Lucy szemszögéből:

Tudom jól, hogy ki is vagyok én. Legalábbis valaha tudtam. Most már egy teljesen más embernek érzem magamat, mintha egy új Lucy lennék. Láttam már szenvedést, nyomort és kínok közti halált is, s ezek mindegyike visszafordíthatatlanul emlékezetembe égett. Tanúja voltam annak, ahogyan egy mágussal saját ápolója végzett, mikor az elszabadult, s azt is figyelemmel kísértem már, ahogyan édesanyám elevenen felgyújtatott egy védtelen gyermeket. A kislány alig lehetett több 8 évesnél, s kétségbeesett sikolya szenvedéssel töltötte meg a fehérre meszelt, steril szobát. A teremben nem voltak játékok, az egész légkör személytelen volt. Nem méltó nyughelye egy ártatlan gyermeknek. Akkoriban még fiatal és naiv voltam, nem tudtam, mivel jár az élet. Minden egyes arcocska, minden gyermeki mosoly arra a bizonyos kisfiúra emlékeztetett. Arra a gyermekre, aki évekkel korábban sétált be az intézetbe, melyről én akkor még semmit sem tudtam. Szerettem oda járni és apukám irodájában játszadozni, miközben édesanyámra vártam egész nap. Nem tudhattam még, kik is valójában a szüleim. Fogalmam sem volt róla, hány ember vére tapadt édesanyám kezéhez, ahogyan azt sem tudtam, milyen intézmény vezérigazgatója az apukám. Számomra ők hősök voltak, akik szebbé tették a világot. A szememben ők voltak a mindenség és az örökkévalóság. Igaz, hogy mindketten kissé hűvösek voltak, s mindig távolságot tartottak, nekem ez mégis természetes volt akkoriban. Azt hittem, ilyen az igazi szeretet, nem tartottam fontosnak sem az esti meséket, sem a jó éjt puszikat. Sőt, így visszagondolva nem is tudtam igazán, milyen az anyai szeretet. Apám is zárkózott volt, igazi üzletember típus, így sosem volt túl bensőséges kapcsolatom egyikükkel sem, de nekem ez így pont megfelelt. Szerettem őket olyannak, amilyenek voltak és nem hittem, hogy ezen bármi is változtathat. Egészen addig nem, amíg egy este meg nem láttam, ahogyan három felfegyverkezett katona, köztük az anyám és két őr, egy összevert, rettegő kisfiút lökdös be az intézet kapuján. A gyermek ruhái szakadtak és nedvesek voltak, arca pedig sebhelyes. A zuhogó eső felhígította a sebeiből szivárgó vért, így egész bőre vörössé vált. Biztosra vettem, hogy a fiú zokog, az esőcseppektől azonban ezt nem lehetett látni. Tekintetében mérhetetlen düh és indulat lángolt, ahogyan apró lábaival egyenesen az ajtó felé lépkedett. Figyelemmel kísértem útját, majd miután átlépte az épület küszöbét, kérdőn fordultam apám felé.

- Apa, nézd - pillantottam a férfira, aki szokásához híven íróasztala mögött ült és unalmasnak tűnő iratait rendezgette.

- Ne most, kicsim. Nem érek rá - válaszolta unottan, miközben rám se pillantott. Ajkaim szomorúan görbültek le, majd újra kinéztem az ablakon, ám ekkor már csupán az üres utcát láthattam. Mindenki eltűnt.

- De apa, ki volt az a fiú, aki bejött? - kérdeztem újra édesapámat, mire ő kelletlenül rám nézett és levette jellegzetes szemüvegét.

- Nem tudom, Lucy. Ne fárassz már! - emelte kissé meg a hangját ingerülten.

"Biztosan megint fáradt" - gondoltam csalódottan, de nem adtam fel. Tudni akartam, ki volt az a kisfiú.

- Apu, de én láttam. Anyuval jött be és két katonával. Szomorú volt és véres, a ruhái pedig... - csacsogtam tovább kíváncsian, apámat kérdéseimmel bombázva, melyeket ő egy ideig némán hallgatott, ám hamar megunta butaságaimat és türelmetlenül a szavamba vágott.

- Biztosan egy újabb mágus volt, akit anyád elfogott. Ne aggódj, nem fogod őt többet látni - hadarta el gyorsan, majd újra iratai fölé magasodott és engem teljesen figyelmen kívül hagyott.

- De én szeretnék vele játszani. Elég szomorúnak tűnt és... - beszéltem tovább ennek ellenére, amivel még inkább felbosszantottam az apámat.

