Egy hét telte el, mióta találkoztam új ápolómmal, aki egy szadista állat. Semmi más nem élteti a kínzáson kívül, s bár eszközei kegyetlenebbek mindennél, amit valaha tapasztaltam, saját állítása szerint, a többi ápolóhoz képest ő egy bárányka. Vajon akkor milyenek lehetnek a többiek? Evergreen és Elfman, őket említette korábban. Elképzelni sem tudom, milyen agresszív, pszichopata állat lehet az a kettő. A hideg is kiráz tőlük, ha csak a nevükre gondolok. 

- Lu-cy....merre vagy? - nyögöm magam elé erőtlenül, majd szemeim fáradtan csukódnak le. Magam sem értem, miért annak a gyilkosnak az arcát látom magam előtt, akárhányszor lehunyom a szememet. Talán azért, mert ő volt az első kígyó, aki rendes volt velem? Ki tudja? Ami biztos, hogy az életemet már ő sem mentheti meg. Ahhoz mostanra túl sokat sérültem, s már sosem lehetek a régi önmagam. Elvesztem az intézet sötét folyosóin és hiába keresem a kiutat, semmi sem hoz fényt lábaim elé. A lelkem az ördögé lett.

- Anyám...apám...segít-setek... - suttogom elhaló hangon, miközben szívem egyre lassabban ver, ám a következő pillanatban nyugalmam egycsapásra szertefoszlik, testem pedig rémülten rezzen össze. Fülemet halk nyikorgás hangja csapja meg, s amikor az ajtó felé pillantok, életem legmegrázóbb látványa tárul szemeim elé. Hát újra eljött hozzám a Kaszás. Néhány másodpercig remegve bámulok az egyre beljebb sétáló ápolóra, majd miután ő is rám emeli sötéten izzó, haragos tekintetét, félve pillantok a földre.

- Ki mondta, hogy rám nézhetsz, kutya? - lép közelebb hozzám, miközben szikrákat szóró tekintettel kiabál - Add meg a tiszteletet az Uradnak, taknyos, különben megjárod! - figyelmeztet előre, majd megáll közvetlen mellettem és minden erejét összeszedve gyomron rúg. Számat fájdalmas nyögés hagyja el, torkomon pedig vörös vért köhögök fel a hirtelen jött erős rúgás hatására.

- Bo-bocsánatot kérek...Uram... - nyögöm köhögve, miközben összekucorodva reszketek lábai előtt. Félek, sőt rettegek attól, amit velem szeretne tenni, ám jelenleg semmit sem tehetek magamért. Hová jutottam? Mi történt velem? Eddig egy erős, határozott mágus voltam, aki mindenáron élni akart, most viszont csak rám kell nézni. Mivé váltam? Egy rettegő, saját megalvadt vérében vacogó szánalmas korcs lettem. Mit is képzeltem, ki vagyok én, hogy beteljesíthetem bosszúmat? 

- Bocsánat! Bocsánat! Bocsánat! - kiáltom egyre hangosabban, miközben szemeimből megállíthatatlanul potyognak a könnyek - Kérlek, kegyelmezz nekem, Uram - kulcsolom imára ujjaimat, mire az ápoló elégedetten felhorkant és halkan elkacagja magát.

- Chh... - szívja meg fogait flegmán - Szánalmas látványt nyújtasz, kisegér. Azt hiszem, felkészültél a mókára - mondja, miközben ujjait hangosan megropogtatja és táskájából előhúzza azt a fekete befőttesüveget, melyet állandóan magával cipel - Ne aggódj, ma nem fog sokáig tartani. Tudod, megtiltották, hogy eljöjjek hozzád, viszont annyira, de annyira megkedveltelek, hogy látnom kellett téged - meséli, miközben lassan az ágyhoz sétál és leül, az üveget pedig maga mellé helyezi - Még szerencse, hogy jó kapcsolataim vannak itt és főápoló vagyok. Viszont a mai napért kemény büntetést kaphatok. Ezért is kell megígérned, hogy a mai kis kalandunkról, senki sem szerez majd tudomást - halkul el fokozatosan a hangja, majd lassan feláll és hozzám sétál - Ugye számíthatok a diszkréciódra, taknyos? - guggol le elém és arcomat jobb kezének hüvelyk- és mutatóujja közé veszi - Vagy különben, kicsinállak - néz mélyen a szemembe, miközben tekintete eltökélten izzik. Nagyot nyelek, majd aprót bólintok, mire az ápoló pillantása kissé meglágyul és elengedi az arcomat.

