpattanok az ágyról és távolabb sétálok Lucy-tól. Nem bírok tovább a közelében maradni, undorodom tőle. Az egész lényétől, a külsejétől és a belsejétől is egyaránt. Utálom őt, amiért ezt tette velem és utálom magamat is, amiért mindezek ellenére mégsem tudok rá tiszta szívemből haragudni. 

- Ez nem így van, hidd el. Én csak... - ugrik fel ő is a kemény ágyról és sietős léptekkel elém sétál, én azonban tovább hátrálok tőle.

- Nem érdekel a magyarázkodásod! - mordulok rá ingerülten, mire Lucy elhallgat és sajnálkozva néz rám - Azt mondd inkább, hogy döntöttél! Végzel a családoddal a kedvemért, vagy sem? - pillantok rá eltökélten, miközben látom, ahogyan homloka lassan verítékezni kezd, térdei pedig kissé megremegnek. Szája sarka picit kiszárad, s eközben pupillái kitágulnak. Az idegességet nem lehet nem észrevenni rajta. Érzem, ahogyan lassan összeroppan a döntés súlya alatt. Szinte már hallom is, ahogyan szíve két darabra szakad, s mindkét oldal két különböző célért küzdene. Lucy egy része kiállna értem a végsőkig, viszont szíve másik fele a családjáért harcolna amíg csak él. Nagyon kíváncsi lennék, hogyan döntene éles helyzetben, most azonban nincs időm erre várni. Mihamarabb tudatnom kell vele eredeti tervemet, melyben segítenie kell nekem. Együtt kell kiszabadítanunk Gildartsot és a többieket, utána pedig jöhet a büntetése.

- Ne válaszolj, nem érdekel - dobok végül mentőövet neki, mire a lány zavartan néz rám, én pedig rövid szünet után folytatom a magyarázatot - A te büntetésed még várhat egy kicsit. Most valaki mással kell foglalkoznunk.

- Hogy érted ezt? - kérdez vissza értetlenül, mire mély lélegzetet veszek és lassan beszélni kezdek. Semmi kedvem az orrára kötni tervem minden részletét, nélküle viszont semmire sem mennék. Egyelőre olyan kilátástalan a helyzetem, hogy egymagam semmire sem vagyok képes. Muszáj őt is bevonnom ebbe, máskülönben elvesznék. Jelenleg Lucy az egyetlen esélyem a szabadulásra és arra, hogy minden ígéretemet betartsam. Erza, Gray, Juvia és Gildarts, kiszabadítalak benneteket, téged pedig, Zeref, meg foglak találni és újra egy család leszünk. Egy kis család, aki szépen lassan maga mögött hagyja majd a múlt viszontagságait és boldogan tekint a jövő felé.

Sziasztok! Na, egy nap késéssel ugyan, de elkészültem a 21. résszel is. Tegnap egész délután nem volt internetem, ezért nem tudtam befejezni a részt, de ma végre elkészültem vele. Remélem, hogy tetszett nektek, ha igen, írjátok meg kommentben. Találkozunk a következő részben, addig is legyetek nagyon jók, pápá!