- Elég már, Lucy! Valószínűleg meg fog halni, hagyd őt békén! - kiáltott rám türelmetlenül, mire én ijedten rezzentem össze. 

"Hogy-hogy meg fog halni?" - kérdeztem magamban félve, de még mielőtt bármit is mondhattam volna, apám folytatta.

- De ha akarod, majd kitömetem neked és megkapod babának. Most pedig hagyj békén, dolgozom! - szidott le ismét, majd újra visszatért munkájához, ezúttal véglegesen. Nem nézett rám többé, még csak felém se fordult, igaz, én sem szóltam többet. Döbbenten csillogó szemekkel sétáltam vissza az ablakhoz, melyből először pillantottam meg a fiút, majd remegő térdekkel álltam meg előtte. Aznap este valami összetört bennem, s kezdtem megérteni, milyen is a valóvilág. Csak álltam mozdulatlanul és bámultam le sötét, üres utcára, miközben minden megfordult bennem. Anyám körülbelül fél óra múlva jött értem, s ekkor én még mindig az ablakban álltam. Egész este hallgattam, nem kezdeményeztem beszélgetést. Apám késő éjjelig dolgozott, így csak másnap láttam őt újra. Akkor már teljesen másképp tekintettem rá. Nem volt többé hős a szememben, sem bűntelen szent. Akkor értettem meg igazán, milyen emberek közt éltem eddig és, hogy kik is ők valójában. Szörnyetegek voltak, kegyetlen gyilkosok, semmi több. Túl hamar kellett ezzel szembesülnöm és idejekorán nőttem fel. Elmémből sosem tudtam száműzni annak a fiúnak a látványát, s amint elég idős lettem, minden időmet az ő keresésének szenteltem. Nem volt könnyű dolgom a számtalan rab és kísérleti patkány közt rábukkannom, de szerencsére volt segítségem. Az én egyetlen, így legkedvesebb unokahúgom, a kis Wendy. Gyermek volt még csupán, mindössze 6 éves, mégis megértette az intézet lényegét. Mágus lévén tenni próbált a kegyetlen kísérletek és kínzások ellen. Pórul járt azonban, ugyanis amikor édesapja meghalt, a nagynéném nem kegyelmezett neki. Saját lányát záratta be és lökte a hiénák elé azzal, hogy ide száműzte. Életemben akkor szakadt meg másodszor a szívem. Sajnáltam őt, hiszen legjobb barátnőmnek mondtam mindig, s annak is tartottam. Kedves szavaim hozzá és az a sok-sok együtt töltött idő nem volt hazugság. Imádtam őt, minden jó és rossz tulajdonságával együtt. A birtokában lévő felfoghatatlanul erős mágia ellenére igyekezett átlagos életet élni, ám végül túl nagy fába vágta a fejszéjét. Szerencsétlen sorsra jutott, száműzött lett. Saját családja tagadta őt ki, s ezt sosem bocsájtottam meg egyiküknek sem. Elhatároztam, hogy segíteni fogom az itt fogvatartott mágusokat, köztük Wendyt is, s egyszer bezáratom ezt a kócerájt, majd a földdel teszem egyenlővé. Igen, porig fogom rombolni ezt a temetőt, kerül amibe kerül, s ezen célom beteljesítésének érdekében tudtam, azt a bizonyos fiút kell megkeresnem. Kiderítettem hát az azonosítószámát, majd a nevét is és felkerestem a cellájában. Borzasztó volt látni azokat a körülményeket, amelyek közt élt, s mivel ő volt az első hivatalos "betegem" ápolóként, nagyon megrázott a dolog. Segíteni akartam neki, új célt adni az életének, arra viszont nem számítottam, hogy őt már élteti valami. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen erős gyűlöletet táplál elhunyt anyám iránt, s bár érthető volt az ellenszenve, mégis megrázott az a megvetés, amit a mágus szemeiből olvastam ki. Most pedig, h itt áll előttem, miközben ujjait torkomra szorítja, hangozzék bármilyen furcsán is, megértem az érzéseit. Nem tudok rá haragudni, ahogyan azt is megbocsájtottam neki, amikor először támadt rám. Már csak belegondolnom is fájdalmas, hogy a Natsu háta mögött álló két őr bántsa azt a fiút, akinek felkutatására annyi időt és energiát szántam. Tegyen velem, amit csak akar, öljön meg, fojtson meg, roppantsa el a torkomat, de neki ne essen bántódása. Most a szívem majd kiugrik a helyéről, miközben arra várok, mi lesz Natsu és az őrök következő lépése. Tudom jól, hogy a két felfegyverzett férfi nem az én életemet félti, sokkal inkább saját bőrüket nem akarják vásárra vinni apám előtt. Az intézetben velem senki sem száll szembe, de a hátam mögött mindenki gyűlöl. Megvetnek, amiért felettük állok és amiért más nézeteket vallok. Egyedül Natsu volt az, aki felvállalta véleményét előttem és most is azt teszi. Fura dolgokat produkál az élet, hogy pont azt a fiút szeretem ennyire, aki tiszta szívéből gyűlöl engem. De hát a szívnek nem lehet parancsolni, nem igaz? Halványan elmosolyodom, majd minden erőmet összeszedve apró levegőt veszek, mely talán az utolsó dolog lesz életemben, amit megtehetek.

