Lucy szemszögéből:

Döbbenten torpanok meg a cella közepén és nézek végig az előttem összetörten térdepelő máguson. A szívemet, mint vasmarok szorítja össze a fiú látványa, s érzem, segítenem kell neki. Elszörnyedve nézek körbe a szobában, mely bűzlik a több napos vizelet és ürülék szagától, s ez friss hányással keveredik. A sarokban remegő fiú minden porcikája mocskos és büdös, szinte úszik a vérben. Körülötte vértócsába és vizeletbe fulladt rovarok hevernek, pontosabban azok egyes szervei. Látok ott például néhány lábat, egy-egy szárnyat és pár félbe szakadt gilisztát is. Borzasztóak a körülmények, amelyek ebben a cellában uralkodnak. Tán nincs még egy ilyen gusztustalan és elhanyagolt rab az egész intézetben, mint ő. Vajon hány napja fulladozhat már saját piszkában és kihányt gyomortartalmában? Valamit tennem kell, nem nézhetem tétlenül ezt, hiszen látom rajta, mennyire retteg.

Egy nappal korábban:

Szívem a torkomban dobog, s szinte remegek az izgalomtól, miközben apám válaszát várom. Miért? Miért kellett mindennek így történnie? Miért egy ártatlan kisgyermeknek kell megfizetnie a felnőttek ostobaságáért? Mi baj van a mágusokkal? Miért nem lehetnek ők is teljes értékű emberek? Sosem fogom megérteni szüleim nézeteit erről a romlott és gyomorforgató világról. Hiszen lehetne minden szebb és jobb is, ha a két faj, emberek és mágusok, megtanulnának végre közösen, együtt élni és vállt vállnak vetve harcolnánk céljaink eléréséért. Kiskorom óta kísérem figyelemmel anyám pusztító vérontásait és apám csendes ítéleteit, ahogyan emberek sorsáról dönt és egyetlen szóval vet véget életüknek. Most azonban nem engedhetek. Efelett már nem hunyhatok szemet, nem engedhetem meg, hogy ő is meghaljon. Meg kell őt védenem, legyen bármi is az ára. Kezeimet tördelve nyelek hát egy hatalmasat és várom lesütött fejjel, édesapám döntését. A sötét szoba végén, egy íróasztal mögött üldögélve könnyű bárkiről is döntenie, hiszen ő nem tapasztal nap mint nap olyan borzalmakat, mint én. Ő nem lát a dolgok mögé és nem érzi a mágusok élet utáni törekvéseit, küzdelmeit. Én viszont minden nap látok sebesült, haldokló, önmagukban csalódó mágusokat, akik mindössze egyetlen kedves szóra, egy kis megértésre és szeretetre vágynak. Nekem értük kell harcolnom és főleg Ő érte. Mély lélegzetet veszek és remegő térdekkel apámra pillantok, aki nekem hátat fordítva üldögél székében, íróasztala mögött.

- Apám, kérlek engedd meg, hogy tovább gondozzam őt. Te is tudod, mekkora erő rejlik benne valójában. Nem öletheted meg! - próbálok ész érvekkel hatni a középkorú, ízig vérig üzletember férfira, aki most lassan felém fordul és két könyökét íróasztalára téve összekulcsolja ujjait.

- Mondd, Lucy, mikor nyílik már végre fel a szemed? - kérdi, miközben fejét összekulcsolt ujjaira fekteti - Ezek nem emberek, mindössze mágusok. Az állatoknál is kevesebbet érnek, nincsenek érzéseik. Egy dologra jók csupán, hogy az országot védjék - magyarázza el századszorra is ugyanazt a marhaságot, melyben ő és anyám is hittek a kezdetektől fogva - Ne akarj érvekkel meggyőzni, úgyis tudom, mi hajt valójában. Te szánod ezeket a patkányokat és meg akarod menteni őket. Igazam van, Lucy? - dől hátra székében kissé ingerülten, miközben rideg tekintetével szinte a vesémbe lát. El kell ismernem, az évek alatt jól kiismert engem, így felesleges hazudnom neki. Valahogy mégis muszáj hatnom rá, hiszen itt életekről van szó.

