Csupán egy dologra tudok gondolni, miközben vadul dobogó szívvel várom vissza az imént elrohant ápolót. Fejem lassan szédülni kezd, s látásom is egyre zavarosabb. A fülem lüktet a fájdalomtól, miközben légzésem egyre szaporábbá válik. Add, Istenem, hogy ne itt haljak meg. Ne kérj még magadhoz, hiszen csak most kaptam vissza életem értelmét. Végre kitaláltam, hogyan állhatnék bosszút mindazokon, akik nyomorba taszítottak engem, s velem együtt megannyi ártatlan lelket. Fohászkodom hozzád, Uram, mint még soha ezelőtt, hogy nézz le rám utoljára és teljesítsd a kérésemet. Ne vedd el az életemet.

Minden másodperc és minden perc lassan telik, miközben a fájdalmam rohamosan növekszik. Szívem majd' kiugrik a helyéről minden egyes lélegzetvételnél, mégsem adhatom fel. Ki kell tartanom, hiszen ígéretet tettem. Egy új ígéretet magamnak, melyben megesküdtem, hogy könyörtelen bosszút állok az intézet minden egyes dolgozóján, amiért úgy bántak velem, akár egy haszontalan korccsal. Sőt, Lucy lesz az első, aki szenvedni fog. Az én kezem által hal majd meg, ám csak miután beteljesítette a bosszúmat. Vér fog tapadni mocskos kis kezeihez, melytől senki sem tisztíthatja meg. Igen, ő a bosszúm kulcsfigurája. Nélküle értelmetlen az egész, így még egy kis ideig közel kell tartanom magamhoz, hiszen igaz a mondás. Tartsd közel a barátaidat, de az ellenségeidet még közelebb! Megbánja még a napot, amikor először átlépte cellám küszöbét. Szenvedni fog, méghozzá élete végéig. Amíg él, egy percnyi nyugta sem lesz a tudat miatt, hogy segédkezett a családja kivégzésében. Ajkaim lassan ördögi mosolyra húzódnak, ám arcom hamarosan összerezzen a fájdalomtól.

- Ááá! Lucy, merre vagy már?! - üvöltöm torkom szakadtából, mikor a fülembe hirtelen égető fájdalom nyilall. Mióta Lucy megszabadított attól az undorító féregtől, a fájdalom még elviselhetetlenebbé vált. Eddig is kínlódtam, de azt a szenvedést össze sem lehet hasonlítani azzal, amit most érzek. A hangok hirtelen eltompulnak, és saját szaggatott lélegzésemen kívül, nem hallok semmit. Szívem vadul dobban minden egyes pillanatban, miközben mellkasom zsibbadni kezd. Hirtelen kínzó köhögés tör rám, s én oldalra fordítom a fejemet, ám a roham nem enyhül. Számon lassan nyál folyik ki, mely vérrel keveredik és a kemény vaságy, amin fekszem egyre hidegebbé válik. Szemeim hirtelen megrándulnak, majd minden elsötétedik. Nem hallok és nem látok többé semmit. Tudatom elalszik. Istenem, kérlek ne hagyj el!

Lucy szemszögéből:

Sietős léptekkel rohanok végig a folyosón, egyenesen Natsu "szobája" felé, ám minél jobban igyekszem, a folyosó annál hosszabbnak tűnik. Rohannom kell, hiszen annak a fiúnak mindössze percei lehetnek hátra. Vajon mit tehetett vele az az átkozott Dazai Kenka? Miért pont őt kellett a halál szélére sodorni? Hát ennyire mámoros lenne bántani másokat és ártatlanok vérét ontani? Az én szüleim is ebben lelik meg az örömüket? Oly sok a kérdés, mégis kevés a válasz. Az az egy azonban biztos, hogy ha Natsunak bármi baja esik, azt nagyon meg fogja keserülni. Az én Natsumat senki sem bánthatja, még ez a Dazai Kenka sem. Nem tudja még, kivel áll szemben. Én Lucy vagyok, Lucy Heartfilia, nem holmi ágrólszakadt ápoló. Az én családom ennek az intézetnek a vezetője, így az én akaratom szent. Apám a vezérigazgató, megboldogult anyám után pedig kisöcsém vette át a hadsereg irányítását. Nekem hatalmam van, egyetlen szavammal okozhatom bárki halálát.

"Várj csak, Dazai. Ezt nem úszod meg szárazon" - gondolom magamban eltökélten, miközben sietve szaporázom meg lépteimet és gyors pillantást vetek a kezemben tartott injekciós tűre.

- Meg foglak gyógyítani Natsu, ne félj! - suttogom magam elé, miközben ökölbe szorítom ujjaimat és tovább rohanok a cella felé.