Natsu szemszögéből:

Amikor az a két őr belépett a cellába, azt hittem, mindennek vége. Egy pillanatra búcsút intettem bosszúmnak, s magamban már le is mondtam róla. Viszont az, amit Lucy tett, egészen más megvilágításba helyezte a dolgokat. Ez a naiv kis liba előző szavaival egyenesen a halálba taszította saját magát. Gyorsan kell végeznem vele, még mielőtt meggondolja magát. De vajon miért választotta az én épségemet saját élete helyett? Mindig is másnak éreztem őt a többi kígyótól, ám ennek miértjét sosem tudtam megmagyarázni. Talán azért volt, mert ő először törődött itt velem igazán? Vagy mert annyi év után végre valaki a nevemen szólított? Eddig még egyetlen kígyó szájából sem hallottam a Natsu nevet, így nem meglepő, hogy Lucy szavai melegséggel töltötték el szívemet.

"A neved pedig Natsu. Natsu Dragneel..." - csengnek fülemben még mindig ezek a szavak, melyeket valamiért képtelen vagyok elfelejteni. A szívem 13 év alatt darabjaira tört, s azt gondoltam, sosem lesz már ép. Álmomban sem hittem volna, hogy pont egy kígyó szavai gyógyítják majd meg, arra pedig végképp nem számítottam, hogy a bosszú pillanatában tétovázni fogok. Ennyire elpuhultam volna? Vagy csupán bennem is éledhetnek fel igazi emberi érzések? Fogalmam sincs róla, mi történik a testemmel, hiszen agyam azt súgja, roppantsam szét a lány torkát, kezem mégis magától mozdul és akaratlanul is lazítok ujjaim szorításán. Miért? Miért nem tudom megtenni? Hiszen erre vágyom amióta csak elhurcoltak otthonról. Évek óta dédelgetem már bosszúról szőtt édes terveimet, most mégsem vagyok képes véghezvinni. Szívemben kettős érzések kavarognak, melyek közt nem tudok rendet tenni. Egyrészt gyűlölöm és mindennél jobban megvetem ennek a lánynak az anyját, s tudom, ő az egyetlen ember a Földön, akin megbosszulhatom szüleim halálát, mindemellett viszont őrá nem kígyóként tekintek. Legalábbis nem teljesen. 13 évnyi nyomor és szenvedés után végre jött valaki, aki megbecsült engem és nem rúgott belém. Még magam sem hiszem el, hogy ez a néhány kedves gesztus, ekkora hatással volt rám, be kell azonban vallanom, hogy ezt a lányt nem fogom tudni bántani. Legalábbis most még nem. Mélyet sóhajtok és lassan elengedem Lucy torkát, majd remegő karomat testem mellé engedem. Testemből hirtelen kiszáll minden erő, térdeim reszketni kezdenek, szívverésem pedig felgyorsul. A fülemben lévő százlábú vergődése kimondhatatlan fájdalommal jár, amit csak most kezdek el igazán érezni. Egészen eddig figyelmemet más dolgok kötötték le. Először a rettegés, majd a bosszú gondolata, most viszont minden csepp adrenalin elhagyta a testemet, így mindent kétszer olyan erősen érzek.

- Ááá! - üvöltök fel fájdalmasan, miközben a földre rogyok, kezemet pedig erősen a fülemre szorítom - Dögölj már meg, te féreg! - intézem szavaimat a hallójáratomban tanyázó százlábúhoz, az viszont továbbra sem marad nyugton. Homlokom hirtelen izzadni kezd, fogaim pedig vacognak a fájdalomtól. Hátamon jéghideg érzés fut végig, miközben a hasamon lévő sebhelyek lassan felszakadnak. Tompán hallom, ahogyan Lucy megkönnyebbülten felsóhajt, majd vesz néhány nagyobb lélegzetet és közben jobb kezével torkát dörzsölgeti.