- Igen, apám, ezt jól látod - ismerem be végül magabiztosan, majd néhány lépést közelítek felé és folytatom - Valóban sajnálom őket, hiszen nap nap után látom, ahogyan szenvednek. Borzasztó körülmények között élnek, ha ezt egyáltalán életnek lehet nevezni. Nem tagadom, szívem szerint mindet szabadjára engedném. Viszont tudom jól, te miféle nézeteket vallasz. Sosem szólnék ellened és nem cselekednék az akaratod nélkül, őt viszont el kell ismerned, vétek lenne halni hagyni - próbálok ezúttal kevés őszinteséget is mondataimba keverni, hátha ezzel meggyőzhetem apámat. A férfi azonban továbbra sem törik meg, sőt ezúttal még elszántabb, mint azelőtt volt.

- Ne aggódj, lányom! Az a rab nem fog meghalni - húzódik mosolyra apám szája, majd lassan feláll és folytatja - Ahhoz valóban túl értékesek a képességei. Csupán megbüntettem kicsit és új ápolót kapott - avat be a részletekbe végül, miközben közelebb sétál hozzám.

- Mégis mire célzol ezzel, apám? - kérdezek vissza rosszat sejtve, gyanúm pedig nem is alaptalan, apám következő mondata ugyanis sejtésemet igazolja.

- Dazai Kenka, az elvetemült - ejti ki száján azt a nevet, mely hallatán ereimben meghűl a vér. Az nem lehet, hogy... Apám nem bízhatta rá Natsu büntetését. Ha mégis, akkor ő már valószínűleg halott - Az intézet egyik legkiemelkedőbb vallatótisztje és ápolója. A négy főápoló egyike, kire mindig számíthatok. Ő Dazai Kenka, az elvetemült - mutatja be apám röviden azt a férfit, akit már mindenki jól ismer, mire néhányat felé lépek és dühöngve nekiesek.

- Tisztában vagy vele, hogy az a rab nem élte meg a másnapot sem, ha Kenka gondjaira bíztad? Meg fogja őt ölni, hacsak már meg nem tette - világosítom fel apámat, mire ő halkan felkacag, majd rám néz és szigorúan válaszol.

- Megtiltottam neki, hogy megölje azt a foglyot, a büntetését viszont ő szabhatta ki. Ez a legkevesebb, amiért az életedre tört - mondja kemény tekintettel, majd hátat fordít nekem és íróasztala felé sétál - A beszélgetésnek itt vége, elmehetsz. A döntésem pedig, NEM - avat be ítéletébe, én viszont ezt nem fogadhatom el.

- Ne, apám! Kérlek, hagy menjek vissza a rabhoz és ápoljam őt tovább. Tudom, hogy menni fog, nem csalódsz bennem többé - kiáltok utána, mire ő megtorpan és meglepetten felém fordul.

- Ellenkezel velem, lányom? - kérdezi szigorúan, mire nagyot nyelek és pillanatnyi habozás után halkan megszólalok.

- Kérlek szépen, apám! Hagy tanuljak tovább. És te is tudod, hogy erre ő a legjobb alany, nem igaz? - kulcsorom könyörgőn imára kezeimet, mire édesapám nagyot sóhajt és feljebb tolja orrán csücsülő modern, vékony keretes szemüvegét.

- Tégy, ahogy akarsz. Holnaptól ha gondolod, visszatérhetsz a munkádhoz. De csak óvatosan, felfegyverkezve. Megértetted? - villan fenyegetőn a tekintete, majd végigsimít tökéletes öltönyé és visszaül székébe -Ezeket a szörnyetegeket meg kell törnünk, hogy miután erejük kiteljesedik, csakis minket és az országot szolgálják. Most pedig menj, végeztünk! - küld utamra szigorúan, mire bólintok és lassan, tiszteletteljesen elhagyom apám irodáját. Miután becsukom magam mögött az ajtót, hátamat a falnak döntöm és nagyot sóhajtok.

- Hát megcsináltam - motyogom orrom alatt büszkén, majd boldogan a kijárat felé indulok - Jövök már, Natsu - suttogom magam elé mosolyogva.