Natsu szemszögéből:

A fejem szörnyen hasogat, karjaim pedig erőtlenül fekszenek mellettem. Egyenlőre még nem bírom kinyitni a szememet, sőt, őszintén bevallva, nem is akarom. Jó érzés egy kicsit a sötétségben lebegni, miközben lassan minden gondom tovaszáll. Mélyet sóhajtok és oldalra fordítom a fejemet. A kellemes sötétség egyre erőteljesebben taszít el magától, miközben a cellámba beáramló tompa fény egyre csak hívogat. Hazugságokkal próbál magához édesgetni, miközben minden szépet és jót ígér. Fülembe suttogja egy egyszerű jövő lehetőségét, melyben majd normális, hétköznapi életet élhetek. Kis családdal, félelem nélküli élettel kecsegtet, ám ez mind hazugság. Tudom jól, ha most kinyitom a szememet újra abban a büdös és koszos cellában találom magamat, mint amelyből a sötétségbe menekültem. A falakon vastag moha fog ülni, a talajt pedig vér áztatja majd. Egyedül leszek, senki sem fog hozzám szólni. Minek is szólnának? Undorító vagyok. De tudom, nem maradhatok örökké itt, nem ragadhatok le ebben a világban. Bármily szépnek és tökéletesnek is hat ez a sötét mélység, fel kell ébrednem. Ki kell nyitnom a szememet még akkor is, ha felébredvén megpillantom a keserű valóságot. Ezzel az elhatározással nyitom hát résnyire a szememet, felkészülve arra a nyomorra, amit valójában megérdemlek , ám ahelyett, hogy a Pokol egyik bugyrába kerülnék, egy meglepően nyugodt helyen találom magamat. Szemeim meglepetten pattannak ki, s első döbbenetemben még a szám is tátva marad.

- Ez meg... - nézek körbe hitetlenkedve, miközben nyögdécselve felülök az ágyon és a mellettem zavartan toporgó ápolóra nézek - Ez a te műved? - kérdezem tőle rekedten, mire Lucy aprót bólint és szégyenlősen a földre pillant.

- I-igen... - nyögi halkan, miközben még mindig nem néz rám - Azt gondoltam, így jobb lesz a...a légkör - kezd magyarázkodásba szinte azonnal, mire nagyot pislantok és megrázom a fejemet, így próbálva visszatérni a jelenbe.

- Ömmm...hát...köszönöm! - szólalok meg halkan, mire a lány félve rám pillant és halványan elmosolyodik.

- Akkor hát tetszik? - kérdezi, s most rajtam a sor, hogy aprót bólintsak - Ennek örülök - lépdel lassan közelebb hozzám, majd mikor már teljesen az ágyamhoz ér, mosolyogva megszólal - Leülhetek? - pillant a mellettem lévő üres helyre, mire zavartan Lucy arcára nézek, majd bólintok. Még mindig nem hiszem el, amit látok. A szobában kellemes virágillat terjeng, talán levendula, a falakat borító vastag mohatakaró pedig nyomtalanul eltűnt. Sőt, már a padló sem tocsog a vértől és semmiféle testnedv nincs rajta. Fantasztikus! És mindezt valóban egyedül csinálta volna? Vajon mennyi ideig lehettem kiütve, hogy erre volt ideje? Na és miért állt mindez érdekében? Mert az bizonyos, hogy nem puszta jó szándékból tette. Nem mintha most olyan gyönyörű lenne az ablaktalan, dohos cella, de ahhoz képest, amilyen korábban volt, most sokkal jobban néz ki. Nem győzöm magamat ismételni, fantasztikus!

- Mi a baj? - hallom meg hirtelen Lucy aggódó hangját magam mellől, mire meglepetten pillantok rá - Elgondolkodtál? - kérdezi mosolyogva, majd halkan elkacagja magát - Örülök, hogy jobban vagy.

- Héj, Lucy - szólítom nevén a lányt, s most először hangomban cseppnyi gyűlölet sincs. Nem mintha meghatott volna a cafka kis színjátéka, de most úgy érzem, nincs okom a haragra. Ezúttal valóban kitett magáért, bármi is volt az oka.

- Mi az? - csillog kíváncsian barna tekintete, míg izgatottan várja mondanivalómat.

- Mi történt velem? Miért lettem rosszul és meddig voltam kiütve? - záporoznak kérdéseim egymás után, Lucyn pedig látszik, szavaim dühöt ébresztenek benne. Vajon mi lehet a baj?

- Az az átkozott Kenka megint túllőtt a célon - feleli remegve, miközben kezét ökölbe szorítja - Nem tudja, hol a határ.

- Miről beszélsz? - kérdezek vissza értetlenül, mivel fogalmam sincs, ki az a Kenka és miért lőtt túl a célon, azonban láthatóan Lucy sem nagyon akar többet mondani ennél.

-  Ne is törődj vele, már vége van - mondja nyugodtságot erőltetve magára, amivel csak még inkább megerősít előbbi gondolatomban.

