Néma csendben pislogok az előttem eltökélten álló ápolóra, aki immár maszkjától és ostorától is megszabadulva néz velem farkasszemet. Tudom, ő más mint a többi kígyó, érzem, hogy nem akar bántani, mégis, bár nevemen szólított, mégsem érzem magam jobban tőle. Lehet, hogy régen volt már, lehet, hogy azóta teljesen megzavarodtam, azt a bizonyos barna tekintetet mégsem felejtettem el soha. Mélyen legbelül mindig is tudtam, mit kell tennem, ha egyszer újra találkozom azzal a nővel, ám most, hogy itt áll előttem, mégsem teszek semmit. Nem próbálom őt megölni, még csak számon sem kérem rajta bűneit, s ez a néma közöny bizonyítja, Natsu már rég halott. Ő sosem szalasztana el egyetlen lehetőséget sem bosszúja beteljesítésére, velem ellentétben, aki csupán szótlanul bámulok erre a vérszomjas kígyóra.

- Natsu vagy, nem igaz? - szólal meg ismét Lucy halkan, mire nagyot nyelek és ugyanolyan halkan válaszolok neki.

- Ő már nincs többé - sütöm le szememet szomorúan, majd hozzáteszem - Natsu egy hete meghalt... - mondom halkan, miközben tekintetemet apró könnycsepp homályosítja el.

- Ne mondd ezt, kérlek! - lép közelebb hozzám az ápoló, miközben halkan tovább beszél - Igenis él, tudom jól. Ne sirasd még, hiszen ott van benned - mondja, s közben finoman állam alá nyúl, majd felemeli a fejemet, ezzel rákényszerítve arra, hogy a szemébe nézzek.

- Ha még élne, te már halott lennél - ejtem ki számon a szavakat, melyek hatására Lucy szemei döbbenten kerekednek ki és kezét lassan visszahúzza - Ő megbosszulná szülei halálát és széttépné a gyilkosukat - magyarázom halkan, miközben újra lehajtom a fejemet.

- Miért pont rajtam? - kérdezi meg a lány pár pillanatnyi hallgatás után, mire döbbenten kapom fel a fejemet és nézek egyenesen értetlenül csillogó, barna szemébe. Mégis miért kérdez ilyeneket? Azt akarja, hogy újra átéljem azokat a borzalmakat, melyeket senkinek sem kívánnék viszont? Hát semmi sem szent ennek a gyilkosnak?

- Miért...pont...rajtad? - ismétlem meg előző kérdését lassan, szavanként, majd szemeim hirtelen elsötétülnek és idegesen pattanok fel az ágyról - Miért rajtad? Meg merted ezt kérdezni tőlem? Hát valóban ennyire érzéketlen lennél? - bombázom kérdéseimmel magamból kikelve, miközben egyre közelebb kerülök hozzá és egyre hangosabban üvöltök - Megölted az egész falvamat, fejbe lövetted a szüleimet és elszakítottál a kisöcsémtől! Mégis mit vársz, kin álljak bosszút? - őrjöngök tovább, Lucy pedig rémülten kezd el hátrálni, míg nem végül a falba nem ütközik, ahol aztán nagyot nyelve néz vissza rám. Barna íriszébe nézve színtisztán láthatom magamat, ahogyan dühöngve lépkedek felé, s tovább szórom rá a szitkokat.