Natsu szemszögéből:

Rettegve várom, hogy a belépő ápoló újra nekem essen és kegyetlen kínzásnak vessen alá, miközben belül már semmit sem érzek. Nem átkozom a napot, melyen megszülettem és azt a nőt sem, aki végzett szüleimmel. Már nem haragszom a kígyókra és nem próbálok életben maradni. Most már csupán elviselem a fájdalmat, mely életemmel jár. Minden egyes lélegzetvételért, melyet születésem óta vettem, meg kell fizetnem. Hiszen bűnös vagyok, bűnös, mert létezem és bűnös, amiért nem másnak születtem. Remegve hajtom le a fejemet és bámulom mereven a padlót, abban bízva, ezzel nem dühítem fel a belépő illetőt, ki sokkal értékesebb nálam. Hiába maradok viszont mozdulatlan, hosszú percekig ugyanis semmi sem történik. Félve pillantok hát fel és veszem szemügyre a belépő személyt, vigyázva arra, nehogy arcára nézzek. Az illetőt így csupán mellkasáig nézem meg, s egyből világossá válik számomra, hogy nem várt vendégem egy ápoló. Ráadásul egy nő, aki fehér köpenyt és vékony cipőt visel, oldalán pedig fekete ostor lóg. Na igen, az ostor. Pontosan emlékszem, mennyi sebhely nyomát köszönhetem ennek az eszköznek, így hát meg sem kísérelek az ápoló arcára nézni. Nem akarok újra kapni.

 A kígyó lábai ekkor hirtelen megmozdulnak és lassan felém lép. Rémülten szegezem tekintetemet ismét a padlóra és reménykedem benne, nem kerül elő az ostor, melyről annyi rémes emlékem van már. Fejemet szinte a földig hajtom tiszteletem jeléül, s illendően néma maradok. Ezt tanultam meg az elmúlt egy hétben, így hát ehhez is tartom magamat. Nem szólok az ápolóhoz, hiszen nem vagyok méltó az ő szintjéhez. Remegve várom csupán sorsomat és fogadom el büntetésemet, amit az ápoló jogosan mér ki rám.

- Mi történt veled? - szólal meg halkan a lány, én viszont továbbra sem nézek rá és nem válaszolok neki - Felelj, kérlek - folytatja a beszédet, nekem azonban még mindig nincs mondandóm. Nem tudom, mit kéne tennem, hiszen fogalmam sincs, mik a tervei velem. Vajon ezúttal mi lesz a büntetésem?

- Nem ismersz fel? - kérdi, miközben néhány bizonytalan lépést tesz felém, majd lassan leguggol pár méterre tőlem - Én vagyok az, Lucy - mutatkozik be kedvesen, én azonban továbbra sem merek ránézni. Összetörten remegek a sarokban és hallgatom némán az ápoló szavait. Fogalma sincs, ki lehet ő.

- Kérlek, szólalj meg, vagy csak nézz rám! Tégy bármit, adj jelet magadról! - kérlel halkan, miközben lassan felém nyúl - Én vagyok az, Lucy - ismétli meg a nevét, majd finoman végigsimít karomon, mely csupa vér és seb - Engedd meg, hogy ellássalak - beszél tovább kedvesen, miközben állam alá nyúl és lassan felemeli a fejemet - Nézz a szemembe. Nem foglak bántani - Mosolyodik el barátságosan, s az ő arcát, a korábbi ápolótól eltérően, nem fedi maszk, így láthatom mosolya alól kivillanó hófehér fogait.

- Ki vagy te? - szólalok meg végül remegő hangon, mire Lucy arcáról egyetlen pillanat alatt olvad le a mosoly és változik tekintete komorrá. Fogalmam sincs, mi rosszat mondhattam, ám abban biztos vagyok, ezúttal nem úszom meg. Ha az ápolót feldühítettem, a verés nem marad el. Hogy én milyen ostoba vagyok.