- Jogom van tudni, hogy mi történt velem! - emelem meg kissé a hangomat, ám Lucy kétségbeesetten ragyogó tekintetét látva szinte azonnal meg is bánom - Ne haragudj, én csak... - próbálok automatikusan magyarázkodni, ám hirtelen elhallgatok és szavaimat magamba fojtom. Miért is kéne bocsánatot kérnem ettől a kígyótól és miért én magyarázkodjak neki? Ők mikor kérték az én bocsánatomat és mikor adtak magyarázatot bármire is? Nem érdemlik meg a jóindulatomat. Egyszerűen nem méltók rá. Ezt a cafkát is csupán egyetlen egy dolog tartja még életben. A családja felé érzett gyűlöltem és haragom. Amíg ők élnek, megkímélem az ő nyomorult kis életét is. De aztán...aztán nem kegyelmezek. Sem neki, sem senki másnak. Ennek az átkozott intézetnek az összes dolgozója égni fog, szétszaggatom mindegyiküket. Lépteim után nem marad majd más csak halál és keserűség. Ez az én igazi énem, ez az igazi Natsu Dragneel. Egy alávaló gyilkos, akit mindössze a bosszú és kisöccse szeretete hajt. Nincsen számomra más ebben a világban. Semmi, amiért még élhetnék.

- Semmi baj, Natsu - ránt ki hirtelen gondolataim közül Lucy nyugodt hangja, aki valószínűleg már jó ideje néma csendben figyeli, ahogyan elmerengve bámulok magam elé.

- Mondj el mindent, ami történt! Jogom van tudni - kérlelem őt ezúttal sokkal erélyesebben, mire a lány nagyot nyel és lassan beszélni kezd. Hangja dühöt és mérhetetlen aggodalmat sugall, ahogyan enyhén remegő ajkaival formálja a szavakat, én pedig figyelmesen hallgatom őt.

- Dazai Kenka az az ápoló, aki néhány napig helyettesített engem. Akkor, amikor te... - akad el máris a történetben, mintha a megfelelő szavakat keresné, én azonban nem érek rá erre. Egyszerűen nincs időm a finomkodásra, ahogyan kedvem sincs hozzá. Itt most nem az érzelmek számítanak, mindössze a puszta igazság. Legyen az akármilyen kemény is.

- Amikor meg akartalak ölni, nem igaz? - jelentem ki rideg nemtörődömséggel, mire az ápoló szemei meglepetten kerekednek ki és döbbenten néz rám.

- I-igen... - dadogja zavartan, majd nagyot nyel és végül folytatja - Nem tudom, hogy mit tett veled abban az egy hétben, de az a százlábú, amit a füledbe tett, egy igen ritka faj volt - magyarázza, miközben tekintetével a földet tanulmányozza.

- Mégis miféle faj? - kérdezek vissza türelmetlenül, mire Lucy újra rám néz és kelletlenül folytatja.

- A nyála erősen mérgező és...húsevő. Amikor a füledbe került, azonnal táplálkozni kezdett, a nyála pedig a véredbe került. Ha csak néhány órával később érek vissza, te már... már nem... - hallgat el újra, mire kezem ökölbe szorul, szívem pedig vadul dobolni kezd. Miért játssza a szentet, miért nem képes kimondani az igazat? Elmondhatatlanul idegesít ez a nyápic viselkedése és az álszent hozzáállása a dolgokhoz. Elegem van belőle!

- Ugyan már, mondd csak ki! - kiáltok rá a lányra idegesen - Már nem élnék, igaz? Nincs ebben semmi szokatlan, hiszen itt minden egyes nap az életemért küzdök! Hidegen hagy már a halál, amennyiben az nem álmomban ér. Semmi kedvem tudatlanul, bután meghalni. Tudni akarom, mi okozta a halálomat és gyilkosaim szemébe akarok nézni. Te is egy vagy közülük, úgyhogy ne játszd itt a szentet, vagy a megváltót! Nem vagy te egyik se, csak egy elkényeztetett liba, aki apuci és anyuci miatt remek helyre született! Nehogy még te legyél könyörületes velem és próbáld megóvni a lelkemet! - adom ki egyszerre minden dühömet, miközben mérgesen felpattanok és nem törődve a fájdalommal, mely minden porcikámban jelen van, idegesen fel s alá járkálok a szobában.

- De én csak... - lép utánam a lány ártatlanul, mire hirtelen felé fordulok és rákiáltok.

- Elég legyen! Nem kérek a segítségedből, sem most, sem máskor. Nem fogok könyörögni, hogy segíts rajtam, ezt ne úgy vedd! - kerülök egyetlen lépéssel a lány elé, mire az nagyot nyel ijedtében, majd lassan hátrálni kezd, ám mint már oly sokszor ezelőtt, most is falba ütközik végül és csapdába kerül - Ez nem kérés, hanem parancs, megértetted?! - förmedek rá halkan suttogva, mégis erőteljes hangsúllyal, mire Lucy aprót bólint és rettegve néz vissza rám.