- Most! Lődd le gyorsan! - kiáltja el magát az egyik katona mögöttem, ám Lucy ezúttal is közbelép. Teste szinte magától mozdul, s egyetlen pillanat alatt terem előttem, majd leguggol hozzám és finoman belém karol. 

- Segítek, ne aggódj - suttogja a fülembe halkan, miközben az ágyhoz vezet és óvatosan elfektet rajta - Kimehettek! - fordul ezután a katonák felé, akik zavartan egymásra néznek, a következő pillanatban viszont kelletlenül leengedik fegyvereiket, majd hátat fordítanak nekünk és lassan elhagyják a cellát - Mid fáj? Mondd gyorsan! - fordul most felém aggódva, én pedig szenvedve ugyan, de válaszolok neki.

- A fü-fülem... - nyögöm ki halkan, miközben számból kifolyik egy kis nyál - És...i-itt... - mutatok nehezen a hasam felé, amelyből vékonyan vér szivárog.

- Ne aggódj, meggyógyítalak - villan eltökélten Lucy tekintete, majd gyorsan zsebébe nyúl, ahonnét előkap egy tekercs fáslit, egy kis zseblámpát, valamint egy csipeszt - Most csak néhány eszköz van nálam, de ezek is megteszik - mondja, miközben a fáslit az ágy szélére dobja, majd zseblámpájával a fülembe világít - Egy százlábú? - akad el egy pillanatra a lélegzete, miközben szemei döbbenten kerekednek ki - Dazai Kenka... - sziszeg fogai közt egy nevet gyűlölködve, majd nagyot nyel és lassan megszólal - Döntsd oldalra a fejedet, nemsokára megszabadítalak tőle - mondja és miután én eleget teszek kérésének, kis zseblámpájával a fülembe világít. Ezután másik kezével előveszi a csipeszt, majd lassan fülembe dugja - Ne mozogj - kérlel szinte már könyörögve, mire fogaimat összeszorítva tűröm, ahogyan csipeszével a fülemben kotorászik. Alig telik el néhány másodperc és már meg is szólal. Hangja megkönnyebbültnek tűnik, mégis rossz érzésem lesz tőle. Olyan, mintha valamit eltitkolna előlem.

- Megvan, már csak ki kell húznom - mondja, s lassan kifelé kezdi vonszolni kellemetlen lakótársamat. A százlábú viszont nem adja könnyen magát, csapkodva és kapálódzva tiltakozik eltávolítása ellen, Lucy viszont kitartóbbnak bizonyul nála és végül mégiscsak kihúzza fülemből az állatot, én viszont hiába várom a megkönnyebbült sóhajt, a lány némán hallgat. Vajon mi történhetett, ami ennyire megviselte?

- Mi az? - kérdezek rá halkan, szinte alig hallhatón, miközben hasam még mindig sajog a fájdalomtól.

- Az a szadista állat. Mit tett veled? - sziszegi haragtól izzó hangon, majd öklével mérgesen a falba csap - Ezért még drágán megfizet az a féreg! - szorítja össze fogait  mérgesen, a következő pillanatban pedig se szó se beszéd sarkon fordul és kirohan a szobából. 

"Vajon mi történhetett vele?" - gondolom rosszat sejtve, miközben a hasamon lévő seb hirtelen tovább tágul. 

- Aú! - szisszenek fel fájdalmasan, majd a sebre tapasztom tenyeremet és azért imádkozom, nehogy elvérezzek mielőtt Lucy visszatér. Fejemben még csak most született meg a tökéletes terv, mellyel Lucy vezekelhet anyja tetteiért. Életem végre új célt kapott. Egy célt, melyet bármi áron teljesíteni fogok, s mellyel több száz mágusnak adok új esélyt. Esélyt egy szebb és boldogabb életre...egy szabad életre.

Sziasztok! Ahogy ígértem, hamar hoztam az új részt. Nem volt nehéz, hiszen most nagyon sok ihletet kaptam. Nevezhetjük ezt égi közbelépésnek is, a lényeg viszont az, hogy így hamarabb tudtam hozni a részt. Valószínűleg a következő fejezettel is hamarabb készen leszek most már és nem kell rá egy vagy két hetet várnotok. Na, de addig is legyetek nagyon jók, pápá!