- Nem is emlékszel rám? - kérdezi szomorúan és halkan, miközben lassan felegyenesedik és az ágyhoz sétál - Én voltam az első ápolód. Még mielőtt...még mielőtt ez történt volna veled... - magyarázza halkan, s közben szemeiben megbánás csillog, úgy néz végig megbilincselt, mocsokban úszó testemen. Magamban egy pillanatra elgondolkodom, vajon ki is lehet ez a hölgy, ám pár pillanatnyi töprengés után eszembe jut valami. Miért is kéne emlékeznem rá, miért kéne felismernem, ha még magamat sem ismerem. Azt sem tudom, ki vagyok én. Natsu Dragneel lennék? Azt kétlem. Idebent én vagyok a 318-as számú rab, se nem több, se nem kevesebb. Soha egyetlen kígyó sem szólított még a nevemen, s ez talán jól is van így, hiszen az a Natsu, aki régen voltam, már halott. Egyedül halt meg magányosan, a bosszútól égve, melyet sosem válthatott be. Megszegte minden ígéretét, így Isten szemében áruló lett, kinek vesznie kellett. Így élt hát Natsu Dragneel, ám ő egy hete eltűnt, nem létezik többé.

- Talán édesanyám neve mond valamit. Layla Heartfilia-nak hívták - mutatja be ezúttal édesanyját az ápoló, ám nekem ez a név sem mond semmit - Na és egy dátum? - kérdezget tovább, majd lassan kiejt száján egy dátumot, ami hallatán ereimben meghűl a vér - 1953.október 26-a - mondja a lány halkan, mire lassan ráemelem sötéten izzó tekintetemet és fogaimat összeszorítva meredek felé - 13 éve már, hogy azon a bizonyos őszi napon minden megváltozott, nem igaz? - beszél tovább hozzám, miközben elmémben sötétebbnél sötétebb emlékek villannak fel, s lassan minden az eszembe jut. Az a nap, melynek emlékét családom és egész falvam vére festi vörösre, az esti égboltot beterítő csillagok hada, s az egyre csak dübörgő villámcsapások hirtelen felrémlenek emlékezetemben. Hallom már Zeref sírását és látom, ahogyan szüleimet kegyetlenül kivégzik, miközben én azt sem tudom, mi történik körülöttem. Emlékszem már egy barna szempárra is, melynek fénye ridegen csillog és szinte felnyársal tekintetével, ám valami mintha hiányozna. Egy érzés, melyet korábban éreztem, most viszont csupán üresség tátong helyette a szívemben. Miért? Miért nem tudom gyűlölni azt a nőt? Miért nem vetem meg és miért nem fogadok bosszút ellene? Hát tényleg kihalt volna belőlem Natsu Dragneel? De akkor ki vagyok én? Az ápolóra pillantok, majd lassan szólásra nyitom a számat, a következő pillanatban viszont hirtelen egész testem remegni kezd, szívverésem pedig felgyorsul. Mi ez az érzés? Olyan, mintha hirtelen félelem árasztana el, mely megbénít és szóhoz sem hagy jutni. Rettegek. Igen, de vajon mitől? Miért reagál így a testem egyetlen barna szempár emlékére?

- Mi...Mi a baj, 318-as? - térdel le elém az ápoló, majd kezét mellkasomra szorítja és döbbenten megszólal - Te jó ég! A szíved majd' kiugrik a helyéről! - néz végig rajtam értetlenül, majd hátam mögé nyúl és egy szempillantás alatt szabadít meg bilincseimtől - Gyere, feküdj le ide! - vezet óvatosan az ágyhoz, melyre lassan leültet, majd elfektet - Lélegezz mélyeket, nem lesz semmi baj - utasít szelíden, miközben mellém ül és finoman végigsimít arcomon - Sssh... - csitítgat halkan s érzem, ahogyan meleg keze érintésétől lassan megnyugszom, szavai hallatán pedig melegség járja át egész testemet. Már emlékszem. Ő az, ő felelős mindenért. Ő ölte meg a családomat és miatta kerültem erre a helyre. És itt áll, csupán egyetlen karnyújtásnyira tőlem, mégsem tudom megölni. Nem tehetek semmit, amíg ilyen gyenge vagyok. Vagy ezek kifogások lennének csupán? Bosszút akarok egyáltalán állni, vagy lelkem teljesen meghalt már? Van még valami, ami előre hajt?