- Tartozol nekem ennyivel azért, amiért mindent elvettél tőlem. Te és a családod tehettek mindenről, több száz ember vére tapad a kezetekhez, ti nyomorult kis férgek! - sziszegem a fülébe indulatosan, majd rövid szünet után folytatom - Teljesíteni fogod a parancsomat, s ezzel talán lemoshatod magadról a kezeidre száradt vért. Elmondom, mit tegyél - suttogom a lánynak, mire az megint bólint, majd lassan belekezdek tervem felvázolásába. Minden egyes mondatom után érzem, ahogyan Lucy szíve keservesen dobban, szemei pedig egyre kerekebbek lesznek. A lány egész arca elsápad, majd vérül remegő térdekkel a földre rogy és rettegve néz rám.

- Ezt én...ezt nem tehetem... - rebegi halkan, könnyes tekintettel, mire halványan elmosolyodom és biztató ragyogással a szememben letérdelek elé.

- Ó, dehogy nem. És meg is teszed, különben a lelked örökké bűnös marad. Ezzel vezekelhetsz anyád és apád bűneiért, valamint az ő szívüket is megtisztíthatod. Tedd hát, amit mondtam, különben örökké ilyen mocskos leszel - simítok finoman végig az arcán, majd még közelebb hajolok hozzá és halkan a fülébe suttogom - Vagy felőlem meg is halhatsz...

Miután ezt a mondatot is kimondtam, lassan két lábra egyenesedek és az ágyamhoz sétálok, mit sem törődve a sarokban remegő, holtsápadt lánnyal.

- Holnapig várok a döntésedre - ajánlok fel neki határidőt nagy kegyesen, majd miután még mindig nem mozdul, csupán reszketve mered maga elé, kissé megemelem a hangomat és rákiáltok - Elmehetsz! - förmedek rá, mintha csak a kutyám lenne, mire Lucy összerezzen és ijedten kisétál az ajtón. Mielőtt még azonban átlépné a küszöböt, visszafordul felém és halkan megjegyzi: "Viszlát, Natsu Dragneel" , majd kilép a szobából, az ajtót pedig nyikorogva húzza be maga után. 

"Natsu Dragneel?" - ízlelgetem magamban ezt a nevet elgondolkodva - "Mégis miért hív még mindig így? Hát nem én lennék a 318-as számú rab? Nem én vagyok az, aki miatt mindent el kell dobnia magától? Nem én kényszerítettem őt egy ilyen lehetetlen helyzetbe és állítottam választás elé, vagy ő, vagy a családja? Akkor mégis miért szólít még mindig a nevemen? Miért nem vet meg és gyűlöl tiszta szívéből, ahogyan én is gyűlölöm őt? 

Gyűlölet...Hmm. Milyen fura szó. De vajon mit is jelent valójában? Talán ez a a szó több mint egy puszta főnév? Mi rejtőzhet  mögötte valójában? Lehetséges volna, hogy a gyűlölet valójában a feltétel nélküli, már-már fájdalmas szeretet? Vagy az utálat és a szeretet gyomorforgató keveréke, mely undorral szennyezi be az emberi szívet? Végül is ez is csak egy szó. Egy szó, melyet kiforgathatunk, átfogalmazhatunk és rágódhatunk rajta naphosszat, mégsem értjük meg igazán. Gyűlölet...milyen szép szó is ez..." - ezekkel a gondolatokkal fekszem hát el az ágyon és nyom el az álom, mely ezúttal édesebb lesz mindennél. Érzem, hogy ma éjjel végre jól fogok aludni.

Sziasztok! Talán ezelőtt még sohasem volt ilyen hosszú kihagyásom, mint most. Nagyon sajnálom, de nem fogok magyarázkodni. Mondhatnám persze azt, hogy összejöttek a dolgaim, vagy, hogy beteg voltam és lusta is egy kicsit, de ezúttal olyan sok minden történt, hogy túl hosszú lenne szavakba öntenem. Inkább rátok bízom a döntést, hogy tovább olvassátok-e még a könyvemet ennyi szünet után is, vagy inkább tovább görgettek felette. Bárhogy is döntötök, az a ti döntésetek lesz és én nem szállhatok szembe vele. Azt azért remélem, hogy ez a rész is elnyerte a tetszéseteket, bár érzem, hogy ezúttal egy kicsit laposabb lett. Mégsem fogok rajta tovább ülni, ennyit tudtam kihozni belőle. Igyekszem a jövőben kicsit sűrűbben publikálni és a minőségre is jobban odafigyelek majd. Addig is legetek jók, pápá!