- Neked aztán van bőr a képeden, te aljas kígyó! Mit szólnál hozzá, ha a te családoddal tenném ugyanezt, ha?! - hajolok közel hozzá, miközben jobb kezemmel a falnak támaszkodom feje mellet, ő pedig már nem tud tovább hátrálni - Tudod mit? - szűröm fogaim közt ingerülten, ám már egy fokkal halkabban - Lehet, hogy éppen most hoztad vissza Natsu-t - érintem homlokomat az övéhez fenyegetően, miközben tekintetemet mélyen az övébe fúrom. Abban a néhány pillanatban nem érdekel, mennyire sajog minden egyes porcikám, ahogyan a fülemben izgő-mozgó százlábúról is elfelejtkezem pár percre. Most csupán egy dolog lebeg szemeim előtt, az pedig nem más, mint a bosszú édes mámora. Itt áll egyetlen karnyújtásnyira előttem, egyetlen mozdulatomba kerülne csupán, hogy életét vegyem. Mégsem tudom megtenni, valami visszatart. Amikor a szemébe nézek, nem düh és vérszomj ébred bennem, sokkal inkább nyugalom és béke érzése. Testemet kellemes melegség járja át, s érzem, lassan kezdek megnyugodni. De mi a fenét csinálsz, Natsu! Nem zavarhat össze egyetlen csinos szempár. Itt áll előttem, most kell végeznem vele...legalábbis eszem ezt súgja, megérzéseim viszont teljesen mást mondanak. Ez a szempár nem olyan, mint az, amelyiket 13 évvel ezelőtt láttam. Ezekben a barna íriszekben nem csillog harag és vérszomj, mindössze félelem és megbánás. De vajon mit bánt meg? Azt, hogy annyi életet vett el? Nem, ez valami teljesen más. Ő nem olyan, mint az a korábbi nő. De akkor hogyan lehetséges, hogy pontosan ugyanúgy néz ki?

- Nem én voltam... - hallok meg hirtelen egy halk hangocskát, amint remegő ajkakkal próbál magyarázatot adni - Én...én ott sem voltam akkor... - beszél tovább Lucy, miközben lassan kiegyenesedik, ezzel még közelebb kerülve hozzám.

- Mégis miről beszélsz? - kérdezek vissza döbbenten, miközben lassan eltávolodok tőle és elengedem őt a faltól.

- Nem én tettem azokat a szörnyűségeket, amikről beszélsz. Én nem öltem meg senkit - néz rám kétségbeesetten, miközben szemei némán könyörögnek egy kis megértésért. Úgy tűnik, igazat mond. 

- De hiszen a szemed... - habogok zavartan, miközben lassan hátrálni kezdek a lánytól - Azon az éjjelen pontosan ugyanezeket a szemeket láttam. Ez a szempár végzett a családommal és mindenkivel, aki számított nekem. Miatta kerültem ide...a te szemeid voltak azok, amelyek nyomorba taszítottak. Te rontottál el mindent... - kezdek el remegni, miközben homlokom gyöngyözni kezd. Gondolatban újra visszatérek régi kis házunkba, s megint 5 éves vagyok. Szemeim előtt lebeg szüleim véres holtteste és szinte hallom Zeref kétségbeesett zokogását. Ő volt az, aki ezt tette velem. Ehhez kétség sem fér. Végeznem kell vele.

- Hallgass meg kérlek, Natsu - lép közelebb hozzám, majd válaszomat meg sem várva beszélni kezd - 13 évvel ezelőtt nem én végeztem a családoddal. Én akkor csupán egy összetört kisfiút láttam, akit kegyetlenül elhurcoltak az otthonából. Te voltál az első mágus, akit szenvedni láttam. Azon az éjjelen apám irodájából, az ablakból figyeltem, ahogyan két fegyveres katona berángat téged ebbe az intézetbe, s innét többé ki se mehettél - csuklik el egy pillanatra a hangja, miközben mesél. Látszik rajta, hogy őt is megviselték az események. De ha nem ő volt, akkor ki végzett a szüleimmel?

- Annyi fogságban töltött év alatt nem csoda, hogy elveszítetted az időérzékedet és...és megszállottá váltál - hallgat el egy pillanatra, miközben a megfelelő szavakat keresi, nehogy megbántson kemény mondataival - Annak a barna szempárnak a megszállottjává, ami viszont nem az enyém. Én nem tettem semmit, hinned kell nekem! Én csak...én csak...akkor még csak 4 éves voltam, az Istenért! - kezd el egyre hangosabban kiabálni, miközben szemeiből már szinte patakokban zúdul a sok könnycsepp. Lucy egész teste remeg a sírástól, én viszont még mindig nem tudom őt sajnálni. Nem kaptam magyarázatot kérdéseimre, csupán még homályosabban látok mindent.