- Így, látom, már jobban vagy - szólal meg halkan a lány, én pedig döbbenten veszem észre, hogy testem lassan megnyugodott, s már szívem sem kalapál olyan erősen. Mégis i történt velem? Hogyan lehet egyetlen kígyó ekkora hatással rám? Nem is értem - Ne aggódj, nem kell félned. Most már minden rendben lesz - mondja Lucy, miközben meleg tenyerével folyamatosan mellkasomat simogatja, ám idő közben fehér maszkja újra arcára került. Vajon miért vette ismét fel?

"Még, hogy rendben" - gondolom magamban gúnyosan. Velem már soha semmi nem lesz rendben, hiszen teljesen elvesztem. Csak kóválygok egymagam a nagy sötétségben, miközben senki sem gyújt lámpást megzavarodott elmémben. Egyedül maradtam.

- Én a barátod vagyok, meg foglak védeni - hallom meg hirtelen Lucy halk hangját, mire kikerekedett szemekkel akad meg a lélegzetem. A barátom lenne? Azt nem hiszem. Ő az én parancsolóm. Jóval felettem áll, így az ő élete mindennél többet ér. Én hozzá képest egy szánalomra méltó korcs vagyok, vagy egy kígyó elé vetett kisegér. Az én életem csupán ennyit ér.

- A barátom? - kérdezek vissza halkan, szinte alig érthetően, az ápoló mégis meghallja és szemei vidáman felcsillannak.

- Úgy van. A barátod - ismétli meg korábbi szavait, mire megvetőn elhúzom a számat és félve ugyan, de megszólalok. Úgy érzem, ezt el kell neki mondanom, legyen bármilyen következménye. 

- A barátaim nem itt vannak. Ők a B-szektorban raboskodnak, egy ennél sokkal jobb helyen. Tudják, hogy milyen nap van éppen, hogy reggel van vagy este. Képesek egyedül felállni és ami a legfontosabb, tudják, hogy kik is ők - ejtem ki számon egymás után a szavakat, melyek többsége égető fájdalommal jár. Szívem belefacsarodik a magány fojtogató szorításába és érzem, ahogyan lassan elgyengülök. Bárcsak már a szüleimmel lehetnék.

- Ne mondd ezt, 318-as. Te egy... - válaszolna az ápoló, én azonban halkan a szavába vágok. Hangom üres, semmit mondó, mindenféle érzelemtől mentes, szavaimnak mégis óriási súlya van. Minden egyes hang, melyet számon ejtek ki, kétségbeesettségem bizonyítéka, s annak a jele, hogy nem létezem többé. Natsu Dragneel mégiscsak halott.

- Egy barát nem hord ostort és nem visel maszkot... - mondom halkan, érzelemmentesen, mire Lucy szemei kikerekednek és döbbenten pislog rám - Egy barát nem mészárolja le társa családját, sőt egész faluját... - sorolom tovább a tényeket, miközben üveges szemeimmel a plafont bámulom és továbbra is mozdulatlanul fekszem - De ami a legfontosabb, egy barát ismeri a nevemet, tudja, ki vagyok én... - érek mondókám végére, ám még halkan hozzáfűzöm - Bár honnan is tudhatnád, amikor még én sem tudom... - hallgatok végül el, majd lassan lehunyom a szememet és alázattal várom büntetésemet. Testem hirtelen összerezzen, amikor az ápoló lassan feláll, majd néhány pillanat elteltével hangos koppanást hallok, szemeimet pedig kíváncsian nyitom ki. Meglepetten meredek az előttem álló lányra, aki szálfa egyenesen áll ágyam mellett, eddig oldalán lógó fekete ostorát pedig éppen az imént dobta a földre.

- Nem kell ez sem... - suttogja halkan, majd lassan arcához nyúl és letépi magáról hófehér maszkját - A neved pedig Natsu. Natsu Dragneel! - jelenti ki büszkén és eltökélten, miközben én elnyílt ajkakkal bámulok ragyogó barna szemébe. Most először szólított nevemen egy kígyó. Kár, hogy már késő. Natsu halott.

Sziasztok! Nagy sokára elkészültem a 17. fejezettel is. Remélem, elnyerte mindenki tetszését, sokat dolgoztam vele. Igyekszem a folytatással, ti pedig addig is legyetek jók. Pápá!