- Tudtam, hogy bízhatok a barátomban, 318-as - vereget vállba elégedetten - Akkor lássunk is hozzá - mondja boldogan, miközben az ágyhoz lép és kezébe veszi a befőttesüveget - Kérlek, ne ficánkol nagyon. Úgy meg fognak ijedni a barátaid - neveti el magát teli tüdőből, majd nyugodtan letérdel elém és jobb kezével erőszakkal kinyitja a számat, míg másik kezével az üvegbe nyúl és kivesz belőle egy pókot - Jó étvágyat, taknyos! - csillan ördögi fény szemeiben, majd hiába kapálódzok és ordibálok, minden igyekezetem hiába való. Érzem, ahogyan a pók szőrös lábai nyelvembe kapaszkodnak, majd menekülni próbál, ám ápolóm nem hagyja elszökni őt - Gyerünk, nyeld csak le! - parancsolja szikrázó szemekkel, s mikor nem engedelmeskedem, kinyújtja középső és mutatóujját, majd mélyen lenyúl a torkomon, eközben pedig a pókot is maga előtt tolja.

- Ugye, milyen finom? - kérdezi nevetve, majd elengedi a fejemet és felegyenesedik, én pedig verejtékben úszva kapok újabb köhögőrohamot.

- Ugyan, ugyan, nem olyan rossz az - áll előttem csípőre tett kezekkel, majd kis idő múlva újra az üvegbe nyúl és így szól: "Akkor jöjjön a második fogás" - jelenti ki eltökélten, a következő pillanatban pedig egy poloskát húz elő az üvegből.

- Mondd, hogy Á! - kér először szépen, majd miután látja, hogy makacsul összeszorítom a számat, idegesen felkiált - Nem hallottad, te féreg?! - kérdezi üvöltve, s a következő pillanatban erőteljesen belém rúg.

- Ááá... - nyitom ki végül a számat reszketve, mire ő elégedetten pillant le rám.

- Ezt már szeretem - dicsér meg boldogan, miközben leguggol elém - Akkor hát nyeld le - nyújtja szám felé a poloskát, melyet újra élve kéne lenyelnem. Gyomrom forogni kezd a gondolattól, hogy élő rovarok másznak végig nyelőcsövemen, majd fulladnak bele égető gyomorsavamba. Nem bírom tovább, remegő testtel fordulok oldalra és ömlik ki belőlem gyomrom egész tartalma.

- Na lám csak! - kacag fel az ápol és visszateszi a poloskát az üvegbe - Úgy látom, az még ehető - mutat az előbb kihányt pókra, melynek lába még mindig rángatózik az idegektől - Ne vesszen kárba az se - mondja eltökélten, mire nagyot nyelek és könnyeimet nyelve a pók után nyúlok. Fejemben végig csupán egyetlen gondolat kattog. 

"Mit vétettem, hogy ezt érdemlem?" - kérdezem magamban elkeseredetten, miközben ujjaim lassan közelítenek a pók felé, majd végül undorodva kiemelem az előttem elterülő büdös folyadékból.

- Gyerünk, edd csak meg! Nincs túl sok időm - sürget az ápoló egyre türelmetlenebbül, mire szám elé emelem összebilincselt kezeimet és szememet szorosan lehunyva bekapom a rovart. Érzem, ahogyan gyomrom émelyegni kezd. Tartalma újra felszínre törne, ám miután öklendezve mégis lenyelem a rovart, torkomon erős ujjak szorítását érzem. Riadtan nyitom ki szemeimet és levegő után kapkodva nézek farkasszemet az engem fojtogató ápolóval.

- Mi...miért? - nyögöm erőtlenül, mire a férfi szemei elsötétülnek és dühöngve megszólal.

- Nehogy még egyszer ide merj okádni, te féreg! - kiált rám torka szakadtából, majd miután lassan bólintottam, elengedi torkomat - Akkor most jöhet a poloska - nyúl újra az üvegbe és emeli ki belőle az undorító állatot. Tudom, hogy nem akarom lenyelni, ahogyan azt is tudom, hogy jobb lenne visszakozni, mégsem merek ellenkezni. Ha megtagadom az ápoló parancsát, biztosan újból megkínoz majd, megölni azonban úgysem fog. Remegő testtel nyitom hát nagyra a számat és tűröm, ahogyan az ápoló ördögi tekintettel nyelvemre helyezi a bogarat, majd két ujját kinyújtva lenyomja azt a torkomon.

- A következőt egyedül nyeled le! - mondja, miután öklendezve lenyeltem a poloskát és azonnal a következő után nyúl - Nocsak, egy újabb pók - mondja boldogan, én pedig zokogva várom, hogy ez a rovar is a számba kerüljön.