- Hallgass már el, Lucy! - kiáltok rá mérgesen, mire a lány rémülten rezzen össze és lassan rám emeli könnytől csillogó tekintetét - Beszélj inkább! Ki tette azt a családommal? Ki végzett velük?! - ragadom meg mindkét karját a válla alatt, majd erőteljesen magam felé fordítom - Beszélj már, az Isten szerelmére! - üvöltök rá még erélyesebben, mire végre megszólal.

- Azt...azt az anyám tette... - böki végre ki az igazságot, mire kikerekedett szemekkel bámulok vissza rá és pár pillanatig szinte fel sem fogom a hallottakat. Ha valóban ennek a lánynak az anyja felelős a történtekért, akkor könnyebb dolgom nem is lehetne. Testem hirtelen remegni kezd a boldogságtól, amikor a bosszúra gondolok. Ajkaim kaján mosolyra húzódnak, miközben szemeim sötéten kezdenek izzani, elmémben pedig őrültebbnél őrültebb gondolatok születnek bosszúmat illetően. Ördögi tekintettel fordulok Lucy felé, majd mélyen a szemébe nézek és még jobban megszorítom karjait.

- Köszönöm, Istenem! - kiáltok fel boldogan, miközben őrült kacagásba kezdek - Üdv itthon, Natsu Dragneel! - köszöntöm testemben magamat, majd alsó ajkamat beharapva ismét Lucyra pillantok, a következő pillanatban pedig egy erőteljes mozdulattal a falnak taszítom törékeny kis testét. A lány torkát fájdalmas nyögés hagyja el, ahogyan háta a falnak csapódik, majd rémülten rám pillant és térdei remegni kezdenek. Egész életemben nem voltam még ennyire boldog, mint ebben a percben. Nyelvemet lassan végighúzom alsó ajkamon, majd elborult tekintettel közeledni kezdek a lány felé, miközben már magam előtt látom édesanyja véres halálát.

- Látni akarom őt... - hajolok egész közel a füléhez, majd vágyakozva belesuttogok - Meg akarom fojtani, szét akarom marcangolni, vagy elevenen megsütni. Ugrókötelezni fogok a beleivel, a szemeit pedig a kutyák elé vetem! Ki fogom őt végezni! - kiabálok egyre hangosabban, s egyre őrültebben, miközben a fülemben haldokló százlábú lassan élete végéhez ér, s most egyre kétségbeesetten ficánkol odabent - Áruld el, hogy hol van az a szajha... - halkul el ismét a hangom, miközben lassan Lucy álla alá nyúlok és vigyorogva a szemébe nézek.

- Nem...nem lehet... - nyögi ki halkan a lány, miközben egyre jobban remeg kezeim között. Látszik rajta a félelem és a kétségbeesettség, ami még inkább felpezsdíti vérre szomjazó elmémet. Jobban is teszi, ha retteg, ma neki sem fogok kegyelmezni.

- Mi az, hogy nem lehet?! - üvöltöm torkom szakadtából, miközben öklömmel a falba csapok egyenesen Lucy feje mellett. A lány erre rémülten rezzen össze és remegve néz elsötétült szemeimbe.

- Az a-anyám már...már nem él... - suttogja halkan, szinte alig hallhatóan, pechjére mégis meghallom, s még ingerültebbé válok.

- Mit mondtál, te szuka? - sziszegem halkan, szavaim mégis fenyegetőbbek minden kiáltásnál. Csak úgy süt belőlük az indulat és a tehetetlen düh, amiért bosszúm beteljesíthetetlenné vált. El sem hiszem, hogy az a cafka meghalt. Ő nem patkolhatott el, még nem. Nem volt joga felfordulni, nekem kellett volna megölnöm őt. Tán még soha nem voltam ennyire ideges mint most és még sosem vesztettem el ennyire a fejemet. Testem szinte lángol a méregtől, végtagjaim pedig remegni kezdenek. Minden porcikámat leveri a víz és ordítani tudnék a tehetetlenségtől, amit meg is teszek.