----------------------------------------------------------

Zihálva, verejtéken és hányásban úszva reszketek a földön, miközben zokogva nézek az ápoló kezében lévő üvegre. Vajon hány rovar lehet még benne? Sosem fogynak el ezek a gyomorforgató lények? Elvégre már lenyeltem 3 pókot, egy poloskát és két gilisztát is. Nem bírok ki többet. Ennyi volt, elértem a korlátaimat. Ígéretem ellenére, már így is kétszer hánytam, s mindkét alkalommal verést kaptam engedetlenségemért. Nem, nem akarok újabb verést. Inkább kibírom, akármit is etet meg velem, csak ne verjen meg újra.

- Ó, úgy látom, végeztünk - porolja le tenyereit elégedetten az ápoló, mire mélyet sóhajtok megkönnyebbülésemben. Örömöm azonban nem tarthat sokáig, a férfi szemei ugyanis a következő pillanatban ördögien csillannak és hangosan felnevet - Előtte viszont még van számodra egy ajándékom, taknyos - hajol közel hozzám, én pedig láthatom az íriszében megcsillanó vágyat, hogy megöljön. Mégsem teheti ezt, így hát kielégíthetetlen vérszomját kegyetlen kínzásaimmal próbálja valamelyest enyhíteni. Vajon mi vár még rám, mielőtt itt hagy?

- Mivel olyan jól elszórakoztattál, búcsúzóul itt hagyok neked egy kis emléket rólam - mondja vidáman, majd belenyúl az üvegbe és pár pillanat múlva kihúz belőle egy hosszú és gyomorforgató százlábút.

"Ugye...ugye nem kell ezt is lenyelnem?" - imádkozom magamban rettegve. Hiszen az a valami majdnem olyan hosszú, mint a torkom. Képtelenség, hogy le tudjam nyelni.

- Ne aggódj, nem etetem meg veled - nyugtat meg hirtelen az ápoló, ám a következő pillanatban rémülten gondolok bele, hogy akkor vajon mire készül azzal a rovarral - Ezt itt hagyom neked ajándékba, amiért olyan jó barátokká váltunk ez alatt az egy hét alatt - magyarázza kacarászva, majd lassú léptekkel felém sétál és leguggol elém - Légy jó kisfiú és ne ficánkolj sokat, jó? - néz mélyen a szemembe, én pedig nagyot nyelek ijedtemben - Nem fog fájni, ne aggódj - mondja, majd oldalra dönti a fejemet, a százlábút pedig lassan fülemhez érinti.

- Várjon, kérem! Ne...ne tegye ezt...U-Uram... - kezdek el kapálódzni és rimánkodni kétségbeesetten, mire az ápoló mérgesen szorítja meg a fejemet és veri a falba egy erőteljes mozdulattal.

- Kuss legyen! Megmondtam, hogy maradj veszteg! - kiáltja ingerülten - Nincs már sok időm, ne hátráltass! - ragadja meg újra a fejemet és dönti kissé oldalra - Csak egy pillanat az egész - változik hirtelen nyugodttá a hangja és néhány másodperc múlva a százlábú már újra a fülemet csiklandozza lábaival. Erősen lehunyom a szememet, fogaimat pedig összeszorítom, így várom, hogy végre vége legyen. Nem is tart túl sokáig, az ápoló ugyanis hamarosan fülembe dobja az állatot, ami kétségbeesetten fúrja magát egyre beljebb és beljebb hallójárataimban.

- Áááá! - kiáltok fel torkom szakadtából, majd vetem magamat a földre. Az érzés, melyet az állat lábainak kapirgálása és csápjainak matatása okoz a fülemben, elviselhetetlen. Minden egyes lépését olyan hangosan hallom, mintha diót törnének a fülemben. Hátamon a hideg futkos, homlokom pedig izzadni kezd, majd nemsokkal később újabb köhögőroham tör rám.

- Na, ne vérezd össze a cipőmet, taknyos - hátrál néhány lépést tőlem az ápoló, mikor számból néhány csepp vér a lábára fröccsen - Nekem most mennem kell, de neked jó szórakozást a kis barátoddal - nevet fel hangosan, majd kezébe veszi barna táskáját és az ajtó felé sétál - Legyél jó! - köszön még vissza a küszöbről, a következő pillanatban pedig kisétál a cellából.

- Te pedig dögölj meg... - szűröm fogaim közt gyűlölködve, ám a következő pillanatban torkomat keserves kiáltás hagyja el, a fülemben tanyázó százlábú ugyanis újra mozgolódni kezd - Ahogyan te is! - üvöltöm magamból kikelve és kívánom az ártatlan rovar halálát, az azonban továbbra sem szándékozik megförmedni. Szemeim hirtelen könnybe lábadnak és minden önérzetemet elveszítve hangos zokogásban török ki. Átkozom a Teremtőt, amiért ezzel a sorssal ruházott fel és átkozom az összes kígyót, akik ide juttattak. Viszont már nem akarok bosszút állni, tudom, úgysem sikerülne. Már nem vagyok több egy elkeseredett, mindenét elvesztett embernél, aki belülről teljesen halott. Nincsenek többé érzéseim.

Két nap múlva:

Ki vagyok én? Natsu Dragneel lennék? Nem, ő már rég meghalt. Évek óta senki sem tudja már, ki is ő valójában. Mostanra, csupán egy elfeledett árnyék lett, akire senki sem emlékszik. Se anyám, se apám, egyedül állok ebben a világban. Sehol sincs számomra hely. Az igazi Natsu sosem adta volna fel. Nem zokogott volna, akár egy kisgyerek és nem hódolt volna be egyetlen kígyónak sem. Soha nem felejtem a régi Natsu szavait. Máig itt csengenek a fülemben.

" - Én mondom neked, Gray, ameddig élek, nem adom fel a reményt - jelentettem ki két évvel ezelőtt, amikor barátommal a halálról beszélgettünk - Kiszabadulok innét és titeket is viszlek magammal. Mindnyájatokat ki foglak menekíteni - veregettem hátba az elkeseredett fiút, mire Gray ajkai végre mosolyra húzódtak.

- Úgy legyen, cimbora! - nyújtotta felém kezét, melybe én habozás nélkül belecsaptam - Ez egy ígéret. Együtt fogunk kijutni innét, ne feledd - mondta erélyesen, majd mindketten felnevettünk."

Mélyet sóhajtok és megtörten nézek végig összevagdosott testemen. "Hová jutottál, Natsu?" - kérdezem magamtól keserűen. Én nem ilyen ember voltam. Engem nem lehetett csak úgy félre állítani, mindig kiálltam magamért és a barátaimért. Mostanra viszont árnyéka vagyok csupán régi önmagamnak.

- Sajnálom, Gray, elbuktam... - suttogom magam elé halkan, majd lehunyom a szememet. Fülemben még mindig hallom a százlábú vergődését, ez azonban már hidegen hagy. Had élvezze ki haláltusájának minden egyes pillanatát, majd förmedjen meg magányosan ott, ahol senki sem keresi. Váljon olyanná, mint amilyen én is vagyok.

- Biztos ebben, kisasszony? - hallok meg hirtelen kintről beszűrődő hangokat - Veszélyes lehet odabent - mondja egy idősebb férfi, kinek hangját még sosem hallottam, de nem is nagyon érdekel. Jöjjön csak, aki akar és csináljon velem, amit csak akar. Már minden kín és szenvedés hidegen hagy. Olyanná váltam, mint a többi rab. Elkeseredett és üres lettem. Jöhet akár a halál is, már őt sem rettegem.

- Biztos. Engedjen be, vagy kirúgatom! - válaszol egy női hang, mely már sokkal ismerősebb. De vajon ki lehet ő? Honnan tudnám, ha még magamat sem ismerem. Mert az az egy biztos, hogy én nem Natsu Dragneel vagyok. Már nem.

- Rendben van, kisasszony, bemehet. De kérem legyen nagyon óvatos. A rab nem beszámítható - beszél tovább a férfi, mire a nő hümmög egyet, majd az ajtó lassan kinyílik. Nem nézek a hang irányába, nem akarom látni vendégem arcát. Az elmúlt egy hétben saját bőrömön tanultam meg, nem szabad a belépőkre néznem. Ők sokkal erősebbek nálam, így sorsomról is bármikor dönthetnek. Nem nézhetek rájuk. Lehajtott fejjel várom hát, hogy a nő lassan közelebb sétáljon hozzám, majd miután megáll a szoba közepén, riadtan rezzenek össze. Most jön a verés, tudom jól.

Sziasztok! Na, megérkeztem a következő résszel is. Ezt a fejezetet nagyon nagy lelkesedéssel írtam, ugyanis már nem sok választja el Lucyt és Natsut az "igazi találkozástól". Egyúttal viszont nagyon megsajnáltam Natsut, szóval igyekszem a jövőben kicsit vidámabb történetet írni neki. Remélem, azért tetszett nektek, igyekszem a folytatással, addig is legyetek jók, pápá!