- Meg-meghalt? - kérdezem előbb vérfagyasztó nyugalommal, majd testem hirtelen rázkódni kezd a kacagástól és őrült módjára felnevetek - Azt mondod, meghalt?! Az a szuka tényleg halott lenne?! - változik át kacagásom hirtelen ordibálássá, majd öklömet teljes erőmből a falba csapom, mely hatására az kissé berepedezik.

- Hogy merészelt megdögleni az a tyúk?! Nem volt hozzá semmi joga, érted?! SEMMI! - kiáltok rá Lucyre torkom szakadtából, majd fejemben hirtelen egy remek ötlet körvonalazódik ki. Ha a liba anyja halott, úgy nem maradt más választásom, mint a fattyán bosszút állni. Már csak ő maradt nekem, ez az álnok kígyó, akin levezethetem mérgemet. Ő fogja kioltani bosszúvágyamat, s neki hála végre nyugodtan alhatok majd. 

- Ezért még csúnyán megfizetsz... - suttogom halkan, miközben Lucy szemébe nézek, majd nemsokkal később, a lány értetlen tekintetével mit sem törődve, megragadom a torkát és erősen szorítani kezdem - Te fogod érezni anyád bűneinek súlyát, te szerencsétlen kis liba. Megdöglesz! - kiáltom őrjöngve, miközben szám habzani kezd, s államon nyál folyik végig. Szemeim vérben forognak, miközben már látom magam előtt a lány véres holttestét, szétmarcangolt szerveit, kitépett beleit. Neki kell bűnhődnie az anyja hibáiért, amik nem maradhatnak megtorlatlanul. Rajta fog csattanni minden húr, amit ősei szakítottak el. Az én kezeim által fog meghalni, abban a vérben és mocsokban, melyben hetek óta élek. Érezni fogja azt a megaláztatást, amit én éreztem az elmúlt egy hétben és átéli majd minden fájdalmamat, kínomat. 

- Ég veled, cafka! - szorítom meg még jobban torkát, miközben belelépek egy vértócsába.

- Ne...ne tedd, kérlek... - hallom Lucy haldokló szavait, s közben gyönge ujjaival torkát szorító kezemet markolássza - Bo-bocsánat...Na-Natus... - suttogja erőtlenül, szavai pedig valamiért különös érzéseket keltenek bennem. Vajon miért tétovázok még mindig? Miért nem teszem meg, amiről annyi éve álmodom már? Mi tart vissza bosszúm beteljesítésétől? Ezernyi kérdés kavarog a fejemben, ám választ egyikre sem találok. Összeszorítom hát fogaimat és szemeimben eltökéltséggel szorítom meg még jobban Lucy torkát. Szinte már alig érzem a lány ütőerének lüktetését, s a szemei is lassan lecsukódnak, ám mielőtt még végleg elhagyná őt az élet, hangos csattanást hallok a hátam mögül, majd két állig felfegyverzett őr lép be az ajtón. Riadtan engedek ujjaim szorításán, miközben mérgesen nyugtázom magamban, már megint ez a két pojáca áll az utamba. 

- Lődd le, de azonnal! A fejére célozz! - hallom meg ekkor az egyik férfi parancsát, mire a másik beleegyezőn felkiált, s már fel is húzza a fegyverét, ám még mielőtt elsüthetné azt, egy erőtlen hangocska szeli ketté a levegőt.

- Ne...bántsátok...őt... - nyögi halkan Lucy, mire a két katona értetlenül torpan meg, én pedig vigyorogva nézek a lány szemeibe. Most végre beteljesíthetem a bosszúmat. 

"Már nem kell sok a halálodhoz, Lucy Heartfilia. Te örökölted meg anyád minden egyes bűnét. A vér, mely egykoron az ő kezéhez tapadt, most a te ujjaidat festi vörössé. Neked kell szenvedned miatta..." - gondolom elszántan, majd gyorsan megszorítom a lány torkát.

Sziasztok! Na, készen lettem a következő résszel. Remélem, hogy tetszett, ha igen, dobjatok rá egy szavazatot és írjátok meg kommentben. Találkozunk a következő részben, addig is legyetek jók. Pápá!